21. fejezet

Ezzel a résszel kívánok minden olvasómnak kellemes, békés, boldog karácsonyi ünnepeket! :)

„’Mit szeretsz benne?’ Sokan kérdezik, de megmagyarázni nem tudom. Egyszerűen megfogott benne valami, amit a szívem mindig is keresett, és ezzel betöltötte minden szükségletem a boldogsághoz.”

Délutánra az időjárás kissé csillapodott. A szél tombolása abba maradt és az eső is csepergésre váltott. 
- Ott már egészen látni a napsütést – mutattam páromnak egy apró napsugárra az ablakon keresztül. Bár úgy döntöttünk a wellness hétvégét már nem fogjuk megtartani, nem akartunk még hazamenni. Pár órával az után, hogy ideértünk, átbeszéltük a dolgokat és abban egyeztünk meg, itt maradunk. Végtére is, számunkra csak az együtt töltött kikapcsolódás fontos.
- Még a végén sétálni is elmehetünk – csókolt nyakamba. Kezemet a radiátorra terített ruháinkra simítottam, és ellenőriztem, megszáradtak-e már. 
- Előbb együnk – összehajtottam a ruháinkat és a táskák tetejére hajítottam. - Éhes vagyok – ezt igazolván, korogni kezdett a gyomrom. 
- Próbáljuk ki a szobaszolgálatot – vigyorogva vette kezébe a lapot, amin a telefonszám és a rendelési lista állt. 
- Mintha a sok utazásod alatt még nem használtad volna – felnevettem, majd lehuppantam mellé és én is olvasni kezdtem a lapot. Lediktálta telefonon keresztül a választásunkat, majd míg a megérkezésére vártunk, én lezuhanyoztam. Éppen akkor értem vissza, mikor az ajtót nyitotta. Meghúzódtam, hogy véletlen se látszódjak, hiszen mindössze egy apró törölköző takarta el testem a külvilágtól. Így azonban én se láttam a szoba szerviz emberét.
- Sajnálom, hogy megvárakoztattuk – hallottam meg egy fiatal nő hangját. Elég mézes-mázos volt. 
- Semmi baj – kedvesem a pénztárcáját bújta. - Mennyivel is tartozom? – kérdezte. Kezébe kapta a számlát rajta az ételek árával és a végösszeggel. Kiszámolta a pénzt és adott egy apró borravalót. 
- Köszönöm – lelkesedett a lány. Valentino beljebb tolta a kocsit, de a hölgy még mindig nem tágított. – Segítsek még esetleg valamiben? 
- Nem kell, köszönöm – mosolygott rá párom illendően. 
- Egészen biztos? – láttam az árnyékból, ahogy beljebb lép az ajtón. Megelégeltem a dolgot. Mit képzel magáról? Flörtöl az én barátommal?  Na, azt már nem! Odaléptem Valentinohoz. 
- Óh, megjött a kaja? – simítottam végig vállán, mire a lány meghökkent. Láttam, hogy végig mér, majd elég szánakozó pillantást vet rám. Tudtam mi jár a fejében: Hogy járhat Valentino egy olyan nővel, mint én?!
- Igen – ő is sejthette, mire gondol a lány, mert apró puszit nyomott arcomra és magához ölelt. – Köszönjük, de egyelőre nem kérünk mást – fordult újra a lány felé. Bólintott és már el is tűnt. 
- Láttad, hogy nézett? – rogytam csalódottan az ágyra. Egyébként is mindig akadtak önbizalom problémáim, hát még, ha a tudtomra is adják véleményüket. Talán egyedül Valentino az, aki mellett sose érzem magam kényelmetlenül. Egyszer-kétszer ugyan elmerengek, vajon mi tetszik neki bennem, de aztán rájövök, ez az egész nem számít. Én se tudom elmagyarázni, mitől vagyok érte odáig. Egyszerűen csak szeretem, olyannak, amilyen. Ez a szerelem lényege. 
- Láttam. De nem érdekel – vont vállat. 
- De olyan rossz, hogy az emberek azt gondolják, te jobbat érdemelsz nálam… - sújtott le egy pillanatra az elkeseredettség. 
- Non lasciare che paure inutili, nascondano la luce in te… sei la speranza dentro me* – suttogta fülembe a szavakat. 
- Non posso vivere senza di te**  – suttogtam vissza, mire egy csókkal jutalmazott.
- Együnk – leült mellém és elénk húzta a kocsit tele finom ételekkel.
- Jó étvágyat! – húztam ölembe az egyik tányért. 
- Neked is – elmosolyodott, majd hozzám hasonlóan falatozni kezdett. 

- Mikor lesz a műtéted? – kérdeztem két falat között. 
- Februárban – Valentino 2010-ben szerzett komoly sérülést hazai versenyén. Lába azóta se a legtökéletesebb, így kell még egy kisebb rutinműtétet végrehajtani rajta. – Akkor a szülinapodat otthon töltöd? 
- Igen, szerintem – bólogatott. – Miért? Csak nem tervezel valamit? – húzta fel kíváncsian szemöldökét.
- Csak érdekel – vontam vállat. – És még nem terveztem semmit – kuncogtam. – Miért, mit szeretnél? 
- Hogy velem legyél – puszilt nyakamba. Egy pillanatra elgondolkodtam. 
- Mi lesz velünk, ha elkezdődik a versenyszezon? – másztam ölébe, miután letette a tányért. 
- Még addig van bőven időnk – mosolygott. 
- Jó, de… - kezdtem volna akadékoskodni, de ő nem hagyta. 
- Meg fogjuk oldani! – nyugtatgatott. – Csak nyugodj meg! Mindig idegeskedsz valami miatt, ez nem egészséges! Kapcsolj ki, azért vagyunk itt! Csak te és én – éreztem, ahogy lehelete bőrömet simogatja. Azonnal tudtam, hogy igaza van és már ötletem is volt, egy nagyon jó kikapcsolódásra…

Tervünk félbeszakadt, amint keze pólómhoz ért. A telefonom csörgése állított le minket. Az apró készülékért nyúltam, amin Stef neve villogott. Megnyomtam a hívásfogadás, majd a kihangosítás gombot is. 
- Szia, Stef  - köszöntöttem. 
- Sziasztok – hagyta el torkát egy megkönnyebbült sóhaj. 
- Szia, anyu – suttogta Valentino is, de félig még így is nyakamat csókolgatta. Arra nem jöttem rá, hogyan.
- Jól vagytok, ugye? Nem esett bajotok a viharban? – kérdezte aggódva. 
- Nem történt semmi – nyugtattam. – De nem jutottunk el Birminghambe. 
- Akkor hol vagytok? – tipikus anyukás számonkérés csilingelt hangjában. 
- Leparkoltunk az egyik közeli kisvárosnál és kivettünk egy szobát. Azt beszéltük, hogy már nem megyünk tovább – mesélte párom a történteket. 
- Értem – nyugtázta Stef. 
- Ne haragudj, hogy nem használtuk el a wellness jegyeket – kértem elnézést. 
- Ugyan – biztos voltam benne, hogy legyint is egyet. – Együtt vagytok, boldogok vagytok, ez mindennél többet ér – mosolyogva pillantottam páromra, majd jó szorosan hozzábújtam. 
- És ti, hogy vagytok? – kérdezte édesanyját. 
- Daniel jól viselkedik? – tettem hozzá. 
- Velünk minden rendben. Miután elmentetek nem sokkal átjött Uccio és azóta a fiúkat szórakoztatta. Daniel nagyon jól viselkedik, megnyugodhatsz – büszke voltam rá, hogy ilyen jó kisfiam van, de azért hiányzott is. 
- Örülök, hogy minden rendben – mosolyogtam az apró készülékbe. Kedvesem továbbra sem bírt magával, karomat simogatta, miközben vállamat halmozta el apró csókokkal. 
- Én is örülök, hogy rendbe vagytok – hallottuk Stefania mosolygós hangját. Valentino kikapta kezemből a telefont. 
- Öhm.. anyu, most menni akarunk sétálni, mielőtt besötétedik. Majd még beszélünk, oké? – fejemet ráztam, miközben visszafojtottam nevetésem. Hihetetlen, hogy ezzel a szöveggel próbálja meg lerázni saját édesanyját. 
- Jól van, értem a célzást – nevetett a vonal túl végén. – Vigyázzatok magatokra!
- Ti is – felelte párom. – Puszi. 
- Puszi – szóltam bele én is. 
- Sziasztok – bontottuk a vonalat, majd az aprócska készüléket az éjjeliszekrényre csúsztatta. 
- Hol is tartottunk? – suttogta nyakamba. 
- Mennünk kell sétálni – bújtam ki öleléséből. 
- Ne már! – könyörgő szemekkel nézett rám, akár egy aprócska kiskutya. 
- De már! – húztam fel az ágyról. – Most zuhanyoztam, meg ettem… előbb fedezzük fel a környéket! 
- Szerintem inkább le kellene dolgoznunk az evést – továbbra is könyörgő szemeivel próbált meggyőzni, teljesen feleslegesen. Most az egyszer hajthatatlan voltam. 
- Induljunk! – utasítottam, majd leültem, hogy felhúzzam a cipőmet. Hasonlóképpen cselekedett, majd felülre is felöltöztünk, hogy meg ne fázzunk és végre elindulhattunk. 

Akár egy kisgyerek, végigduzzogta az utat, miközben próbált rávenni, hogy mégis gondoljam meg magam és forduljunk vissza. 
- Valentino Rossi! – szóltam rá nevetve. – Lehet, hogy te kanos vagy, de attól még ezt a kis időt kibírhatnád! 
- De olyan nehéz, mikor egy bombázó fogja a kezemet – nevetett fel ő is. 
- Elengedjem? – emeltem fel összekulcsolódó ujjainkat. 
- Nem – lehelt apró csókot ajkaimra. 
Szerencsére megpróbált normálisan viselkedni az út hátralevő részében, így nyugodtan kiélvezhettük a szivárvány csodás látványát és az eső áztatta tájat. 
- Odavagy a romantikáért – karolt át hátulról, míg telefonommal lefotóztam a gyönyörű szivárványt. 
- Mint a legtöbb nő, főleg a mi korunkban – fülembe kuncogott egy aprót. - Miért? – pillantottam hátra. 
- Elég komolytalan voltam eddig a kapcsolatok terén, romantikusnak meg aztán végképp nem mondható, de mióta újra találkoztunk, valahogy olyan másnak érzem a dolgokat – vont vállat mosolyogva. 
- Jó hatással vagyok rád – nyaka köré fontam karjaimat és lágyan megcsókoltam. 
- De még milyen jó… - szorosabban ölelt magához, én pedig újra éreztem azt az eget rengető érzést, hogy végre boldog vagyok.


*Ne hagyd, hogy jelentéktelen dolgok elrejtsék benned a fényt.. nekem te vagy a remény!
**Nem tudok nélküled élni

20. fejezet

20. fejezet:
„Rám mosolygott, és szemében nem csak örömöt láttam. Neki helye van az életemben. Valakihez tartozik. Nem csak a boldogságot keressük. Tartozni is akarunk valahova. Mi, a szerencsés kevesek megtaláljuk gyerekkorunkban, családunk körében. De legtöbben közülünk felnőtt létünk legnagyobb részét azzal töltjük, hogy keressük azt a helyet, személyt vagy szervezetet, amelyben, amelynél úgy érezzük, fontosak vagyunk, számítunk valamit, és hogy nélkülünk valami visszafordíthatatlan történik, megakadályozhatatlan. Mindannyian érezni akarjuk, hogy minket nem lehet helyettesíteni.”

Stefaniaval egymást segítettük a konyhai munkálatokban, mint anya és lánya. Úgy éreztem, erre már rég szükségem volt. Csak fecsegtünk össze-vissza, mindenféle csajos dolgokról, – meg persze komolyabb dolgokról is, de próbáltunk most nem igazán lelki problémáink felé orientálódni – míg a pizzák sorra sültek a sütőben.
A fiúk közben a nappaliban játszottak. Mindannyian a wii-t próbálgatták, még a két felnőttünk is, bár sokszor megkérdőjelezem felnőttségüket.
- Aranyosak, nem? – az ajtófélfának dőlve leskelődtem a fiúkhoz, mikor Stef megszólított.
- De – bólogattam helyeslően. – Szerinted, ha nem költözünk el, Valentino és én, akkor is szerelembe estünk volna? – már rég foglalkoztatott a kérdés és úgy éreztem, végre feltehetem.
- Biztosan – mosolygott.
- De, akkor csak kamaszként, nem? Lehet, hogy már rég véget ért volna – szúrós tekintetet mért rám.
- Lia, nem az a fontos, mi lett volna, ha… Az ilyen dolgokat nem tudhatjuk! A lényeg, hogy újra találkoztatok és most együtt vagytok! – lehet kicsit sablonosnak tűnt, amit mond, mégis tudtam, igaza van. Nem szabad a múlton rágódnom, el kell engednem, hogy boldogabb lehessen a jövőm.
Megéreztem a pizza kellemes illatát, ami arra engedett következtetni, hogy elkészült. A sütőhöz léptem, kinyitottam az ajtaját és bekukkantottam. A sajt tökéletesen megolvadt a tetején és a tészta széle is megbarnult. Lekapcsoltam, majd a mosogatóhoz léptem. Nem volt kedvem még a mosogatással is fáradozni, így inkább gyorsítottam a dolgon és bepakoltam a mosogatógépbe.

Megvártuk, míg a pizzák ehető melegségre hűltek, majd felszeleteltük és mindenkit az asztalokhoz tereltünk.
- Már a kinézetétől összefolyik a nyál a számban – Uccio száját nyalogatta, míg maga elé tett három jókora szeletet.
- Finom – dünnyögte Luca tele szájjal.
- Anya mindig finomat csinál – Daniel arcán elégedett mosolyt véltem felfedezni.
- Csatlakozom – Valentino szája is tele volt. Alig bírta kinyitni, hogy kimondja ezt az egyetlen szót. Stefania is elégedetten kezdett neki remekművünknek, én azonban csak pár falatot bírtam enni, nem voltam túl éhes.
Amint lejárt a mosogatógép kipakoltam belőle, mindent vissza a helyére, majd a lassan megüresedő tányérokat pakoltam be a gépbe. Uccio lassan elbúcsúzott, mivel várta már a barátnője, de előtte még a lelkemre kötötte, hogy ne rontsam meg drága cimboráját. Na, nem mintha még lehetne hova rontani… De persze tudtam, hogy csak viccel.
A fiúkat fürdésre ítéltük, így egymást váltották a fürdőszobában. Stefaniat pedig megkértem, hogy pihenjen kicsit, míg én összepakolok a srácok után. Elraktam a játékokat, majd a szeméttel indultam meg a kuka felé, mikor két erős kar elkapott.
- Baj van? – ajkait lágyan bőrömhöz simította nyakhajlatomnál, kellemes bizsergést keltve ezzel testemben.
- Nincs – ráztam meg fejem egy sóhaj kíséretében. – Miért?
- Olyan keveset ettél, meg olyan kis kedvtelennek tűnsz – csípőmet simogatta, míg aggódó tekintettel fordított maga felé.
- Csak fáradt vagyok – simogattam meg arcát. – Annyi rossz nap után végre úgy érzem, van egy családom és boldog vagyok, de ez még szokatlan – elengedtem egy apró mosolyt, majd apró csókot nyomtam ajkaira nyomatékosításképpen. Felnevetett. – Tudom, hogy bugyután hangzik… - egy pillanatra kiszakadtam öleléséből, hogy kidobjam a szemetet, majd visszafordultam hozzá és karjaimat nyaka köré fontam .
- Nem hangzik annak – rázta meg fejét. Közelebb húzott magához, majd egy lágy csókkal jutalmazott. – Szeretlek – suttogta, miután elszakadtunk egymástól.
- Én is téged – még jobban ölelésébe bújtam, ahol biztonságban éreztem magam. Biztonságban a világtól. Attól féltem, hogy a boldogságom nem tart sokáig, ezért minden percét ki akartam élvezni.

Este korán ágyba zuhantunk anélkül, hogy bármilyen más tevékenységgel kényeztettük volna egymást, csak bebújtam az ölelésébe és átadtuk magunkat az alvásnak. Holnap lesz elég időnk és lehetőségünk, hogy kiélvezzük egymás társaságát.
Ez a tudat mindkettőnk agyában ott fészkelhetett, mert már kora reggel éreztem, hogy mocorog mellettem.
- Jó reggelt! – búgta hajamba, ezzel végleg felébresztve engem is.
- Neked is – ásítottam. – Bár tarthatott volna egy kicsit tovább… - felkuncogott.
- Lassan indulnunk kell, hogy legyen elég időnk kiélvezni a helyet – vázolta a teendőnket.
- Két napra megyünk – felnevettem. – Ki fogjuk élvezni – apró csókot lehelt ajkaimra.
- Ebben biztos vagyok – kuncogott egyet, majd kimászott az ágyból, engem is magával húzva.
- Ezért te csinálod a reggelit – korholtam le, majd ruháimért nyúltam.
- Nem biztos, hogy sok köszönet lesz benne – nevetett fel.
- Ideje megtanulnod – megcsókoltam, majd a fürdőszobába igyekeztem, hogy elfogadhatóvá varázsoljam kinézetemet.
Gyorsan végeztem, majd párom váltott le. Pillanatok alatt látta el legfontosabb tennivalóit, így hamar utolért a konyhában. Leültem az asztal mellé és vártam, hogy alkosson valami ehetőt.
- Nem fog menni – nyavalygott, akár Daniel, mikor megkérem, hogy segítsen kicsit a házimunkában.
- Ne nyávogj! – csaptam fenekére nevetve. – Segítek – azonnal elmosolyodott.
- Köszönöm – apró csókot lehelt ajkaimra.
- Mi lenne veletek, férfiakkal, a nők nélkül – forgattam szemeimet, majd kipakoltam a hűtőből. Tojásos étel mellett döntöttünk, mert egyszerű és mindannyian szeretjük. Valentino a kezdeti segítség után gyorsan kislisszolt a munka alól és inkább csak nézte, ahogy elkészítem reggelinket.
- Nem hiszem el, hogy ezt nem tudod megcsinálni – kikapcsoltam a tűzhelyet és páromra néztem.
- Megtudtam volna – kuncogott. – De imádom nézni, ahogy ügyködsz a konyhában – csókolt nyakhajlatomba.
- Rossz vagy, Rossi – ráztam fejem, majd ölelésébe bújtam.
- Ti már fent? – Stef meglepetten tudatosította magában, hogy ezúttal megelőztük.
- A fiad már be van zsongva – nevettem fel.
- Csak szerelmes – őszinte elégedettség és boldogság csillogott szemeiben. Tudtam, erről beszélt pár napja. Számára az a legfontosabb, hogy fiai boldogok legyenek és Valentino most az.
- Csináltunk reggelit – törte meg párom a pár percre beálló csendet. – Pontosabban, Lia – mosolyogott rám.
- Miután arcátlanul kijátszottál – nyújtottam rá nyelvem. Eleresztette derekam és elővett pár tányért a szekrényből.
- Ne higgy neki! Tud főzni… - mosolygott Stef, mire csípőre tettem a kezem.
- Ezen túl csak te főzöl! – jelentettem ki. Felnevetett.

Alig ültünk le reggelizni, mikor a két kissrác is megérkezett. Örülök, hogy újra mind együtt ettünk, ezek az alkalmak olyan különleges hangulatot hordoznak magukban. Az igazi család, az öröm, a boldogság és a szeretet érzései töltik meg bensőmet.
De ma nem sokáig élveztük, mivel jobbnak láttuk indulni. Még mindig féltem itt hagyni Danielt, de ő nagyon boldog volt, hogy kirándulok kicsit Valentinoval.
- Vigyázz rá! – fenyegette játékosan mutatóujjával cimboráját.
- Meglesz – nevetett Vale, majd megpuszilta kisfiam.
- Legyél jó és fogadj szót! – guggoltam le hozzá. – Este beszélünk, holnap pedig már jövünk is haza – mosolyogtam. Több napot semmiképpen se vállalnék be nélküle. Születése óta mindig együtt vagyunk, úgyhogy Valentinonak igazán bizonyítom most, mennyire fontos is a számomra.
- Oké – megpuszilt. A többiektől már elbúcsúztunk, elindultunk a garázsba, hogy bepakoljunk az autóba-
- Még van lehetőséged, hogy meggondold magad! – kuncogott, majd bedobta a csomagtartóba a táskákat.
- Miért? Te nem akarsz menni? – kérdeztem riadtan.
- Nem erre céloztam – összekulcsolta ujjainkat és egy másik jármű felé húzott. – Odaérhetünk hamarabb is... – utalt a motor gyorsaságára. Szívem gyorsabban vert, éreztem, hogy gyorsan pumpál ereimben a vér. Attól tartottam, elájulok.
- Nem gondolod komolyan – ráztam fejem, majd hátrálni kezdtem tiltakozásképpen.
- Kicsim, ez az életem – emlékeztetett.
- Akkor sem megyek ezzel – szóltam rá, talán kicsit durvábban is, mint kellett volna. – Tudod… tudod jól, hogy irtózom ezektől! Ne erőltesd! – könnyeket csalt a szemembe. Én tudom, hogy ez a mindene, de miért nem lehet távol tőlem?
Beültem az előre eltervezett kocsiba, majd ő is csatlakozott hozzám. Nem szólunk egymáshoz, csak hagytam, hogy beindítsa az autót és vezessen. Az előre beígért jó idő igen távol járt. Sötét felhők borították az eget és csak azt vártuk, hogy mikor szakad már le. De hát ez itt Anglia, nem de?

Már vagy egy órája úton voltunk, mikor a várt időjárás megérkezett. Ám nagyobbra sikeredett, mint terveztük. Az esőcseppek olyan szaporán áztatták el szélvédőnket, hogy az ablaktörlő se bírt velük, ráadásul odakint orkán erejű szél tombolt. Kezdtem megijedni és csak abban bíztam, hogy tudtam, kisfiam biztonságban van.
- Na, jó, ebből elegem van – lefordult egy kisebb városnál és leparkolt az első hotel előtt.
- Mit csinálsz? – még egy óránk volt hátra Birminghamig.
- Nem kockáztatom az életünket! – jelentette ki, majd kiugrott a kocsiból. Tétlenül bámultam, ahogy kikapkodja táskáinkat a csomagtartóból. Megembereltem magam és utána rohantam. Alig pár másodperc alatt, mindketten bőrig áztunk.
- Egy szobát szeretnék – magyarázta Valentino a recepciónál. Nem volt olyan nagy szálloda, mint a miénk. Ez inkább a szegényebb emberek megpihenésére szolgált, míg a miénk az egyik leghíresebb volt Angliában.
Csendben követtem még akkor is, mikor már a szobában dobta le táskáinkat.
- Itt maradunk, amíg nem javul az időjárás! – nézett rám. Még mindig haragudtam rá, így inkább csak csendben leültem az ágyra és megnéztem van-e térerő. Természetesen nem volt. Térdeimet felhúzva összekucorodtam és szemléltem a kinti időjárást. – A francba is Lia, sajnálom, oké? – sóhajtott fel Valentino, miközben leült mellém.
- Tudod, hogy nem megy… - újra könnyek buggyantak elő szememből, majd végigfolytak arcomon.
- Tudom – ölelt magához. – Ne haragudj, oké? Én csak… nekem ez a mindenem és most már te is az vagy… csak szerettem volna, ha visszatérsz a régi szenvedélyedhez, ami tudom, hogy ott van, valahol mélyen a szívedben.
- Rosszul vagyok tőle – vallottam be. – Ha motorra kell ülnöm levegőért kapkodom, és úgy érzem, menten elájulok. Nagyon félek… - suttogtam. – Ez a gyerekkori trauma kísért – vállába fúrtam arcomat, ő pedig hagyta, hogy a könnyek eláztassák pólóját.
- Ígérem, többet nem fogom erőltetni – csókolt hajamba.
- Ígérem, többé nem hisztizek – elmosolyodott, és hagyta, hogy fejem a mellkasán pihentessem. – Szerinted mikor áll el? – utaltam az esőre.
- Nem tudom – ismerte be. – De addig kétségkívül ez a legjobb hely, ahol meghúzhatjuk magunkat – igazat kellett adnom neki.
- Lehet, hogy nem wellness, de legalább együtt vagyunk – megpróbáltam pozitívan felfogni. Semmire se jutottunk volna az alapvető pesszimistaságommal.
- Igen – fölém kerekedett. – És bizonyos dolgokat itt is lehet csinálni – felnevettem, majd közelebb hajoltam hozzá, hogy megcsókolhassam puha ajkait. Pillanatok alatt megszabadított, még mindig nedves ruhámtól, és én is hasonlóan cselekedtem. Igazunk volt. Lehet az időjárás nem kedvezett és nem jutottunk el a kitűzött célig, de tudtuk, hogy családunk biztonságban van, együtt voltunk és boldog szerelmespárként élveztük ki szabad óráinkat.

19. fejezet

„Nem tudhatjuk pontosan, mikor kovácsolódik a barátság. Ahogy mindig az utolsó csepp víztől telik csordultig a kehely, úgy a rengeteg kedvesség közül is az utolsó lesz az, mely csordultig tölti szívünket.”

Egymás kényeztetésével töltöttük el a délutánunkat. Talán kicsit több időt is erre szántunk, mint amennyit szabadott volna. Felelősséggel tartozom a fiamért és nem akarom, hogy Stefania úgy érezze, a nyakára akaszkodom, hogy közben fiával lehessek.
- Menjünk – apró puszikkal kérleltem Valentinot.
- Jó itt! – ellenkezett, majd fölém kerekedett. Szigorúan néztem rá. – Rendben – csókolt meg. Gyorsan felkelt és engem is húzott maga után. – Pakoljunk! – mosolygott.
Magára kapkodta ruháit, míg én elővettem egy másikat a szekrényből.
- Melyik fürdőruhát szeretnéd? – mutattam fel egy egybe részes és egy két darabból álló fürdőruhát. Ha már wellness, akkor ez a része se maradhat el.
- Nem lehetne mindkettőt? – nevetett.
- Nem – ráztam a fejem.
- Akkor legyen a bikini – vigyorgott. Behajítottam a táskámba, majd rá tiszta ruhákat és egy papucsot is.
- Kell még valami? – húztam össze a zipzárt.
- Irataid hozd – simogatta arcom. Kivette kezemből a táskát és elindult, hogy bedobja a kocsi csomagtartójába. Bedobáltam az irataim a kézitáskámba, majd belecsúsztatta telefonom töltőjét is, mielőtt bezártam a lakást.
Esélyem se volt, hogy megint én vezessek, mert Valentino már a volánnál ült. Becsúsztam mellé az ülésre, majd becsatoltam az övem.
- Mehetünk – nyomtam szájára apró puszit, mire ő mosolyogva indított. Elég szótlanul ültük végig az utat. Úgy éreztük, ez a pillanat így válhat igazán tökéletessé, hiszen a csend két ember között, nem feltétlen jelent bajt.

Amint leparkoltunk a ház előtt, keze a combomra siklott. Végig simította, majd egy újabb csókot nyomott ajkamra, mielőtt kiszálltunk. Megvártam, míg bezárta a kocsiajtót, majd kézen fogva léptünk be a házba. A garázson keresztül mentünk, így nem láthattuk, hogy egy kocsi áll a feljárón.
A lakásban elkezdtük lehámozni magunkról ruháinkat, miközben egy új, idegen hangra lettem figyelmes. Ám nem mindenki számára volt idegen. Párom szája hatalmas vigyorba kunkorodott, majd gyorsan lerúgta cipőjét és a nappaliba rohant.
- Uccio? – nevetett boldogan. – Szia, haver – ölelgette meg legjobb barátját. Már hallottam Uccióról. Ő Valentino legjobb barátja, szinte elválaszthatatlanok. Ő vezeti a Ducatis kamiont is, valamint mindenhova elkíséri cimboráját.
- Ujujj – kurjantott, amint engem is meglátott. – Micsoda szépség! – fütyült egy újabbat.
- Sajnálom, de már foglalt – húzott közelebb Valentino.
- A fenébe! – csapott térdére, majd felállt, hogy megöleljen és bemutatkozzon. – Alessio Salucci – nyújtott kezet. – De szólíts csak Uccionak – elmosolyodott.
- Lia Conti – ráztam kezet vele. Teljesen ledermedt a nevem hallatán.
- Az a Lia Conti? – pillantott barátjára. Valentino helyeslően bólintott. – Hogy találtad meg?
- Megmentette a fiam életét – mosolyogtam.

- Hogy valaki ilyen szerencsés legyen – fél óra telt el azóta, hogy elmeséltük neki utóbbi heteinket nagy vonalakban, még mindig nehezen hitte el. – Elveszíti legjobb barátját hét évesen, majd később egyszerűen csak rátalál és ráadásul össze is jönnek – rázta a fejét.
- Törődj bele! – kuncogott Valentino. – Kicsim, arrébb állsz egy picit? – kezét a csípőmre tette és finoman arrébb tessékelt. Elálltam a hűtő ajtaját.
- Persze – mosolyogtam.
- És még jó csaj is… - folytatta Uccio.
- Ha én ezt elmesélem a drága szerelmednek.. – nevetett Valentino, miközben fejét a hűtőbe dugta.
- Nem úgy értettem – forgatta szemeit az olasz.
- Hát persze… - nevetett tovább kedvesem. Uccio szembe fordult velem, majd egy aprót biccentett Valentino felé. – Mit kérsz inni? – szólt az említett elmélyedve a hűtő tartalmában. Mosolyra húztam a számat, tudtam, hogy barátja ugratni akarja kicsit.
 - Valami menteset, még vezetek – mosolygott, majd lendített egyet lábával és finoman fenéken billentette a bajnokot. Vale kicsit megcsúszott és homlokát a hűtő peremébe verte.
Uccio hangosan kacagott és én is elengedtem egy apróbb kuncogást, miközben vártam a fejleményeket.
Szerelmem felegyenesedett, becsukta a hűtő ajtaját, majd a kólát az asztalra tette. Kérdő tekintettel meredt rám.
- Most mi van? – nevettem fel, mikor már nem bírtam, hogy ennyire meredten figyel. – Nem én voltam – védekeztem azonnal.
- Látom, téged se kell többet megkérnem, hogy fedezz – nevetett fel Uccio is, mire Valentino karjával elkapta a nyakát és öklével kezdte dörzsölgetni barátja fejét. Kiskoromban neki is sokszor csinált ilyet édesapja, ez amolyan vicces ércelődésnek számított mifelénk. – Oké, most már befejezheted – nevetett barátja.
- Remélem, tanultál a tettedből – mosolygott Valentino, majd közelebb hajolt, hogy egy puszit nyomjon ajkaimra. – Te is kérsz? – mosolygott rám.
- Nem – ráztam a fejem. – De megkérdezem a srácokat – a nappalihoz sétáltam, ahol a két kissrác próbálgatta a készletet, melyet én vettem Danielnek. Stefania természetesen szemmel tartotta őket. – Kértek kólát? – mosolyogtam rájuk.
- Igen – bólintott Luca. Stef egy nemet intett fejével.
- Én is – állt fel Daniel, majd felém szaladt. – És anya… - a mondat végére elhalkult, így tudtam, hogy valamit csak nekem akar mondani. Lehajoltam hozzá. – Kaphatok valami finomat? – felnevettem.
- Persze, Kicsim – visszaindultam a konyhába. – Van még két jelentkező – mosolyogtam.
- Oké – elővett két újabb poharat.
- És.. Daniel azt kérdezte, hogy kaphatna-e valami finomat – kisfiam utánam jött és megállt mellettem.
- Milyen finomat szeretnél? – nézett rá Vale, miközben átnyújtotta a kólát.
- Pizza? – kérdezte.
- Végül is, rendelhetünk – elmélkedett párom, miközben megnyalta száját.
- Nagyon fognak örülni nektek, így az ünnepek alatt – kuncogtam.
- Jobb ötlet? – húzta fel kérdően szemöldökét.
- Akkor ehetünk valami mást is.. – szólalt meg Dan kissé elszontyolodva.
- Nem szükséges – mosolyogtam. – Majd én csinálok pizzát – ajánlottam.
- Tényleg? – ragyogtak fel szemei.
- Igen – bólintottam. – Ha megengeded – fordultam szerelmemhez.
- Ezer örömmel megengedem, de nem kell fáradoznod… - húzott magához.
- Nem fáradtság – vontam meg a vállam – Szívesen csinálom – csókoltam meg lágyan. – Csak megnézem megvan-e hozzá minden – nyitottam ki a hűtő ajtaját.
- Köszi, anyu – ölelt meg boldogan Daniel, majd megfogta Luca poharát is és visszaszaladt a nappaliba.
- Szívesen – kiabáltam utána nevetve.
Körbenéztem a hűtőben, majd a szekrényben is. Hatalmas szerencsém volt, hogy Valentino alig pár napja vásárolt be és nem is egyedül, így szinte minden van itthon, ami csak lehet egy háztartásban.
- Szuper – mosolyogtam boldogan, majd elővettem egy tálat a hozzávalóknak.
- Szerintem is – helyeselt Uccio. – Szeretem a pizzát!
- Hát még, ha megtudod, Lia milyen finomat csinál – nyalta meg szerelmem a száját ismételten.
- Lia csak akkor csinál, ha ti nem zavarogtok itt – biccentettem az ajtó irányába.
- Értsem úgy, hogy kizavarsz a saját konyhámból? – tette csípőre kezét felháborodottan. De elég jól ismertem már ahhoz, hogy tudjam, színlel.
- Értsd úgy, hogy vagy kimész, vagy kénytelen leszek megvonni tőled néhány dolgot – húztam végig ujjamat mellkasán.
- Rossz vagy – öltötte rám nyelvét.
- De így szeretsz – kacsintottam rá, majd közelebb húztam egy csókra.
- Jól van, gyerekek! Ezt tartogassátok a hálószobán belülre – kért minket Uccio, mire megjelent Stef is.
- Hallottam, pizzát sütsz – mosolygott.
- Igen – szakadtam el szerelmem ölelésétől.
- Segítek – mosolygott lelkesen, majd felkötött egy kötényt. – Fiúk, vigyázzatok a gyerekekre! – utasította Valentinoékat a nappaliba.
- Nők – forgatta szemét párom, majd cimborájával együtt elhagyták a konyhát.

„

18. fejezet

“Imádtam belefeszülni az ölelésébe, magamba szívni az illatát, karjaival betakarózni, érezni, hogy mellettem van, becsukni a szemem és belefeledkezni a pillanatba, vele együtt venni a levegőt, érezni, hogy biztonságban vagyok, hogy megszűnik a világ körülöttem, hogy nincs más, csak ketten létezünk, nincs én meg ő, hanem mi vagyunk.”

A napsugarak csiklandozták szemhéjamat, követelve, hogy végre nyissam ki. Pislogtam párat, majd eleget tettem a kérésnek. Valentino mellkasán pihentem, ölelő karjai között. Azonnal felderengett bennem a múlt éjszaka minden egyes pillanata, ami hatalmas mosolyt csalt arcomra. Végre igazán boldognak és teljesnek éreztem magam.
Megsimogattam a mellkasán ágaskodó apró szőrszálakat, majd egy puszit is nyomtam kezem helyére.
- Jó reggelt! – szólt mosolygós hangon. Felemeltem a fejem, mire kaptam egy apró, ám annál csodálatosabb csókot.
- Neked is – mosolyogtam. Mellkasára hajtottam a fejem, hogy pihenjek egy kicsit, mikor meghallottam egy ismerős hangot az ajtón túlról.
- Stefi – szólította meg Daniel, Valentino édesanyját. – bemehetek anyához?
- Szerintem még alszanak – válaszolt Stefania. Hangja kicsit halkabb volt, vagy suttogott, vagy a konyhából szólt. – Gyere, inkább csináljunk nekik valami reggelit – Dan vele tarthatott, mert az ajtó továbbra se nyílt ki.
- Fel kellene kelnünk – pillantottam ismét Valentinora.
- Nincs kedvem – biggyesztette le ajkait.
- Nekem sincs, de van egy fiam – emlékeztettem.
- Tudom – ismét megcsókolt.

Mikor sikerült elszakadnom tőle összekapkodtam a ruháimat, visszabújtam a tegnap kapott alvós pólóba és beosontam a fürdőszobába anélkül, hogy Danielék észrevettek volna.
Gyorsan letusoltam, majd magamra öltöttem tegnapi ruhadarabjaimat. Visszasétáltam a hálószobába, ahol Valentino időközben felöltözött és beágyazott.
- Megcsináltam volna – szóltam meglepetten.
- Vendég vagy – puszilt meg, majd ő is a fürdőszobába ment. Úgy döntöttem ideje felfednem, hogy már rég fent vagyunk.
- Jó reggelt! – sétáltam boldogan a konyhába.
- Neked is – mosolyogtak mind. Daniel azonnal közelebb jött egy pusziért. – Jól aludtál? – tette fel a kérdést, melyet rendszerint én szoktam neki.
- Igen, Kicsim. Nagyon jól – csillogtattam meg mosolyom.  – És te?
- Én is – mosolygott, majd ismét szendvicsébe harapott.
- Kaphatok én is? – néztem könyörgően Stefaniara. A nyál összefutott a számban, ahogy láttam a fiúk ínycsiklandozó szendvicsét.
- Persze – felállt, hogy elkészítse nekem.
- Megcsinálom, csak vicceltem – kuncogtam. Elég idős vagyok már ahhoz, hogy képes legyek egy szendvics elkészítésére.
- Szívesen elkészítem – akadékoskodott.
- Nem engedhetem – ráztam a fejem.
- Pedig muszáj lesz – nevetett Valentino, majd közelebb lépett és a nyakamba csókolt. – Anyával nem jó ellenkezni – kacsintott rám.
- De.. – kezdtem bele, de inkább magamba fojtottam.
- Mi volt ez? – kérdezte Stefania csípőre tett kézzel.
- Micsoda? – kérdeztük szinkronban.
- Ez a puszi!
- Nem puszilhatom meg a nőt, akit szeretek? – kíváncsiskodott fia.
- Szóval… - azonnal megértette a dolgot, ami egy elégedett mosolyt csalt arcára.
- Igen – mosolyogtunk.
- Úgy örülök! – ölelt meg minket.
- Mi is – vigyorgott önelégülten Valentino.
- Ne haragudj, hogy tegnap este azt mondtam, amit. Féltem még magamnak is bevallani… - motyogtam.
- Sejtettem, hogy erről van szó – nevetett.
Daniel elfogyasztotta reggelijét, majd felpattant a székről, tányérját a mosogatóba dobta és elindult a fürdőszoba felé. Mindannyian meglepetten pillantottunk utána.
- Mi baja? – nyögtem meglepetten.
- Gondolod, hogy…? – kérdezte párom. Nem tudtam hirtelen mi történhetett, hiszen eddig imádta Valentinot és a múltkorábban, még ő mondta neki, hogy nem tudna mást elképzelni apukájának, csak olyat, mint Vale.
Utána mentem, majd becsuktam magam mögött az ajtót és leültem a WC tetejére.
- Gyere ide, Kicsim! – nyújtottam ki a karom. Megtörölte kezét, majd odajött hozzám. Az ölembe húztam. – Haragszol, amiért Valentinoval vagyok? – kérdeztem.
- Nem – fúrta fejét nyakamba.
- Azt hittem ez minden vágyad – folytattam. Bólintott egy apró igent. – Hát akkor?
- És.. – kezdett bele, szinte szipogva. – mi lesz, ha őt jobban fogod szeretni nálam? – felnevettem. Szóval ez a probléma!
- Kicsim, ilyen soha nem lesz! – mosolyogtam rá. – Tudod, majd, ha nagy leszel és neked is lesz gyermeked, rájössz arra, hogy ezt nem lehet – simogattam az arcát. – Onnantól kezdve, hogy valaki szülő lesz, ő a gyermekét fogja szeretni a legjobban – magyaráztam neki.
- Tényleg? – pillantott rám.
- Igen – bólogattam. – Egyébként is, elég nagy a szívem, mindketten kényelmesen belefértek – kacsintottam rá, mire elmosolyodott.
- Szeretlek, anyu – ölelt meg.
- Én is téged – simogattam hátát.
- Bejöhetek? – kukucskált be Valentino.
- Szerinted beengedjük? – pillantottam kisfiamra. Bólintott egy határozott igent. – Megbeszéltük. Bejöhetsz – mosolyogtam rá.
- Örülök – kuncogott. Leült a kád szélére és Danielhez fordult. – Haragszol rám?
- Nem – jelentette ki határozottan, majd lemászott ölemből és barátomhoz sétált. – Csak attól féltem, hogy egymást jobban fogjátok szeretni, mint engem – vallotta be.
- Butaság! Téged is ugyanúgy szeretni fogunk! Tudod, a szerelem és a gyermekek iránti szeretet megférnek egymás mellett – elmosolyodtam. Ahhoz képest, hogy nincs még gyermeke, remekül ért a nyelvükön és példamutatóan bánik velük.
- Anya is ezt mondta – mosolygott.
- Akkor anya tud valamit – kacsintott bajtársára.
- Örülök, hogy boldoggá teszed – ölelte meg Daniel. Könnyeket csalt a szemembe. Néha még igazán kisgyermek, ahogy az előbb is megijedt, nem fogom már úgy szeretni, ám néha felnőttesebben viselkedik, mint a korombeliek.
Valentino viszonozta ölelését, majd én is csatlakoztam hozzájuk. Végre úgy éreztem, hogy teljes a családom.

- Menjetek el holnap – mosolygott ránk kisfiam. Már a kanapén ültünk és beszélgettünk a reggelit követő pihenésünkben.
- Hova? – emeltem fel fejem Valentino válláról.
- Birminghambe – mosolygott. Luca bekapcsolta a Wii-t és közösen kiválasztottak egy játékot. – És itt aludhatnánk, és utána majd én reggel is itt maradok – vázolta terveit.
- Nem Kicsim, nem akarom, hogy Valentinoék terhére legyünk. Van saját ágya mindenkinek, majd reggel átjövünk – tiltakoztam.
- Én szívesen osztozom az ágyamon – lehelt barátom egy apró csókot arcomra. – Bármikor – kuncogott.
- Én is szívesen alszom Daniellel – nézett rám Luca.
- Többség döntött – kacsintott kedvesem, majd összekulcsolta ujjainkat.
- Na, jó – sóhajtottam. – De ebből nem csinálunk rendszert!
- Majd meglátjuk – kuncogott tovább Valentino.
- És haza megyünk délután pár ruháért, nem szabad három napig ugyan abba az öltözetbe rohangálni – szóltam Danielnek, de már nem is figyelt rám, annyira elmerült a játékban.
Mi beszélgettünk egy darabon, majd Stefania elvonult a konyhába főzni, mi pedig addig átmentünk hozzánk néhány ruhadarabért.
- Legalább kettesben lehetünk egy kicsit – mosolygott.
- Eddig se sokan zavartak – kuncogtam. Nem tudom, hogy megszokásból-e vagy szándékosan, de a motorja felé indult. Úgy tettem, mintha nem látnám és inkább az autójához sétáltam. – Vezethetek? – mosolyogtam csábosan.
- Hmm. Miért is? – állt meg velem szemben.
- Mert már hónapok óta nem vezettem – vallottam be. – Ilyen jó kocsit pedig még soha – nevettem fel.
- És, ha összetöröd? – mosollyal az arcán kérdezte, így már tudtam, meg fogja engedni.
- Ugyan már! Egy világbajnokkal az oldalamon? – kacsintottam rá, majd kezemet nyújtottam a kulcsokért. Tenyerembe ejtette, majd mindketten beültünk. Láttam rajta, hogy kicsit feszeng. Nem volt hozzászokva, hogy az anyósülésen kelljen ülnie.

Az út végül mégis simán ment. Nem szoktam felelőtlen őrült módjára vezetni, ahogy most sem tettem, így sima úton jutottunk el házunkig.
- Bámulatos – mosolygott Valentino.
- Meglep, hogy egy nő tud vezetni? – nevettem fel.
- Az lep meg, hogy úgy tud, mint te! Minden mozdulatodból süt a száguldás iránti szeretet, hiába tagadod – mosolygott. Megforgattam szemeimet. Már megint ennél a témánál tartunk. Nem tudom, miért van megáldva azzal, hogy én őrülten tehetséges sofőr vagyok, mind motoron, mind autóban.
- Inkább gyere! – csaptam a combjára, mielőtt kipattantam az ülésről.
- Ezért még kapsz! – nevetett. Felé dobtam a kulcsokat, ő pedig profi módjára kapta el őket. Bezárta a kocsit, majd utánam sietett. Én addigra már a lakásban voltam. Összeszedtem Danielnek egy pizsamát és új ruhákat holnapra, majd egyik sporttáskámba pakoltam. Besiettem szekrényem elé, de amint kinyitottam az ajtót, elfogott a tanácstalanság. Mit vigyek magammal? Nem mutatkozhatok akárhogy így, hogy végre találtam magam mellé valakit, aki arra ösztökél, legyek csinos és csípjem ki magam.
- Az élet nagy kérdése: Mit vegyek fel? – nevetett kedvesem, miközben hátulról átkarolt.
- Ez nem vicces – bosszankodtam. – Olyat akarok, amiben el tudlak csábítani – kacsintottam rá.
- Hmm – harapta be alsó ajkát. – Az nem a ruháidon fog múlni – csókolt nyakamba. Szembe fordultam vele, mire megcsókolt.
Nem hagytam magam. Pólója szélét kerestem, míg ő egyre ágyam felé terelt.

17. fejezet

„A veled töltött idő ráébresztett arra, mi hiányzott eddig az életemből. Minél többet vagyunk együtt, annál inkább veled képzelem el a jövőt. Ezt korábban senkivel kapcsolatban nem éreztem! Sőt, lehet, hogy nem is fogom. Mielőtt megismertelek, soha nem voltam szerelmes! Bolond lennék, ha nem küzdenék érted!”

- Miért nem maradtok éjszakára? – kérdezte Stefania, miután este megemlítettem, hogy ideje lenne haza mennünk.
- Nem akarunk zavarni – ráztam a fejem. – Egyébként se férnénk el.
- De – mosolygott. – Luca és Daniel elférnek együtt, te pedig aludhatnál Valentinoval – ötletelgetett.
- Nem is tudom… - gondolkodtam el. – Dan? – pillantottam kisfiamra, aki még mindig Lucaval játszott.
- Maradjunk! – kérlelt. – Ugye? – nézett Lucára.
- Igen, Lia! – a Lia nénitől szerencsére hamar eljutottunk a Liához. Luca jó néven vette, hogy megkértem, tegezzen.
- Rendben – sóhajtottam megadóan.
- Szuper – nevetett Valentino.
Stefania elsietett újabb ágyneműkért, szépen megágyazott nekünk, de persze, nem engedte, hogy segítsünk. Így inkább egymást váltva, mindannyian letusoltunk. Én Valentinotól kaptam egy hosszabb pólót éjszakára, Daniel pedig Lucatól. Míg Stefania is követte példánkat, ágyba dugtuk a két kissrácot. A jó éjt puszi után szinte azonnal álomba szenderültek.
- Én is lefekszek – ásított Valentino, majd egy puszit nyomott a homlokomra. – Jó éjt, anyu! – szólt Stefanianak, aki ekkor nyitotta a fürdő ajtaját.
- Neked is – puszilta meg nagy fiát. – És te nem fekszel le? – mosolygott rám.
- Gondoltam még nassolok egy szelet süteményt – vallottam be.
- Veled tartok – ajánlotta. Beültünk a konyhába és beszélgetni kezdtünk.
- Rég nem volt ilyen szép karácsonyunk – vallottam be. – Még sose láttam Dant ilyen boldognak és felszabadultnak.
- Jól megértik egymást Lucával, pedig kétszer idősebb Danielnél – mosolygott.
- Igen – bólintottam. – Na és te? Boldog vagy?
- Természetesen – mosolygott. – Már csak akkor lennék boldogabb, ha végre Valentino találna maga mellé egy lányt.
- Biztosan fog – bólintottam. – Arianna talán egy tévedés volt, de biztosan tudom, hogy valahol a nagyvilágban van egy nő, aki tökéletesen kiegészíti majd Valet – mosolyogtam.
- Talán nincs olyan messze – pillantott felém. – Talán ez a személy közelebb van, mint gondolnád – mosolyodott el.
- Kicsoda? – döbbentem le. Miről maradtam le?
- Ugyan, Lia. Mindketten tudjuk, hogy szereted őt.
- Micsoda? – kérdeztem döbbenten. – Nem, én csak… mi csak barátok vagyunk! – védekeztem azonnal.
- Drágám, már nem vagyunk gyerekek! – simogatta meg a hátam. – Le se tudjátok egymásról venni a szemeteket – mosolygott. Megráztam a fejem.
- Csak képzelődsz – motyogtam. – Most megyek, fáradt vagyok – tudom jól, szégyen a futás, de most nem bírtam tovább ott maradni. Talán azért, mert tudtam jól, hogy Stefanianak igaza van.

Valentino nekem háttal feküdt, minden bizonnyal már álomvilágban járt. Felemeltem a takaró szélét és bebújtam mellé. Közben Stef is leoltotta a lámpát a konyhában és elvonult aludni.
Forgolódtam egy darabig, de nem tudtam elaludni, egyre csak azon kattogott az agyam, amit Stefania mondott. Ez tényleg több mint, barátság? Mi van, ha csak úgy látszik? Az ember néha képes beleszeretni az első emberbe, aki egy csöppnyi szeretetet mutat iránta, lehet, hogy velem is ez történt? !
- Min gondolkozol ennyire? – észre se vettem, hogy Valentino időközben megfordult, így szembe kerültünk egymással.
- Öhm.. csak beszélgettünk anyuddal és azon – hebegtem.
- Ennyire jó téma volt? – sötét volt, de így is láttam, ahogy mosolyog.
- Igen – bólintottam aprót.
- Na, és mi volt az? – simította meg arcomat. Mérlegelni kezdtem. Most mit tegyek? Mondjam el? Vagy inkább hazudjak? Végül úgy döntöttem, nem fogok hazudni, de a teljes igazságba se avatom be.
- Csak előadta egy tévképzetét, hogy neked én lennék a tökéletes nő – forgattam szemeimet a hatás kedvéért. Izmai megfeszültek, felsóhajtott, majd hanyatt feküdt és a plafonra meredt. – Mi a baj? – kérdeztem pár perc múlva.
- Lia, azok nem tévképzetek – suttogta. – Anya nem mondott hülyeséget.
- Úgy érted..? – gondolkodtam el. Most akkor azt akarja mondani, hogy ő is úgy gondolja, én vagyok neki a tökéletes nő?
- Lia – fordult végre szembe velem. – Emlékszel, mikor a múltkor megcsókoltál? – kérdezte. Ó jaj, pedig már kezdtem örülni, hogy elfelejtette eme baklövésemet.
- Igen – sütöttem le tekintetemet. – De én csak… - újra magyarázkodásba kezdtem, mire mutatóujját a számra tette.
- Te csak akkor is magyarázkodni kezdtél és belém fojtottad a szót - nézett rám teljesen komolyan, majd elvette az ujját.
- Ne haragudj! – suttogtam.
- Épp ez az! Nem haragudtam, Lia! Én örültem, hogy megtetted és lehet, hogy te utána megbántad, de nekem nem telik el úgy nap, hogy ne jutna eszembe és ne kívánnék újabbat. Lia én tudom, hogy csak nem rég találkoztunk újra, de én… szeretlek – ha az előbbiekkel nem is, az utolsó szóval mindenképpen levett a lábamról. – Azt hiszem mindig is szerettelek, valahol a szívemben, csak egy idő után feladtam a reményt, hogy majd újra találkozunk…- most én tettem ujjamat az ő szájára.
- Nem bántam meg – ráztam a fejem. – Csak talán attól féltem, hogy te félreérted, vagy talán én magam értem félre. Nem voltam biztos abban, hogy ez komoly szerelem-e vagy csak azt hiszem. Igazából most se tudom teljesen. Én még sosem éreztem így… - vallottam be. És tényleg így volt. Amit Daniel édesapja iránt éreztem csupán egy töredéke volt annak, amit most legjobb barátom iránt éreztem.
Elhúzta kezemet a szájáról, de csak azért, hogy közelebb hajoljon és lágyan megcsókoljon. Azonnal elmosolyodtam tettén és viszonozni kezdtem. Sokkal jobb volt, mint a múltkori csókunk. Őszintébb és igazibb. Nem kellett félnem attól, hogyan fogja kivenni magát, egyszerűen csak tettük, amire a legjobban vágytunk.

Huzamosabb csókolózás után vágyaink csak fokozódtak. Egy pillanatra a szemembe nézett, hogy komolyan gondolom-e a folytatást, de én biztosítottam róla, hogy igen. Hiába nem voltam nyolc éve senkivel se, a vágyaim felülkerekedtek félelmeimen.
Karomat a nyaka köré kulcsoltam ő pedig fölém kerekedett. Lágyan csókolta végig hasamat, miközben egyre feljebb tolta felsőmet. Végül kibújtatott belőle. Az első darabot hamar követte Vale felsője, majd nadrágja és fehérneműink is. Testeink minden rezdülésükben egyetértettek. Tökéletesen tudta éppen mire vágyom, vagy éppen hogyan. Hosszasan kényeztettük egymást, éjszakába nyúló együttlétünk során. 

16. fejezet 3./3.

Kisfiam teljesen belemerült új járművébe és arra is rájött, hogy ehhez kapta a bukósisakot Stefaniatól.
Valentino büszke mosollyal az arcán ült le mellém. Pár percig meredten bámultam a motort, majd barátomra pillantottam. Felpattantam az ágyról és inkább kimentem a házból, mielőtt Daniel előtt tör ki belőlem a méreg.
Leültem a ház előtti lépcsőre és hagytam, hogy a hideg szellő csiklandozza arcomat. Nem bírtam felfogni, hogy árulhatta el nevelési elveimet az az ember, aki a legjobban ismer. Mire volt jó neki, hogy felborította a fiammal szemben tett szabályaimat? Hiszen nem is az apja!

Próbáltam oldani a feszültséget, így apró köveket dobáltam le a lépcsőn, számolva, melyik pattan a legtöbbet.
- Meg fogsz fázni – Valentino leült mellém és felém nyújtotta kabátomat. Belebújtam, de nem voltam hajlandó ránézni. – Lia – szólított meg. Felnéztem arcára, szemei könyörögtek, hogy végre mondjak, akár egyetlen szót is.
- Miért tetted? – kérdeztem visszanyelve könnyeimet. – Tudtad, hogy nem engedem neki, hogy motorozzon, de te mégis vinni akarod a te utadra!
- Nem, Lia! Ez nem az én utam, hanem az övé – mesélte. – Hát nem látod, hogy ez minden vágya?
- Majd elmúlik – suttogtam. – Nekem is elmúlt.
- Nem múlt el, csak elfojtottad! – szólt rám. – Lia, magadat talán ostorozhatod, bár ezt sem értem minek, hiszen az, ami apukáddal történt, bármikor előfordulhat, de nem foszthatod meg a fiadtól az álmát! Nem kényszerítheted olyan pályára, amit nem szeret, mert az lesz a vége, hogy fellázad és megromlik a kapcsolatotok – magyarázta nézeteit. Nem tudtam megszólalni. Csak öleltem térdeimet és meredtem a semmibe. – Lia, az a kissrác odabent, az egyik legjobb motoros lehet. Csak egy embert tudok, aki többre vihette volna nála, de ő feladta az álmait – nem értettem kire céloz. Először.
- Többre vinni nála? Valentino én nem te vagyok! – emlékeztettem.
- Nem, te sokkal jobb vagy! Lia, neked egészen különleges érzéked van a motorokhoz, és ha apukád halála után nem adtad volna fel, ma te lehetnél a világ legjobb női motorosa - dicsérte még mindig a tehetségemet, melyről én magam, nem vagyok megbizonyosodva. – Kérlek – könyörgött – engedd, hogy a fiad követhesse az álmait!
- És, ha baja esik? – kérdeztem félve, holott szívem már engedett győzködésének.
- Az első esések után előtte lesz a lehetőség, hogy eldöntse vállalja-e, vagy sem – mosolygott halványan.
- Nem fogom kibírni – suttogtam.
- Dehogynem – ölelt szorosan magához. – Én mindig itt leszek veled – puszilt meg, majd a szemembe nézett. Furcsa csillogást láttam meg benne, de egyszerűen a megkönnyebbülés számlájára írtam.
- Annyira köszönöm, hogy itt vagy velem – suttogtam. – Ne haragudj, amiért így viselkedek, én csak.. nekem Daniel a mindenem – magyarázkodtam.
- Tudom – továbbra sem engedett el. Megnyugvást jelentett ölelő karjai közé bújni és hagyni, hogy könnyeim utat törjenek maguknak, lecsorogjanak arcomon és végül Valentino pólóján landoljanak.
Nem mondhatnám, hogy csak ezért sírtam. A tény, hogy rá kellett jönnöm, kisfiam, apám és legjobb barátom nyomdokaiba kíván lépni mindig is előttem volt, csak féltem beismerni. Most azonban megadta a végső lökést, hogy a több év alatt összegyűlt feszültséget kiadjam magamból.

- Sportolnom kellene – mosolyogtam rá, mikor utolsó könnyeim is leperegtek. – Az jó stressz oldó – kuncogtam.
- Ez nem rossz ötlet – simogatta arcomat. – Talán még Danielt is belevonhatnád – kuncogott.
- Majd rákérdezek – vontam vállat.
- Rendben – puszilta meg ismét a fejem búbját. – Jobb?
- Igen – bólintottam. – Köszönöm – pusziltam meg én is.
- Mire valók a barátok? – mosolyodott el ismét. Újra előtört bennem a vágy, ami jó pár nappal ezelőtt. Meg akartam csókolni! Újra érezni, amit akkor. Kívántam őt, mindennél jobban. Nem úgy, mint egy egyszerű barátot egy férfihiányban szenvedő nő, hanem, mint álmaim férfiját. Lehet ugyan, hogy nem egy elképesztően szexi férfi, de én sem vagyok egy tipikus szépség. És ha igazán megismerik az emberek, megtudják mennyire nagyszerű ember.
- Valentino – sóhajtottam. Kezdtem feladni egy újabb elvem, mikor kinyílt az ajtó.
- Bocsánat, én csak kíváncsi voltam, hogy minden rendben van-e – kezdett azonnal magyarázkodásba Stefania.
- Igen – fordultunk felé egy emberként. Felálltam és Valentinót is magammal húztam. Ideje visszamennünk, hiszen én még nem is osztottam ki az ajándékaimat.
- Lia, kérlek, ne haragudj rám, a bukósisak miatt! – kért elnézést Stef.
- Nem haragszom – öleltem meg. – Sőt, köszönöm, hogy ráébresztettetek, nem hagyhatom, hogy fiam miattam adja fel az álmait – elmosolyodott, majd a nappali felé terelt minket.
- Anyu! – pattant fel Daniel, amint meglátott. Azonnal megöleltük egymást. – Visszaadom a motort, ha nem szeretnéd, hogy megtartsam – lesütötte a szemét. Tudtam, hogy nagyon fájna neki, ha meg kellene tennie.
- Nem kell, Kicsim – mosolyogtam. – Csak vigyázz magadra, rendben?
- Igen – puszilt meg, majd csillogó szemekkel, kissé elpirulva újra megszólalt. – És tőled is kapok ajándékot?
- Nem – ráztam a fejem, majd elindultam a fához. Dan elhitte és a szája tátva maradt a meglepődöttségtől. – Persze, hogy kapsz – nevettem. – Na, gyere ide! – kinyújtottam kezemet. Megfogta, majd leült mellém. – Ez a tied – mosolyogtam rá, miközben átadtam a dobozt. Szétszakította a csomagolását, majd elámult, mikor megpillantotta a barkácskészletet. Természetesen gyerekeknek való volt, de így is megörült. Lehet, hogy nem egy motor, de olyan, ami örömet okoz neki és csak ez számít.
- Köszönöm, anyu – ölelt meg boldogan. – Végre van egy saját készletem – nevetett.
- Van ám egy kikötésem is! – emeltem fel mutatóujjamat. Kíváncsian fordult felém. – Csak akkor használhatod, ha én, Valentino vagy Stefania melletted vagyunk!
- Oké – ez se törte le lelkesedését. Én pedig tudtam, hogy be fogja tartani, hiszen ő sem akarja, hogy megsérüljön, vagy elvegyük tőle a szórakozását. Míg élvezettel tanulmányozta ajándékát, felálltam és Lucának is adtam a kezébe egy csomagot. Egy új, Wii típusú játékcsomagot kapott, mert Valentino elárulta, hogy ez a nagy vágya mostanság. Stefania egy igazi bőrdzsekit kapott a motorja mellé, amivel Valentino lepte meg még szülinapja alkalmából. Tökéletesen passzolt a motor színéhez és persze a 46-os szám is ott díszelgett rajta azzal a felirattal, hogy ’’ Vigyázat! Egy világbajnok anyja vagyok!’’. Nagyot nevetett, mikor meglátta.
Valentino maradt a legvégére. Még én se kaptam meg tőle az ajándékomat, hiszen elszaladtam, mikor következtem volna.
- Gyere! – húzott maga mellé a kanapéra. A fiúk játszottak az újonnan kapott ajándékaikkal, Stefania pedig fél szemmel őket követte, fél szemmel minket, miközben telefonált. Valentino felém nyújtotta a gondosan becsomagolt ajándékot, én pedig neki az övét. Egyszerre bontottuk ki őket, de míg én lassan és gondosan, ő csak gyorsan végig szakította a ragasztó mentén. Amint kibontotta felkuncogott. Először nem értettem miért, majd előttem is szétnyílt a papír és megláttam. Ugyanolyan ajándékkal leptük meg egymást! Mindketten gyönyörű keretbe foglalt fényképpel ajándékoztuk meg egymást. De míg az övébe egy képet raktam Marco Simoncelliről, nemrégiben elhunyt barátjáról és róla, addig ő az enyémbe egy képet rakott kettőnkről, mikor még kisgyerekek voltunk.
Sikerült könnyeket csalnunk egymás szemébe.
- Ennél jobban nem is ismerhetnétek egymást – mosolyodott el Stef, mikor meglátta az ölünkbe fektetett ajándékokat. Összemosolyogtunk, majd bebújtam a karjai közé. Megpuszilta az arcomat, majd simogatni kezdte a karom. Végre tényleg úgy éreztem magam, mint egy boldog családban élő nő. Ha nincsenek is velem az igazi szüleim és a fiam nem is ismeri az apját, mellettem állnak olyan emberek, akik mindennél többet jelentenek, és Daniel is igazán boldog.

16. fejezet 2/3.

Nyugodtan mondhatom, hogy az étel isteni volt! Még sosem ettem ilyen finom karácsonyi ebédet! Stef aztán tényleg kitett magáért.
- Mikor ajándékozunk? – csillant fel Daniel szeme süti majszolás közben.
- Azonnal – simogattam meg a fejét, majd nyomtam rá egy puszit. – Addig tedd szépen sorba azokat, amiket te hoztál – ajánlottam neki. Másképpen úgy se bírná ki, míg mi is befejezzük az evést.
- Oké – állt fel boldogan és elindult a nappalihoz.
- Nem felejtettél el valamit? – kiáltottam utána.
Visszarohant, nyomott egy puszit Stefania arcára, megköszönte az ebédet, majd ismét elszaladt.
- Mint egy kis adrenalin bomba – nevettem fel.
- Majd kinövi – mosolygott Stef.
- Akkor Valentinonak miért nem sikerült? – kérdeztem, mire mind felnevettünk, kivéve az említett, bár az ő arcára is mosolyt csaltam.
- Egész nap engem fogsz szekálni? – húzta fel szemöldökét.
- Nem is szekállak – mosolyogtam rá. – Csak szívom a véred – kacsintottam rá.
- Szövetkeztél anyámmal? – játszott sértődöttet.
- Nem – mosolyogtam. – Csak végre úgy érzem magam, mintha lenne egy igazi családom – vallottam be felszabadultságom okát. Még a szemei is ragyogtak, miközben rám mosolygott. Közelebb hajoltam, megöleltük egymást.
- Kész vagyok! – jelent meg kisfiam sugárzó mosollyal az arcán.
- Akkor menjünk – néztünk össze mindannyian.
Valentino a derekamra tette kezét, így terelt a nappali felé. Nem tudtam mire vélni, de nem is nagyon volt időm agyalni ezen. Mind helyet foglaltunk, egymás mellett és vártuk a meglepetéseket.
- Ki kezdi? – kérdezte a házigazda.
- Én csak anyuéknak csináltam – vallotta be Luca kicsit elszomorodva.
- Óh, de hát ez nem baj – mosolyogtam rá biztatóan. – Ők a családod.
- De ti is, csak… akkor még nem ismertelek titeket… - motyogta.
- Nem baj – mosolyogtunk rá biztatóan.
A fához sétált majd elvett két apró, becsomagolt dobozt. Az egyiket odanyújtotta bátyjának, a másikat pedig édesanyjának. Valentino megölelte, Stefania pedig megpuszilta kisfiát.
Először a báty bontotta ki ajándékát. Ahogy szakadt a papír eszembe jutott, amikor huszonöt évvel ezelőtt ugyanezekkel a mozdulatokkal segített kibontani a szülinapomra kapott kismotort. Imádtam!
A dobozból egy apró kismotor bukkant elő. Ez a gyűjthető, polcokra való dísz. Amikor Valentino körbeforgatta, akkor láttam meg igazán, ez maga Vale versenymotorjának kicsi másolata.
- Ez nagyon szuper! – nevetett boldogan. Ismét megölelte öcsikéjét, majd felállt, hogy az ajándékot, az őt megillető helyre tegye.
Stefania következett. Szépen gondosan bontotta ki a dobozt, mely egy gyönyörű pár fülbevalót rejtett, ami igazi arany volt. Igen, igazi.
Stefaniának elállt a lélegzete én pedig azon gondolkodtam, honnan telik egy ilyen kissrácnak ilyen drága holmira. Aztán persze hamar kiderült, mikor megláttam, hogy Stef háta mögött lepacsizik testvérével.
- Te intézted? – súgtam Valentino fülébe.
- Csak besegítettem – mosolygott.
- Jó testvér vagy! – nyugtáztam, majd fejemet a vállára hajtottam.
- Nagyon köszönöm, Kicsim! – suttogta Stef könnyes szemekkel, majd megölelte Lucát.
- Szívesen – mosolygott. – Szeretlek!
- Én is téged – rebegte szívből.
Luca lehuppant a fotelbe, Stef pedig áthajolt mögöttem.
- Köszönöm – tátogta Valentinonak.
- Nagyon szívesen – mosolygott drága barátom.
- Én jöhetek? – kérdezte közben Daniel. Már nagyon izgatott volt.
- Igen – ültem fel.
Mindenkinek kiosztotta a saját kézzel készített ajándékait. Mivel még nem rendelkezik saját pénzzel, így barkácsolt. Mindig is szeretett.
Stefania egy ékszeres dobozt kapott, Luca egy kis plüssmacit (ez persze nem sajátkészítés), hogy szerencsét hozzon neki a versenyeken, Valentino és én pedig ugyanolyan ajándékot kaptunk, csak míg drága barátomé karra, az enyém nyakba való. Kapott egy karkötőt, rajta egy apró motorral. Fából készült, de bizonyára ezt az iskolában szerezte, mert ő ennyire még nem ért hozzá. Az én nyakláncomon ugyanaz a medál volt.
- Azért, hogy mindenki lássa, hogy barátok vagytok – mosolygott.
- Nagyon köszönjük! – mosolyogtunk össze, majd közelebb húztuk fiamat egy nagy ölelésre, és tőlem persze puszit is kapott.

- Akkor most én jövök! – állt fel Stef, miután Daniel leült. A két fiú nagyobb dobozt kapott. Luca bontotta ki először, az övé egy új motoros ruhát rejtett, ami tökéletesen illik a motorjához és elképzeléseihez is. Megköszönte édesanyjának, majd leült Dan mellé és várta, hogy kinyissa az ajándékát. A papír csak úgy szakadt a kezei között, mire egy doboz bukkant elő. Kinyitotta a tetejét és kiemelt belőle egy bukósisakot.
- Ö... köszönöm – ő se nagyon tudta hova tenni a dolgot és én sem. Minek neki bukósisak? Fél, hogy elesik az utcán vagy megtámadják a metrón?
Stef csak mosolygott, majd felénk fordult. Egy-egy borítékot nyomott a kezünkbe. Végigtapintottam rajta, valami papírt rejtett. Jesszusom, ugye nem pénz? Nem, azt nem teheti! Nem engedem neki!
Nem mertem feltépni a borítékot, de Valentino megtette a sajátjával. Egy belépő volt benne két napra az egyik Birminghami wellness hotelbe. Minden szolgáltatás előre kifizetve.
Én is feltéptem gyorsan a borítékom. Ugyanolyan belépőt rejtett, de nekem is csak egy darabot. Ugye nem gondolja komolyan, hogy Danielt egyedül hagyom itthon?
- Arra gondoltam a két ünnep között rátok férne egy kis pihenés – mesélte ötletét. – Én meg addig majd vigyázok a fiúkra!
- Nem tudom, hogy ez mennyire jó ötlet – vonakodtam kicsit. – Két fiú mégiscsak több mint, egy…
- Jó leszek – mosolygott Daniel, majd leült mellém és megölelt. – Menjetek kirándulni! – felsóhajtottam.
- Mit gondolsz? – kérdeztem Valentinot.
- Jól hangzik – mosolygott boldogan, majd egy apró puszit nyomott az arcomra. – Én jövök! – állt fel. Először testvérét lepte meg. Új levonókat vett neki, melyeket motorjára ragaszthat. Luca nagyon boldog volt, le se tudta tenni a kezéből, annyira nézegette őket.
Ezután Stefania következett. Ő egy nyakláncot kapott, amin egy szív alakú medál lógott. Volt rajta egy apró zár, amit Stef azonnal kipattintott, ahogy a szív kettényílt a két oldalán két fiának fényképe volt.
- Nagyon köszönöm – ölelte meg nagyfiát, majd puszit nyomott arcára. Abból, ahogy Valentino visszaölelt, láttam meg igazán, mennyire sokat jelent számára az édesanyja. Persze, mindenkinek sokat jelentenek a szülei, de neki valahogy még talán annál is jobban. De lehet, hogy csak azért vélem így, mert már-már árvának számítok.
Barátom engem akart utoljára hagyni, ugyanis Stefaniat rögtön Daniel követte. Ám az ő ajándéka nem volt a fa alatt. Rossi a másik szobába sétált, majd pár perc elteltével egy mini motoron száguldozva tért vissza. A vér meghűlt az ereimben, mikor Daniel felsikoltott örömében. Nem hiszem el, hogy a legjobb barátom ezt tette velem. Elhiszem, hogy szereti Dant, de ez már túlzás! 

16. fejezet 1/3.

Sziasztok! Szeretnék meggyőződni arról, hogy ténylegesen érdekel titeket, amit írok. Én tényleg szívem-lelkem beleadom, minden héten írok bele, nehogy utolérjem magam és sokat kelljen várnotok. Arra kérlek titeket, amennyiben kíváncsiak vagytok a folytatásra, gyűjtsetek össze legalább 4 kommentet. Igen, a chatben is elfogadom, de lássam nyomát, hogy van, akit érdekel! Nem szeretem ezeket a módszereket, de tudnom kell, mennyire strapáljam magam, hiszen az én időm is véges. 

„Nem az ajándék értéke számít, hanem a szeretet az ember szívében.”

Már csak pár nap választott el minket az ünnepektől. Vagy, ahogy Daniel mondaná, már csak négyet kell aludni, hogy feldíszíthessük a fenyőfát.  Két nap volt hátra a munkaidőszakomból és ez idő alatt még el akartam intézni egy nagyon fontos dolgot. Megvenni Valentino ajándékát. Kedden este, mikor ismételtem Valentino lakásában vacsoráztunk, a konyhában maradtam, hogy segítsek Stefanianak elmosogatni. Megvártam, míg a fiúk átmentek a nappaliba, majd Valentino édesanyjához fordultam.
- Szükségem van a segítségedre! – támadtam le. – Fogalmam sincs, hogy mit adjak ajándékba Valentinonak – meséltem elkeseredve.
- Hűha – sóhajtott nagyot. – Az a baj, hogy nekem sincs ötletem – elszomorodtam. Stef volt az utolsó reményem. – Adj neki valami olyat, ami sokat jelentene. Egy képet, egy apró tárgyat a barátságotokról, vagy bármi – tanácsolta. – Hidd el, ez többet jelentene számára, mint egy új bukósisak vagy valami – felnevettem.
- Arra is gondoltam pedig – kuncogtam. Elmosolyodott. Elkezdtem törölgetni a tányérokat, miközben eszembe jutott a legtökéletesebb ajándék.

                                                  ***

Huszonötödikén délben az olasz hagyományok szerint is közösen ülünk családi ebédet. Ez után kerül sor az ajándékok kiosztására. Mivel többségünk olasz – egyedül Daniel nem – úgy döntöttünk, most is ezen hagyományok szerint fogunk cselekedni.
Daniel reggel segített nekem bepakolni a meglepetéseket az autó csomagtartójába és ő is hozta saját kezűleg elkészített, szuper titkos ajándékait. Mindketten elegánsan öltöztünk fel. Természetesen nem bálba készülősen, de azért adtunk a megjelenésünkre, hiszen mégiscsak ünnep van. Miután tökéletesen összeszedtük magunkat elindultunk a Rossi házhoz.

Nem csalódtam. Stefania sürgött-forgott a konyhában, míg a fiúk egymást segítették a készülődésben. Luca a haját próbálta elviselhetőre fésülni, míg Valentino két ing között vacilált.
- Ülj le a kanapéra! – nyomtam egy apró puszit Dan fejére, majd a konyha felé vettem az irányt.
- Én nem mennék be! Engem is kiküldött – suhant el mellettem Vale.
- Biztos beleettél a kajába – nevettem.
- Én? – kérdezte döbbenten. – Én egy hős voltam! Megkóstoltam nem-e romlott! – még hangosabban nevettem. Imádom ezt az embert, lehet akármilyen dilinyós is.
- Gyere te hős! – húztam közelebb az ingjénél fogva, majd segítettem neki begombolni. Ahogy végignéztem mellkasán, nagyot kellett nyelnem. Elöntött egy érzés, melyet már hosszú évek óta nem éreztem. Megkívántam egy férfit, szexuálisan.
- Kösz. Angyal vagy – mosolygott rám, majd nyomott egy apró puszit az arcomra köszönésképpen és tovább sietett, hogy befejezze a készülődést.
Luca közben használta bátyja hajzseléjét – bár azt nem tudom Valentinonak minek hajzselé – és végre tökéletesen állt a frizurája. Leült Daniel mellé és beszélgetni, majd játszani kezdtek. Úgy döntöttem csak azért is benézek Stefhez.
- Szia – köszöntöttem egy puszival. – Segíthetek valamiben?
- Nem kell, angyalom – mosolygott. – Boldogulok. Inkább foglald le Valentinot, mert egyfolytában bejár a konyhába – nevetett.
- Rendben – nevettem én is. – Megnézem, mit tehetek. De, ha kell segíteni… - kezdtem bele, de félbeszakított.
- Szólok – bólintott.
- Köszönöm – visszasétáltam a nappaliba, majd a fürdőszobaajtóhoz. – Mi a baj szépfiú? – incselkedtem vele viccesen.
- Semmi-semmi – rázta a fejét. – Kész vagyok már! – robogott ki hozzám. – Anyu kizavart, mi? – nevetett.
- Inkább finoman kitessékelt – mosolyogtam. – Megbízott azzal, hogy ne engedjelek a konyhába, szóval találj ki valami más programot – utasítottam.
- Srácok? – kérdezte.
- Játszanak – mosolyogtam.
- Akkor… öö.. talán.. nézhetnénk valami filmet – vont vállat.
- Milyen filmre gondoltál? – indultunk el a szobája felé.
- Nem tudom – vont vállat. – Valami vígjátékra – mosolyogtam.
- Akkor legyen a Nagyfiúk Adam Sandlertől, légy szí’ – kértem. Imádom azt a filmet.
- Nyaras filmet karácsonykor? – nevetett.
- Akkor legyen a Csontdarálók – ajánlottam.
- Rendben – bólintott. – De csak, mert karácsony van – kacsintott.
- Na, persze! Amúgy is rávennélek! – nevettem, mire ő az ágyra lökött és csiklandozni kezdett. – Be fogok pisilni! – nevettem. Szerencsére leállt, mielőtt ez a katasztrófa bekövetkezhetett volna.

Elnyúltunk egymás mellett az ágyon és így néztük a filmet. Körülbelül a felénél elpilledtünk, és már jóval a film vége után, Stefania hangjára ébredtünk.
- Lia, segítenél egy kicsit? – kérdezte, majd megtántorodott, mikor megpillantott minket. Egymást ölelve aludtunk.
Pislogni kezdtem, majd megdörzsöltem a szememet.
- Tessék? – néztem fel.
- Semmi. Aludjatok nyugodtan! – indult ki. Valentinóra néztem, már ő se aludt. Felkeltem mellőle és Stefania után indultam.
- Ne haragudj, csak kicsit elpilledtünk… - magyarázkodtam. – Itt vagyok! Miben segíthetek?
- A terítésben – mosolyodott el. – Szeretnék egy kicsit ünnepieset – mesélte.
- Rendben – bólintottam. – Összehozok valamit – ígértem. Bár Valentino étkészletei alapján nehéz volt alkotni, találtam a szekrényben egy nagyon szép terítőt és Stefania vett előre néhány karácsonyi szalvétát, így ezekkel díszítettem az asztalt. – Na? – néztem Stefre.
- Szép lett – bólintott, miközben kikapcsolta a sütőt. – Kész vagyok! Szólnál a fiúknak?
- Persze – mosolyogtam, majd a nappaliba siettem. Már Valentino is ott ült a srácok mellett. – Fiúk, irány kezet mosni! Ebédelünk!
- Ne már anyu! Már csak egy pálya van! – könyörgött Daniel.
- Hát jó… akkor majd én meg Valentino osztozunk a játékokon – a körömágyamat fürkésztem, hogy hatásosabb legyen.
- De azok a mieink – dermedt le kisfiam.
- Na és? Majd mi megnézzük őket – vontam vállat. Daniel könnyebben befolyásolható volt, így a fürdőszobába rohant, Luca pedig követte. Egyedül már úgy se tudna játszani.
Ahogy elhaladtam Valentino mellett, felnézett a kanapéról és felemelte tenyerét, hogy lepacsizzunk. Tehát, neki is tetszett a cselem. – Gyere te is! – biccentettem a fürdőszoba felé. A fiúk megmosták a kezüket és beszáguldottak a konyhába. Én és Valentino is kezet mostunk és követtük őket. 

15. fejezet 2/2.

Elől járóban, meg kell jegyeznem, nagyon büszke és boldog vagyok Valentino mai második helyére. Száraz pályán, otthonától pár kilométerre, hazai pályán, hazai közönség előtt ért fel a dobogóra a Ducatival. Ez a csapat és Vale számára is hatalmas öröm volt! A közönség pedig csak úgy zengett a robajtól! Nem kicsit szeretik, a mi kis olaszunkat! :) 

Miután kellő mennyiségű édességet juttattunk szervezetünkbe, úgy döntöttünk leülünk kicsit beszélgetni. Hiszen Stefnek is és nekem is volt bőven mesélnivalónk.
A fiúk leültek a televízió elé és próbálták egymást videó játékban legyőzni, míg mi nők, inkább leültünk a kanapéra.
- Hallottam Valentinótól, hogy gondok vannak édesanyáddal.. – kezdett bele egy elég kellemetlen témába. A leghihetetlenebb mégis az volt, hogy már nem fájt beszélni róla, inkább csak szégyelltem, hogy mivé lett az a csodás nő, akit gyermekként úgy szerettem.
- Voltak… - kezdtem bele. - Tudod, ő apa halála után teljesen megváltozott. Már nem éreztem, hogy szeret, sőt, inkább utált. Ráadásul minden héten új pasija volt, akiket beköltöztetet hozzánk. Hamar megelégeltem és elkezdtem a saját kis életemet – meséltem. – Persze ő azt is mindig megpróbálta valahogy tönkretenni. Aztán nemrég elköltöztünk Birminghamből és direkt nem adtam meg neki a pontos címünket. Nem akartam, hogy tudja hol lakom. Daniel se szereti annyira, de ha mégis meg akarja látogatni, én tudom, hol találhatjuk meg őt.
- Ez érthető – bólogatott Stef.
- De neki nem volt az. Nemrégiben kinyomozta a címem és beállított hozzánk. Valentino éppen ott volt – intettem az említett felé. – Úgy járt-kelt a lakásunkban, mint egy királynő. Aztán lehordott, hogy Valentino mit keres ott meg, hogy milyen lecsúszott meg hát egyéb rossz dolgok… - elhalkult a hangom. Mégis csak a fiáról beszélünk.
- Lecsúszott? – kérdezte értetlenül.
- Én se értettem – vontam vállat. – Ott volt nálunk pár napig. Persze nem engedte, hogy Vale átjöjjön ezért csak telefonon beszélhettünk. Mintha óvodás lennék. Eltilt a legjobb barátomtól – csóváltam hitetlenkedve a fejem. – Aztán… nos, mindennap én megyek Danielért az iskolába. Nem szeretném még, ha egyedül utazgatna és egyébként is, akkor végzek… de nem is ez a lényeg. Mentem érte és nem volt ott!
- Azt meg hogy..? – kérdezte döbbenten legjobb barátom édesanyja.
- Anyám magával vitte – meséltem bosszúsan. Azt hiszem ez is életem egyik legjobb élményeként írható fel. Nem tudom, túllépek-e rajta valaha.
- Inkább elrabolta! – szólalt meg mögülem Valantino. Már közvetlen mögöttem ült és a beszélgetésünkre figyelt.
- Igen – bólintottam. – Nagyon kiborultam. Szóltam Valentinonak is, miközben égen-földön kerestem őket, de nem voltak sehol. Otthon vártuk őket órákon át – néztem cimborámra. – Egyetlen szülőnek se kívánom azokat a fájdalmas órákat. Ha a fiad nincs velem – pillantottam Stefre. – Nem tudom, mit csinálok magammal..
- De akkor is itt voltam – ölelt meg hátulról. – És a lényeg, hogy jól vagy, ahogy Daniel is!
- Igen – helyeselt Stefania is. – És hogy került elő?
- Hazajöttek – feleltük egyszerre.
- Késő este anyám úgy döntött, hogy végre hazajönnek – magyaráztam. – Aztán persze én össze is vesztem vele, amiért ezt tette, és tudod mit mondott? – megrázta a fejét. – Hogy utál, amióta csak apám meghalt, mert hasonlítok rá és ezzel megkeserítem az életét, nem tud felejteni. Hogyan mondhat ilyet valaki? – töröltem le kicsorduló könnyeimet. Tévedtem. Még mindig hatással van rám, hogy megtudtam a saját anyám mennyire nem szeret.
- Jaj, Kicsim – ölelt meg Stefania. – Tudom, hogy ez nem nagy vigasz, de mi itt vagyunk veled – suttogta.
- Köszönöm – sírtam még mindig.
- Anyu, mi a baj? – hallottam meg Daniel aggódó hangját mellőlünk. Kiszakadtam Stef karjaiból és letöröltem könnyeimet. A fiamnak erősnek kell látnia, hogy tudja, soha nem szabad feladni.
- Semmi baj, Kicsim – erőltettem az arcomra egy apró mosolyt. Tudtam, hogy nem hiszi el. Mind tudtuk. Valentinóhoz fordult, hogy megtudja az igazat. A bajnok közelebb hívta magához.
- A te anyukád és az én anyukám éppen régi emlékeket idéznek fel és ezért érzékenyült el egy kicsit – magyarázta neki. Áldom érte az eszét.
- Akkor nem szomorú? – kérdezte drágaságom.
- Nem – mosolygott. – Ne aggódj, vigyázok rá! – kacsintott pajtására.
- Oké – ölelte meg, majd nekem egy puszit nyomom arcomra, mielőtt visszatért Lucához.
- Köszönöm – öleltem meg Valentinot.
- Ez csak természetes – szorított magához, ami Stefnek hatalmas mosolyt csalt arcára.
- És az apja? – kérdezte, Danielre utalva.
- Nem ismeri – feleltem. – Jobb is!
- Miért? – kérdezte. – Nem szeretné?
- Nem tudom. Bizonyára szeretné, de már elfogadta, hogy az apja elhagyott, mikor megtudta, hogy gyereket várok – meséltem. – És te? Hogy-hogy lett még egy gyermeked? És elváltatok Grazianoval? Mi történt?
- Nem ment együtt – vont vállat. – Jobbnak láttuk, ha külön válunk. Valentino miatt is. Bár ő ettől függetlenül is rossz volt állandóan – kuncogott.
- Tudom – nevettem.
- Olvasta a könyvet – mosolygott Valentino.
- Óhh. Értem – mosolygott. – Luca pedig…. Később megismerkedtem egy másik férfival. Újra boldog voltam, szerelmes és úgy éreztem megvan a biztos hátterem is, tehát volt mire gyermeket vállalnom. Meg is tettük – mesélte.
- És mi történt? Mármint… Valentino mondta, hogy mit tett, de mégis miért? Mi oka volt kioltani a saját életét?
- Nem tudta elfogadni a gondjait és nem próbált meg tenni ellene. A könnyebb megoldást választotta – nem tudtam megszólalni. Teljesen ledöbbentem az előbb hallottakon. Megöleltem Stefaniat, majd Valentinot is odahúztam, mindhárman ölelkeztünk.
- Mi is! – pattant fel a két kissrác és ők is odaszaladtak egy nagy, csoportos ölelésre.

15. fejezet 1/2.

„A kötelék, mely igaz családot összefűzi, nem a vér, hanem egymás élete iránti tisztelet és benne lelt öröm.”

Miután Valentinoval megvettük az ajándékok többségét hazamentünk Danielhez. Most először láthattam drága barátom házát és azt kell mondjam, nem csalódtam. Tökéletesen tükrözte a belső énjét. Egyszerűen imádom! Ráadásul kisfiam is nagyon jól érezte magát. Rég láttam ilyen kivirultnak.

A napok gyorsan teltek. Reggelente Valentino vitt dolgozni. Tudtam, hogy ez macera neki, de nem tűrt tiltakozást. Napközben is ő vigyázott Danra. Nem bántam, hiszen a saját életemet is rábíznám, így a fiamat is nyugodt szívvel hagyom ott vele. Vale olyan volt, mintha csak az apja lenne. Mindennap kitalált valami programot. Elmentek fenyőfát venni, elmentek megnézni egy-egy általunk még fel nem fedezett részt Londonból, sőt azt is kitalálták, hogy ha megérkezik Valentino öccse, a két ünnep között a Silverstone-i versenypályát is megnézik. Örülök neki, hogy így megtalálják a közös hangot, de azért remélem nem fognak egyetlen versenyautót vagy motort se kipróbálni látogatásuk alkalmával.

Stefania és Luca hétfő délelőtt érkeztek. A srácok kimentek eléjük a reptérre, míg én szokásos munkaidőmet töltöttem.
Ahogy tudtam, ők bizonyára éppen kipakolnak, egyre lassabban vánszorgott az idő. Kicsit ideges voltam, remélhetőleg Dan nincs útba egyiküknek sem.
Végül Anne-el beszélgettem el a hátralévő órákat. Elmesélte melyik rokonának mit vett és, hogy ő mire is vágyik igazán. Én is elmeséltem kit mivel lepek meg, de még hátra volt egyetlen ajándék, Valentinoé. Tanácstalan voltam, nem tudtam minek örülne igazán. Egy motornak? Hisz’ több is van neki. Egy autónak? Az is van. Egy bukósisaknak? Megtudtam, hogy nemrégiben az egyik futamon életét vesztette egyik legjobb barátja, Marco Simoncelli, így készítetett az emlékére egy új sisakfestést. Tehát, ez is van neki! De még se adhatok neki egy tusfürdőt, vagy egy borotválkozó felszerelést (főleg, hogy az utóbbit mostanában eléggé elhanyagolja). Az túl sablonos és egyszerű. Persze a karácsony nem a pénzről szól és nem is az ajándékok méretéről, de szeretném valami igazán különlegessel meghálálni neki azt, hogy az utóbbi időkben ennyire mellettem állt és, hogy bármikor számíthatok rá.
Anne azt tanácsolta, kérjem ki Stef véleményét. Talán igaza van. Végtére is ki ismerné jobban Valentinot, mint az édesanyja?

Délután értem jött drága barátom, hiába tiltakoztam. Neki most a családjával kellene lennie!
- Ne aggódj, pár percet kibírnak nélkülem – mosolygott.
- De akkor is… - puffogtam.
- Luca éppen Daniellel játszik. Úgy tűnt jól megértik egymást – mesélte. – Anya meg rájuk figyel, miközben kipakolja a cuccaikat.
- Jó, de… - kezdtem bele ő azonban félbe szakított.
- Nincs de! Ne aggódj már annyit! – dorgált le.
- Bocsi – motyogtam. – Megszokás.
- Tudom – mosolygott halványan. – Nem leszidni akartalak.
- Gondoltam – mosolyogtam rá.
Hamar a lakásához értünk. Izgatottan és kissé idegesen léptem át a küszöböt, miközben Valentinot követtem. A konyha felől nevetés szűrődött ki, így minket is arra vezetett utunk.
- Megjöttünk – mosolygott Rossi a kis csapatra. Mind a három szempár felénk irányult.
- Sziasztok – mosolyodtam el.
- Szia, anyu! – állt fel Daniel, majd hozzám szaladt egy pusziért.
- Szia, Kicsim – öleltem meg. – Hogy vagy?
- Jól – mosolygott boldogan. – Stef néni éppen most adott nekünk süteményt.
- És finom? – tereltem vissza az asztal felé. Közben Valentino is leült és kihúzta maga mellett a széket, hogy én is leüljek.
- Nagyon – nyalta meg a száját.
- Örülök – mosolyogtam, majd a másik fiú mellé fordultam. Ő már tizenéves volt, a kora legalább a duplája volt kisfiaménak. Az ő arcán is jelen volt a rosszfiúság, mint féltestvéréjén, bár jóval kisebb mértékben. – Szia – fordultam felé. – Lia Conti vagyok – mutatkoztam be.
- Luca – bólintott tele szájjal. – Te vagy Valentino barátnője?
- Milyen értelemben nézzük a barátnő szót? – néztem cimborámra.
- Baráti – felelte.
- Igen, én vagyok – fordultam ismét testvére felé. – Még kiskorunkból.
- Sokat változtál – mosolygott Stefania.
- Eltelt huszonöt év – mosolyogtam rá, majd közelebb léptem és megöleltem. – Örülök, hogy újra látlak – töröltem le az első kicsorduló könnycseppemet. Hihetetlenül jó érzés volt újra látni őt. Mintha a második édesanyám lenne.
- Én is nagyon örülök – mosolygott továbbra is. – Valentino rengeteget mesélt rólad az utóbbi hetekben.
- Remélem, a felét se hitted el – nevettem.
- Nem mondtam semmi rosszat – motyogta az említett tele szájjal.
- Tényleg nem – nyugtatott meg Stef. – De abban teljesen igaza volt, hogy gyönyörű vagy! És a fiad is fantasztikus!
- Köszönöm. Daniel tényleg remek gyerek, ő számomra a legfontosabb, de gondolom te is ismered ezt az érzést – mosolyogtam.
- Igen – bólintott.
- A szépséges dolgot azonban cáfolnám… - kuncogtam.
- Nem látod magad tisztán – forgatta meg szemeit Vale.
- Ebbe ne menjünk bele… - kértem, mire ő együttértően bólintott. Leültem mellé, Stefania pedig elém is letett egy nagy tányér sütemény. Már a kinézetétől is összefutott a nyál a számba, hát még mikor megkóstoltam. Sose ettem még ilyen finom süteményt!

14. fejezet

„A barátság az, mi megmutatja nekünk, hogy sem örömünkben, sem bánatunkban nem vagyunk egyedül.”

Egy fél órát még legalább beszélgettünk, míg végre Danielnek sikerült elaludnia. Valentino segített visszavinni őt a szobájába, majd mindketten lefeküdtünk aludni. Különösen nekem volt fontos, hogy kialudjam magam, hiszen pár óra múlva dolgozni kell mennem.
Ezt meg is éreztem, mikor szólt az ébresztőm. Rég voltam ilyen fáradt reggelente. Ha tehetném, be se mennék a munkahelyemre. De ezzel bizonyára nagyon sokan vannak így.
Lábujjhegyen osontam ki a konyhába, Valentino még aludt és nekem nem állt szándékomban felébreszteni.
Melegítettem egy kávét, majd a nappali irányába sétáltam. Szegény elég kényelmetlenül feküdhetett, remélem, a háta nem fogja megérezni. Rosszul érintene, ha miattam lennének problémái még a hátával is.
Csak néztem őt, miközben a kávémat kortyolgattam. Olyan aranyos látványt nyújtott, hogy akár egész nap képes lettem volna őt nézegetni. Sajnos az ágy kicsinységét tekintve, miközben meg akart fordulni a párna kicsúszott a feje alól és egyenesen a padlóra zuhant. Valentino összerázkódott, majd kinyitotta szemeit.
- Jó reggelt! – motyogta még félálomban.
- Neked is – mosolyogtam. Felé nyújtottam a párnát. – Aludj nyugodtan, úgyis megyek zuhanyozni – magyaráztam neki. Bólintott és visszahajtotta fejét a párnára, míg én folytattam reggeli teendőimet.

Kellőképpen felfrissítettem magam a zuhannyal, majd kerestem egy elfogadható ruházatot. Egyszerűt akartam, mégis kényelmeset és csínosat. Végül egy egyszerű farmernadrág és egy fehér pulóver mellett döntöttem. Kötött volt ugyan, de nagyon nőies és még a kinti hidegektől is megvédett.
Miután kifésültem és felkötöttem a hajamat, visszasétáltam a nappaliba. Valentino a kanapén ült és alig hallható hangerőn nézte a televíziót.
- Miért nem alszol? – ültem le mellé.
- Elég nehéz ezen az ágyon – kuncogott.
- Én mondtam – emlékeztettem.
- Nem baj, legalább te kényelmesen aludtál – mosolygott.
- Foglald el az ágyam, ha gondolod – biccentettem a szobám felé. – Nekem úgyis mennem kell – sóhajtottam.
- Kérj betegszabadságot! – vetette fel az ötletet.
- Ezt a másfél hetet már kibírom – motyogtam. – Csak Danielnek lesz rossz..
- Miért? – kérdezte Valentino.
- Mert amíg én dolgozom, ő a szomszédba megy – magyaráztam.
- A szomszédba? – kérdezte meglepetten, majd neki is leesett. Nincs más ember, akire bízhatnám. – Én ráérek – ajánlotta.
- Tényleg? – kérdeztem döbbenten. – Vigyáznál rá?
- Persze, szívesen – mosolygott. – Jól megértjük egymást..
- Igen, ez igaz – bólogattam. – De nem fog zavarni?
- Dehogyis. Egyébként is, jövő hét elején jönnek anyáék is. Szerintem Daniel jól ellesz az öcsémmel – mosolygott.
- Köszönöm – öleltem meg. – Tudom, hogy ezért nagyon sokkal jövök neked -.
- Nem kerül semmibe – mosolygott rám. – Szívesen teszem -.
- Majd valahogy akkor is meghálálom – biztosítottam. – Viszont van egy feltételem – emeltem fel mutatóujjam.
- Micsoda? – kérdezte kíváncsian.
- Nincs semmi motor és semmi száguldozás! – kötöttem ki az egyetlen feltételt.
- És PS? – kérdezte mosolyogva.
- Az lehet – egyeztem bele.
- Szuper – mosolygott. – Amúgy, ne vigyelek el? – ajánlotta.
- És Dan? – kérdeztem.
- Húsz perc alatt megjárom. Addig hagyunk neki egy üzenetet, ha felébredne – vetette fel az ötletet.
- Biztos, hogy jó ötlet? – kérdeztem kicsit félve. Nem szeretem egyedül hagyni a fiamat.
- Nyugi, nem lesz semmi baj – mosolygott.
- Rendben – sóhajtottam fel.
- Összekapom magam és indulhatunk. Két perc – állt fel, majd a fürdőszobába indult. Tényleg nagyon gyorsan összekapta magát, addig én megírtam a levelet Danielnek, és kiraktam a kanapéra, amin összehajtottam az ágyneműt, amivel Valentino aludt.
- Mehetünk – mosolygott.
- Oké – bólintottam. Felhúztuk a cipőinket, majd a kabátot is magunkra öltöttük és elindultunk otthonról. Bezártam a lakásajtót, majd a pótkulcsot Valentinora bíztam.

Lényegesen hamarabb odaértünk, mintha metróval utaztam volna. Persze a metró gyorsabb, ez tény. De így legalább nem kellett egy percet se gyalogolnom.
- Itt vagyunk – parkolt le a szálloda előtt.
- Köszönöm – mosolyogtam rá.
- Igazán nincs mit – mosolyodott el ő is. Pár pillanatig csak néztük egymást, végül úgy döntöttem, ideje kiszállnom.
- Hát, akkor… szia – nyitottam a kocsi ajtaját.
- Lia, várj! – nyúlt a kezem után.
- Igen? – kérdeztem meglepetten. Elfelejtett volna valamit?
- Mikor végzel? – kérdezte.
- Négykor – mosolyogtam rá. – Miért?
- Csak kérdeztem – vont vállat mosolyogva.
- Értem – közelebb hajoltam és nyomtam egy puszit az arcára. – Aztán jó fiúk legyetek! – kacsintottam rá.
- Mindig azok vagyunk – nevetett. – Szia – intett, miután kiszálltam a kocsiból.
- Szia – mosolyogtam rá még utoljára, majd besétáltam munkahelyem ajtaján.
Anne persze azonnal letámadott, meg akarta tudakolni, miért is jöttem ezúttal Valentinoval. Persze, hiába meséltem, hogy csak úgy elhozott, nem hitte el. Ezek után már nem éreztem késztetést arra, hogy beavassam abba, nálunk aludt a kanapén, sőt, előtte még meg is csókoltam. Még mindig szégyelltem magam amiatt, amit tettem. Nem vagyok az a letámadós típus, ezzel valószínűleg ő is tisztában van, tegnap azonban mégsem tudtam parancsolni magamnak. De az talán még rosszabb, hogy ráadásul, élveztem. Megrémített, hogy esetleg máskor is képes lennék ilyen tettre, egy apró élvezetért. Márpedig nem veszíthetem el a legjobb barátomat.

A nap hosszú volt, de nem olyan unalmas. Az ünnepek közeledtével egyre több ember látogatja meg szállodánkat, hogy itt tölthessen egy kis időt. Kolléganőmmel állandó mozgásban voltunk. Hol új vendég jött, hol egy régi távozott vagy éppen a jelenlegi vendégeknek segítettünk néhány információval. Nem volt megállás, így aztán megkönnyebbülésként ért, mikor négyet ütött az óra. Végre mehetek haza, hogy megnézzem, hogy vannak a fiúk.
- Szia – köszöntem el kolléganőmtől, majd kiléptem a fotocellás ajtón. Nagy meglepetésemre egy ismerős autó parkolt az épület előtt. Vetettem egy gyors pillantást a rendszámára. Igen, ez Valentinóé.
Kinyitottam az anyósülés felőli ajtót, majd behuppantam.
- Kérem, vigyen haza! – vettem el a kesztyűtartóról napszemüvegét, és felvettem, hogy még hatásosabbnak tűnjön a dolog.
- Én egy kis kitérőre gondoltam – mosolygott.
- Milyen kitérő? – fordultam felé. – És egyáltalán, hogy kerülsz ide? Sőt! – fordultam hátra. – Hol van Daniel? – kérdeztem rémülten. Jesszusom! A kitérő alatt ugye nem a kórházat értette?
- Nálam van. A bejárónőmet szórakoztatja, miközben videó játékot játszik – magyarázta.
- Bejárónő? Van bejárónőd? – néztem rá értetlenül.
- Szerinted mitől van mindig tiszta ruhám? – nevetett.
- Gondoltam anyudnak sikerült beléd nevelnie egy kis háziasságot – nevettem én is.
- Próbálta, de sajnos menthetetleneset vagyok – beindította az autót.
- Áh. Nem hiszem én azt – vigyorogtam.
- Naiv vagy – húzta fel szemöldökét.
- Kösz, de erre már én is rájöttem az elmúlt harminc évben – meséltem. – Egyébként, lennél oly’ szíves és elárulnád hova viszel? – kérdeztem.
- Arra gondoltam bevásárolhatnánk. Végtére is, mindjárt karácsony – mosolygott.
- Jó ötlet! – áldom az eszét ilyenkor. Hiába eszméltem fel tegnap, hogy jövő héten már karácsony, teljesen kiment a fejemből, hogy valamelyik nap vásárolni menjek. – És van már valamilyen elképzelésed?
- Nincs – vont vállat. – Arra gondoltam, majd amit látok és megtetszik, azt megveszem – mosolygott.  – És neked?
- Semmi – ráztam a fejem.

Hamar az áruházhoz értünk. Bár sokan voltak, ez sem tántorított el minket célunktól. Kerestünk egy parkolóhelyet, majd fogtunk egy bevásárló kocsit és elindultunk az áruház sorai között.
- Mit szeret anyukád? – kérdeztem cimborámat, miközben az étkészletek között nézelődtem.
- Van étkészlete – mosolygott.
- Akkor ez kilőve – nézelődtem a további polcok között. – Valami elektronikai eszköz?
- Van – felelte, miközben ő is nézelődött. Elgondolkodtam. Mit vegyen az ember a legjobb barátja édesanyjának, úgy, hogy mellesleg huszonöt éve nem is látta?
Sétálgattunk a sorok között, mikor Valentino megtorpant mellettem.
- Ó-ó – kerekedtek ki szemei.
- Mi a baj? – kaptam fel pillantásom a termékekről. Velünk szembe, a szomszédos polchoz mutatott.
- Arianna anyja – motyogta.
- Pff. Gondolod, hogy neked fog esni? – kérdeztem.
- Nem tudom, de nem is igazán szeretném megtudni – besorolt a másik oldalra és elbújt a gyerekjátékok közötti polcnál.
- Nem gondolod, hogy ez azért túlzás? Végtére is a lánya dobott, nem te őt! – emlékeztettem.
- Ki tudja, hogy ő mit tud belőle – kukucskált ki a biciklik közül. Hátrálni kezdett, de rosszul sült el. Nekiütközött a polcnak és egy doboz legó a földre zuhant. Persze hatalmas zaj kíséretében teljesen kiborult. – Francba – szitkozódott. A legközelebbi eladók és vevők, köztük Arianna anyja is oda rohant, hogy megnézze mi történt. – Ne haragudjon, véltetlen volt! – nézett Vale az áruházi kisegítőre, majd gyorsan elkezdte visszapakolni a kiszóródott játékokat a dobozba. Leguggoltam mellé és azonnal segíteni kezdtem, miközben majd kitört belőlem a nevetés.
- Valentino? – kérdezte egy női hang. Rossi majdnem anyósa volt az.
- Szia – egyenesedett fel cimborám. – Ho-hogy vagy?
- Én jól – húzta fel szemöldökét. – És ti?
- Jól – nyögte. – Csak eljöttünk vásárolni pár ajándékot… - magyarázta.
- Értem – bólintott a hölgy. – És… mi újság veled?
- Semmi különös – motyogta. Még sose láttam ilyennek. Mintha félne ettől a nőtől.
- És veletek? –kérdezte automatikusan.
- Csak vásárolgatok – mondta a hölgy. – Nem is zavarok tovább. Vigyázz magadra, a végén még megsérülsz!
- Rendben – bólintott Valentino, majd elbúcsúztak egymástól és cimborám visszaguggolt mellém, hogy segítsen. Már teljesen felesleges volt, addigra összepakoltam az egészet. – Sajnálom – pillantott rám.
- Nem kell – kuncogtam, majd felpillantottam. Ekkor láttam meg a tökéletes ajándékot fiamnak. Majd Stefanianak is.