14. fejezet

„A barátság az, mi megmutatja nekünk, hogy sem örömünkben, sem bánatunkban nem vagyunk egyedül.”

Egy fél órát még legalább beszélgettünk, míg végre Danielnek sikerült elaludnia. Valentino segített visszavinni őt a szobájába, majd mindketten lefeküdtünk aludni. Különösen nekem volt fontos, hogy kialudjam magam, hiszen pár óra múlva dolgozni kell mennem.
Ezt meg is éreztem, mikor szólt az ébresztőm. Rég voltam ilyen fáradt reggelente. Ha tehetném, be se mennék a munkahelyemre. De ezzel bizonyára nagyon sokan vannak így.
Lábujjhegyen osontam ki a konyhába, Valentino még aludt és nekem nem állt szándékomban felébreszteni.
Melegítettem egy kávét, majd a nappali irányába sétáltam. Szegény elég kényelmetlenül feküdhetett, remélem, a háta nem fogja megérezni. Rosszul érintene, ha miattam lennének problémái még a hátával is.
Csak néztem őt, miközben a kávémat kortyolgattam. Olyan aranyos látványt nyújtott, hogy akár egész nap képes lettem volna őt nézegetni. Sajnos az ágy kicsinységét tekintve, miközben meg akart fordulni a párna kicsúszott a feje alól és egyenesen a padlóra zuhant. Valentino összerázkódott, majd kinyitotta szemeit.
- Jó reggelt! – motyogta még félálomban.
- Neked is – mosolyogtam. Felé nyújtottam a párnát. – Aludj nyugodtan, úgyis megyek zuhanyozni – magyaráztam neki. Bólintott és visszahajtotta fejét a párnára, míg én folytattam reggeli teendőimet.

Kellőképpen felfrissítettem magam a zuhannyal, majd kerestem egy elfogadható ruházatot. Egyszerűt akartam, mégis kényelmeset és csínosat. Végül egy egyszerű farmernadrág és egy fehér pulóver mellett döntöttem. Kötött volt ugyan, de nagyon nőies és még a kinti hidegektől is megvédett.
Miután kifésültem és felkötöttem a hajamat, visszasétáltam a nappaliba. Valentino a kanapén ült és alig hallható hangerőn nézte a televíziót.
- Miért nem alszol? – ültem le mellé.
- Elég nehéz ezen az ágyon – kuncogott.
- Én mondtam – emlékeztettem.
- Nem baj, legalább te kényelmesen aludtál – mosolygott.
- Foglald el az ágyam, ha gondolod – biccentettem a szobám felé. – Nekem úgyis mennem kell – sóhajtottam.
- Kérj betegszabadságot! – vetette fel az ötletet.
- Ezt a másfél hetet már kibírom – motyogtam. – Csak Danielnek lesz rossz..
- Miért? – kérdezte Valentino.
- Mert amíg én dolgozom, ő a szomszédba megy – magyaráztam.
- A szomszédba? – kérdezte meglepetten, majd neki is leesett. Nincs más ember, akire bízhatnám. – Én ráérek – ajánlotta.
- Tényleg? – kérdeztem döbbenten. – Vigyáznál rá?
- Persze, szívesen – mosolygott. – Jól megértjük egymást..
- Igen, ez igaz – bólogattam. – De nem fog zavarni?
- Dehogyis. Egyébként is, jövő hét elején jönnek anyáék is. Szerintem Daniel jól ellesz az öcsémmel – mosolygott.
- Köszönöm – öleltem meg. – Tudom, hogy ezért nagyon sokkal jövök neked -.
- Nem kerül semmibe – mosolygott rám. – Szívesen teszem -.
- Majd valahogy akkor is meghálálom – biztosítottam. – Viszont van egy feltételem – emeltem fel mutatóujjam.
- Micsoda? – kérdezte kíváncsian.
- Nincs semmi motor és semmi száguldozás! – kötöttem ki az egyetlen feltételt.
- És PS? – kérdezte mosolyogva.
- Az lehet – egyeztem bele.
- Szuper – mosolygott. – Amúgy, ne vigyelek el? – ajánlotta.
- És Dan? – kérdeztem.
- Húsz perc alatt megjárom. Addig hagyunk neki egy üzenetet, ha felébredne – vetette fel az ötletet.
- Biztos, hogy jó ötlet? – kérdeztem kicsit félve. Nem szeretem egyedül hagyni a fiamat.
- Nyugi, nem lesz semmi baj – mosolygott.
- Rendben – sóhajtottam fel.
- Összekapom magam és indulhatunk. Két perc – állt fel, majd a fürdőszobába indult. Tényleg nagyon gyorsan összekapta magát, addig én megírtam a levelet Danielnek, és kiraktam a kanapéra, amin összehajtottam az ágyneműt, amivel Valentino aludt.
- Mehetünk – mosolygott.
- Oké – bólintottam. Felhúztuk a cipőinket, majd a kabátot is magunkra öltöttük és elindultunk otthonról. Bezártam a lakásajtót, majd a pótkulcsot Valentinora bíztam.

Lényegesen hamarabb odaértünk, mintha metróval utaztam volna. Persze a metró gyorsabb, ez tény. De így legalább nem kellett egy percet se gyalogolnom.
- Itt vagyunk – parkolt le a szálloda előtt.
- Köszönöm – mosolyogtam rá.
- Igazán nincs mit – mosolyodott el ő is. Pár pillanatig csak néztük egymást, végül úgy döntöttem, ideje kiszállnom.
- Hát, akkor… szia – nyitottam a kocsi ajtaját.
- Lia, várj! – nyúlt a kezem után.
- Igen? – kérdeztem meglepetten. Elfelejtett volna valamit?
- Mikor végzel? – kérdezte.
- Négykor – mosolyogtam rá. – Miért?
- Csak kérdeztem – vont vállat mosolyogva.
- Értem – közelebb hajoltam és nyomtam egy puszit az arcára. – Aztán jó fiúk legyetek! – kacsintottam rá.
- Mindig azok vagyunk – nevetett. – Szia – intett, miután kiszálltam a kocsiból.
- Szia – mosolyogtam rá még utoljára, majd besétáltam munkahelyem ajtaján.
Anne persze azonnal letámadott, meg akarta tudakolni, miért is jöttem ezúttal Valentinoval. Persze, hiába meséltem, hogy csak úgy elhozott, nem hitte el. Ezek után már nem éreztem késztetést arra, hogy beavassam abba, nálunk aludt a kanapén, sőt, előtte még meg is csókoltam. Még mindig szégyelltem magam amiatt, amit tettem. Nem vagyok az a letámadós típus, ezzel valószínűleg ő is tisztában van, tegnap azonban mégsem tudtam parancsolni magamnak. De az talán még rosszabb, hogy ráadásul, élveztem. Megrémített, hogy esetleg máskor is képes lennék ilyen tettre, egy apró élvezetért. Márpedig nem veszíthetem el a legjobb barátomat.

A nap hosszú volt, de nem olyan unalmas. Az ünnepek közeledtével egyre több ember látogatja meg szállodánkat, hogy itt tölthessen egy kis időt. Kolléganőmmel állandó mozgásban voltunk. Hol új vendég jött, hol egy régi távozott vagy éppen a jelenlegi vendégeknek segítettünk néhány információval. Nem volt megállás, így aztán megkönnyebbülésként ért, mikor négyet ütött az óra. Végre mehetek haza, hogy megnézzem, hogy vannak a fiúk.
- Szia – köszöntem el kolléganőmtől, majd kiléptem a fotocellás ajtón. Nagy meglepetésemre egy ismerős autó parkolt az épület előtt. Vetettem egy gyors pillantást a rendszámára. Igen, ez Valentinóé.
Kinyitottam az anyósülés felőli ajtót, majd behuppantam.
- Kérem, vigyen haza! – vettem el a kesztyűtartóról napszemüvegét, és felvettem, hogy még hatásosabbnak tűnjön a dolog.
- Én egy kis kitérőre gondoltam – mosolygott.
- Milyen kitérő? – fordultam felé. – És egyáltalán, hogy kerülsz ide? Sőt! – fordultam hátra. – Hol van Daniel? – kérdeztem rémülten. Jesszusom! A kitérő alatt ugye nem a kórházat értette?
- Nálam van. A bejárónőmet szórakoztatja, miközben videó játékot játszik – magyarázta.
- Bejárónő? Van bejárónőd? – néztem rá értetlenül.
- Szerinted mitől van mindig tiszta ruhám? – nevetett.
- Gondoltam anyudnak sikerült beléd nevelnie egy kis háziasságot – nevettem én is.
- Próbálta, de sajnos menthetetleneset vagyok – beindította az autót.
- Áh. Nem hiszem én azt – vigyorogtam.
- Naiv vagy – húzta fel szemöldökét.
- Kösz, de erre már én is rájöttem az elmúlt harminc évben – meséltem. – Egyébként, lennél oly’ szíves és elárulnád hova viszel? – kérdeztem.
- Arra gondoltam bevásárolhatnánk. Végtére is, mindjárt karácsony – mosolygott.
- Jó ötlet! – áldom az eszét ilyenkor. Hiába eszméltem fel tegnap, hogy jövő héten már karácsony, teljesen kiment a fejemből, hogy valamelyik nap vásárolni menjek. – És van már valamilyen elképzelésed?
- Nincs – vont vállat. – Arra gondoltam, majd amit látok és megtetszik, azt megveszem – mosolygott.  – És neked?
- Semmi – ráztam a fejem.

Hamar az áruházhoz értünk. Bár sokan voltak, ez sem tántorított el minket célunktól. Kerestünk egy parkolóhelyet, majd fogtunk egy bevásárló kocsit és elindultunk az áruház sorai között.
- Mit szeret anyukád? – kérdeztem cimborámat, miközben az étkészletek között nézelődtem.
- Van étkészlete – mosolygott.
- Akkor ez kilőve – nézelődtem a további polcok között. – Valami elektronikai eszköz?
- Van – felelte, miközben ő is nézelődött. Elgondolkodtam. Mit vegyen az ember a legjobb barátja édesanyjának, úgy, hogy mellesleg huszonöt éve nem is látta?
Sétálgattunk a sorok között, mikor Valentino megtorpant mellettem.
- Ó-ó – kerekedtek ki szemei.
- Mi a baj? – kaptam fel pillantásom a termékekről. Velünk szembe, a szomszédos polchoz mutatott.
- Arianna anyja – motyogta.
- Pff. Gondolod, hogy neked fog esni? – kérdeztem.
- Nem tudom, de nem is igazán szeretném megtudni – besorolt a másik oldalra és elbújt a gyerekjátékok közötti polcnál.
- Nem gondolod, hogy ez azért túlzás? Végtére is a lánya dobott, nem te őt! – emlékeztettem.
- Ki tudja, hogy ő mit tud belőle – kukucskált ki a biciklik közül. Hátrálni kezdett, de rosszul sült el. Nekiütközött a polcnak és egy doboz legó a földre zuhant. Persze hatalmas zaj kíséretében teljesen kiborult. – Francba – szitkozódott. A legközelebbi eladók és vevők, köztük Arianna anyja is oda rohant, hogy megnézze mi történt. – Ne haragudjon, véltetlen volt! – nézett Vale az áruházi kisegítőre, majd gyorsan elkezdte visszapakolni a kiszóródott játékokat a dobozba. Leguggoltam mellé és azonnal segíteni kezdtem, miközben majd kitört belőlem a nevetés.
- Valentino? – kérdezte egy női hang. Rossi majdnem anyósa volt az.
- Szia – egyenesedett fel cimborám. – Ho-hogy vagy?
- Én jól – húzta fel szemöldökét. – És ti?
- Jól – nyögte. – Csak eljöttünk vásárolni pár ajándékot… - magyarázta.
- Értem – bólintott a hölgy. – És… mi újság veled?
- Semmi különös – motyogta. Még sose láttam ilyennek. Mintha félne ettől a nőtől.
- És veletek? –kérdezte automatikusan.
- Csak vásárolgatok – mondta a hölgy. – Nem is zavarok tovább. Vigyázz magadra, a végén még megsérülsz!
- Rendben – bólintott Valentino, majd elbúcsúztak egymástól és cimborám visszaguggolt mellém, hogy segítsen. Már teljesen felesleges volt, addigra összepakoltam az egészet. – Sajnálom – pillantott rám.
- Nem kell – kuncogtam, majd felpillantottam. Ekkor láttam meg a tökéletes ajándékot fiamnak. Majd Stefanianak is.

13. fejezet

„A gyerekek sok mindent tudnak, néha a legfurcsább dolgokkal is tisztában vannak. A gyerekeknek nagyon jó érzékük van. Sokat látnak, sokat megértenek, ha ritkán is beszélnek róla. Sokat tudnak, amit a felnőttek nem vesznek észre.”

Végül komolyan gondolta. Nem engedett elhatározásából, és a kanapén készített magának fekhelyet. Sajnáltam érte. Nagyon jól tudom, milyen érzés nyomorogni egy olyan aprócska fekhelyen, ráadásul ő még nálam is magasabb.
- Tényleg szívesen odaadom az ágyamat – próbáltam tovább győzködni.
- Nem tudsz meggyőzni – mosolygott.
- Önfejű férfiak – forgattam szemeimet. Mióta Daniel kijött a fürdőszobából, szerencsére nem került szóba az, az aprócska botlásom, amit hirtelen felindulásból tettem. Úgy láttam Valentino nem haragszik, ami jó, mert nem bírtam volna elviselni, ha egy ilyen ostoba cselekedetem miatt elveszítem.
- Vicces ezt egy nő szájából hallani – kuncogott.
- Ezzel arra célzol, hogy a nők önfejűek? – lepődtem meg.
- Legtöbbjük – mosolygott.
- És én? – tettem csípőre a kezem.
- Néha… - gondolkodott el mosolyogva.
- Én nem sértegetném… - kuncogott Daniel, majd nyomott egy puszit az arcomra és lefeküdt aludni.
- Jó éjt, Kicsim! – intettem neki.
- Nektek is – mosolygott. Behúztam a szobaajtaját, majd leültem Valentino mellé.
- Szóval ne sértegesselek? – kuncogott. – Ilyenekre tanítod a fiad?
- Csak ismer – vontam vállat. – És téged is – mutattam mellkasára.
- Attól fél, hogy összeveszünk? – kérdezte.
- Nem. Attól, hogy nem jutunk dűlőre – mosolyogtam.
- Áh, ilyen veszély nem fenyeget – legyintett.
- Azt mondod? – mosolyogtam.
- Bizony – bólintott. – Veled szemben engedékeny vagyok – magyarázta. – Barátok vagyunk -.
- Ezt jó tudni – mosolyogtam, majd fejemet a vállára hajtottam. Szemem majd leragadt az álmosságtól. – Köszönöm, hogy itt voltál velem egész délután – néztem rá hálásan.
- Ez csak természetes – simította meg a hátam. – Hogy érzed magad?
- Fáradt vagyok – sóhajtottam. – Lelkileg is. Sok volt ez a nap, és még idő kell, míg teljesen feldolgozom – magyaráztam.
- Megértelek – mosolygott. – Menj pihenni! – biccentett szobám irányába.
- Biztos jó itt neked? Osztozhatunk az ágyamon… - csak mikor kimondtam ébredtem rá, hogy ez a mai csók után, milyen félreérthetően is hangzik.
- Nem kell, köszönöm. Aludj nyugodtan! Rád fér, hogy kialudd magad!  Elleszek – biztosított róla.
- Rendben – álltam fel a kanapéról. – Jó éjt!
- Neked is – nyomott apró puszit az arcomra. Viszonoztam, majd a szobámba sétáltam. Bebújtam az ágyba és szinte pillanatok alatt, elnyomott az álom. Nem véletlen. Hosszú napon vagyok túl…

Hajnalban mozgolódást hallottam. Nem volt energiám felkelni, sőt, abban se voltam biztos, hogy nem-e álmodom. Végül a mozgolódás mellé beszélgetés is társult. Tehát, tényleg ébren vagyok.
- Hát te? – kérdezte Valentino, minden bizonnyal Danielt.
- Felébredtem és nem tudok visszaaludni – magyarázta kisfiam.
- Hát, így meg még annyira se fogsz – kuncogott drága cimborám.
- Nem baj – felelte Daniel határozottan. Szinte láttam magam előtt, ahogy megvonja a vállát. – Iszunk tejet?
- Tejet? – kérdezte meglepetten Valentino.
- Igen. Meleg tejet. Anya mindig azt csinál, ha nem tudok elaludni – magyarázta.  
- Rendben, csinálunk – biztos vagyok benne, hogy bólintott is hozzá. – De ígérd meg, hogy csendben leszel, mert anyudnak szüksége van egy kis pihenésre – kérte Danielt. Aranyos, hogy így aggódik értem. Ilyenkor érzem igazán, milyen is egy igaz barát.
- Rendben – helyeselt kisfiam, majd újabb mozgolódás. Átmentek a konyhába. Hiába próbáltak a lehető legnagyobb csöndben munkálkodni, minden apró zajt meghallottam. A hűtő nyitódását, a tej kiöntését, a mikrohullámú sütő hangját. Mindent.
Végig gondoltam, hogy talán fel kellene kelnem, hogy tudják, nem kell csendben lenniük, de egyszerűen vonzott az ágyam. Úgy éreztem, képtelen lennék megmozdulni.
- Valentino… - szólalt meg kisfiam bizalmas hangon. Valami fontos kérdése van, ebben biztos vagyok. Talán a mai napról? Arról, hogy elküldtem anyámat? – Te szereted anyát? – tette fel a nem várt kérdést Rossinak. Mondanom se kell, nagyon meglepődtem.
- Persze, hogy szeretem. Te is szereted, nem? – kérdezett vissza Valentino. Mi mást tehetett volna?
- De, de én máshogy. Nekem ő az anyukám – magyarázta a nyilvánvaló tényt. – Engem az érdekel, hogy szerelmes vagy-e anyuba – jelentette ki határozottan.
- Attól félsz, hogy kapsz egy apukát? – terelte a témát Rossi.
- Nem – vágta rá Daniel. – Vagyis igen – javította ki magát. – Nem szeretném, ha anyu találna valaki mást. Tudod, az iskolában sok gyereknek van mostohaszülője, és ők nagyon sokat panaszkodnak… - magyarázta. – Azt szeretném, ha te lennél az apukám! – jelentette ki Daniel. – Anyu csak akkor boldog, ha te is vele vagy, és én is kedvellek – mintha csak egy felnőttet hallanék. Hihetetlen, hogy ez a hét éves kis csöppség milyen éretten látja a világot.
- Anyukád és én barátok vagyunk – magyarázta Valentino. Ez a mondat most valahogy nem tett boldoggá. Még mindig azon gondolkoztam, amit az imént Daniel mondott. Tényleg elfogadna egy apukát, ha az olyan lenne, mint Valentino?
- Értem – szólalt meg kicsit elszomorodott hangon. Gondolom, ezt egy nemként fogta fel. Úgy döntöttem, jobb, ha véget vetek ennek a beszélgetésnek. Felkeltem az ágyból és lassan kibattyogtam hozzájuk. Úgy tettem, mint aki ebben a percben ébredt fel, nem akartam lebukni azzal, hogy hallgatóztam.
- Hát ti? – kérdeztem.
- Nem tudunk aludni – magyarázta Daniel.
- Felébresztettünk? – kérdezte Vale aggódva.
- Nem ti voltatok – ráztam a fejem. Persze nem hitték el. – Kicsim, hogy mész így holnap iskolába? – kérdeztem.
- Azt az egy napot leigazolhatnád – nézett rám könyörögve.
- És, ha később még kellene nekünk az, az igazolás? – kérdeztem.
- Anya, kérlek! – nyüstölt.
- Na, jó -. Végül is tényleg csak egy nap van már hátra. Utána elkezdődik számukra a téli szünet. Furcsa.  Másfél hét van még karácsonyig, de én egyáltalán nem érzem azt a különleges érzést, amit mindig ilyenkor. Még egyetlen ajándékot se vettem meg. Jézusom! Éppen itt az ideje cselekedni.
No, persze nem hajnali háromkor, de a hét folyamán mindenképpen.

12. fejezet

„Szívvel látni nem azt jelenti, hogy nem látod a hibáimat, az esendőségeimet, vagy néha a legvisszataszítóbb tulajdonságaimat. Nem azt jelenti, hogy nem látod meg a gonoszságomat, amitől (mint a legtöbb ember) én sem tudtam megszabadulni. Szívvel látni azt jelenti, hogy mindezek mögé nézel bennem, és tudod, hogy több vagyok, mint a démonaim!”

- Lia – szűrődött be egy ismerős hang a teljes sötétségbe, melyet idáig némaság övezett. – Hallasz? – kérdezte. Nem tudtam válaszolni. Azt se tudom, hol lehetek… egyáltalán mi történt? – Lia, kérlek – könyörgött a hang, miközben megéreztem a bőrömön egy simítást. Elhúzta a kezét, a bőröm pedig kellemesen bizseregni kezdett a helyén. Mi ez? Mitől van ez? És miért van még mindig sötétség?
Beletelt pár percbe, míg rájöttem, ki kellene nyitnom a szememet.
Valentino és Daniel aggódó arcával találtam szembe magam. Felültem, és körbenéztem, miközben lassan eszembe jutott mi is történt. Elájultam. De még az előszobában, a földön, most pedig a kanapén vagyok.
- Hogy kerültem ide? – túrtam a hajamba.
- Idehoztalak – magyarázta Valentino. A szemében még mindig az aggódás csillogott.
- Hol van az… az a nő? – álltam fel.
- A szobádban – szűrte a szavakat Valentino. – Pakol – tette hozzá.
- Valentino azt mondta, hogy menjen el – nézett rám Daniel aggódva. Nem a nagyanyját féltette, jó persze egy kicsit őt is, de leginkább attól félt, helyesen cselekszünk-e.
- Igen – vágtam rá határozottan. – Menjen! – végtére is utál.
Nem akartam bemenni hozzá, inkább a konyhába sétáltam egy nagy pohár vízért. Mire visszaértem, anyám már az előszobában topogott bőröndje mellett.
- Lia, ezt te sem gondolod komolyan… - nézett rám könyörgően. Már nem hatott. Bűntudat nélkül ejtettem ki a számon a szavakat:
- De! Azt akarom, hogy elmenj! – szűrtem a szavakat fogaim között.
- Lia, nem úgy gondoltam, ezt te is tudod! – kezdett azonnal magyarázkodásba.
- Szerintem mindketten pontosan tudjuk, hogy gondoltad – levettem a kabátját a fogasról, majd felé nyújtottam. – Daniel, búcsúzz el a nagyanyádtól – szóltam fiamnak. Kisétált hozzánk, az előszobába, Valentino pedig hűséges kísérő módjára követte.
- Szia – ölelte meg.
- Szia – gyűltek könnyek anyám szemébe. Hogy igaziak voltak-e vagy sem, azt döntse el az, akit még érdekel.
Adott egy utolsó puszit fiam arcára, majd felegyenesedett.
- Most örülsz? – nézett Valentinora.
- Én nem tettem semmit – rázta fejét drága cimborám. – Mindezt csakis önmagának köszönheti – motyogta.
Anyám rám nézett, az várta, hogy meggondoljam magam, ám nem tettem. Kinyitottam az ajtót, majd megvártam, míg kipakolt, fogott egy taxit és elment.
Felsóhajtottam, majd a nappaliba sétáltam.
- Daniel, menj fürdeni, holnap iskola – kértem kisfiamat. Megértően bólintott, és a fürdőszobába sietett. - Biztos, hogy helyesen cselekedtem? – néztem meredten magam elé, miközben Valentino leült mellém.
- Igen – simogatta a hátam, nyugtatásképpen.
- Akkor miért érzem magam egy kegyetlen hárpiának? – Végtére is, lehet, hogy anyám utál, valamiért, amiről én nem tehetek, de mégiscsak az édesanyám…
- Mert jószívű vagy, és úgy próbálod alakítani az életedet, hogy körülötted élő embereknek jó legyen. Gondolj kicsit magadra! Most csak neked és Danielnek legyen jó, más nem számít – magyarázta.
- Mi van, ha pont ezzel tettem rosszat Danielnek? – morfondíroztam.
- Elárulok valamit – hajolt közelebb. – Azt ígértem a fiadnak, hogy tartom a számat, úgyhogy remélem, látod, mennyire fontos vagy! – mosolyogott.
- A lényeg? – húztam fel a szemöldököm.
- Azt mondta, jó volt a vidámparkban, de a nagyi olyan furán viselkedett, mert fel akart hívni téged, és ő nem engedte – mesélte. – Aztán, mikor elájultál… Lia, ha eddig azt hitted Daniel nem szeret, akkor fel kell, hogy világosítsalak, hogy mindennél fontosabb vagy neki – a szemei csak úgy ragyogtak, miközben mesélt.
- Azt mondod? – mosolyogtam rá halványan.
- Igen – bólintott. Arca még közelebb került az enyémhez, szinte már vészesen közel. Megnyalta a száját, miközben én is felé hajoltam. Összeért a homlokunk, majd orraink, már csak ajkainkon volt a sor, mikor…
- Anya! – kiabált Daniel a fürdőszobából. – Gyere!! – Egy percig még tétován néztem Valentinora, de kisfiam újra megszólalt.
- Menj! – unszolt cimborám. A fürdőszobába siettem, ahol Dan kuporgott nagy habáradat alatt.
- Mi a baj? – kérdeztem rémülten.
- Kimostad a törölközőmet – mutatott a törölközőtartóra, ahonnan hiányzott a kék színű.
- Ne haragudj – ráztam a fejem. – Azonnal hozom – kiszaladtam a szobámba, ahol a ruhaszárító állt. Levettem kisfiam törölközőjét és visszaszaladtam vele a fürdőszobába.
- Köszi – mosolygott, majd magára hagytam, hogy kiszállhasson a kádból.
- Csak törölköző probléma volt – mosolyogtam Valentinora és lehuppantam mellé.
- Értem – mosolygott. Pillantásom ajkaira tévedt. Vajon, ha Dan nem szól, akkor megtörténik? Akkor elcsattan köztünk egy csók? És, ha igen? Vajon milyen lett volna?
Jézusom, miket fantáziálok!
- Mi a baj? – nézett rám értetlenül.
- Semmi… - motyogtam, majd újra ajkaira pillantottam. Életemben először gondolkodás nélkül, ösztönből cselekedtem és közelebb hajoltam hozzá egy csókra. Sikerült hamar észbe kapnom, így még azelőtt elszakadtam tőle, hogy viszonozhatta volna. – Jesszusom! Ne haragudj rám! Én… fogalmam sincs mi ütött belém – ráztam a fejem.
- Lia… - nyúlt a karom után, de én inkább felpattantam. Hogy lehettem ennyire buta? Lehet, hogy tönkretettem a barátságunkat…
- Sajnálom. Tényleg nem akartam – ráztam a fejem. – Csak azt se tudom hol áll a fejem – túrtam idegesen a hajamba, mire Daniel kijött a fürdőszobából, ezzel megmentve engem.
- Te még itt? – mosolygott Valentinora.
- Igen – bólintott. – Várom, hogy felszívódjon az alkohol – magyarázta kisfiamnak.
- Tényleg – jutott eszembe. – Nem vezethetsz!
- Még egy kicsit várok, addig felszívódik – mosolygott.
- Dehogy szívódik – dorgáltam le. – Nem engedem, hogy vezess!
- Hazajutok, nyugi – nyugtatgatott.
- Ezt mond a rendőröknek – puffogtam. – Nem mész! – ráztam a fejem.
- Aludj itt! – könyörgött Daniel szemeivel.
- Itt? – nézett rám. Végül is… ez a legésszerűbb ötlet.
- Igen – helyeseltem én is. – Ha gondolod, megágyazok a szobámban, én meg alszok Dannel – ajánlottam.
- Nem. Nekem a kanapé kell! – mosolygott.
- Ezt te sem gondolhatod komolyan – hitetlenkedtem.

11. fejezet 2/2.

Tárcsáztam anyám számát, de hiába csörgött legalább nyolcszor, nem vette fel. Újra próbáltam, de még mindig semmi.
- A fenébe már! – káromkodtam. Még pár percig toporogtam az iskola előtt, majd rájöttem, teljesen értelmetlen, így elindultam a metró felé, miközben újra tárcsáztam anyám.
Még mindig semmi.
Megvártam, míg a metrószerelvény kitett a házunk közelében, majd tárcsázni kezdtem.
- Igen? – szólt bele egy kissé álmos hang.
- Valentino – szóltam bele hisztérikus hangon.
- Lia, mi baj? – ébredt fel azonnal.
- Daniel eltűnt – zokogtam.
- Hogy mi? – csúszott hangja magasabb hangszínre. – De mégis hogy? És és... honnan?
- Anyám elvitte az iskolából – szaladtam a házunk felé. – Azt mondta én kértem meg rá, pedig nem!
- Istenem, ez a nő! Ez már bűncselekmény, ezért fel kellene jelenteni! – dühöngött.
- Most értem haza – nyitottam kulccsal a zárat. – Körbenézek, egy perc – helyeztem a készüléket a szekrényre, majd elindultam körbe a lakásban. Minden apró zugot bejártam, de sehol nem láttam nyomukat.
Visszaszaladtam a telefonhoz.
- Nincsenek itt – zokogtam.
- Indulok! – bontotta a vonalat.
Ledobtam a táskámat, és a kabátomtól is megszabadultam, majd leroskadtam a kanapéra. Percenként tárcsáztam anyám számát újra és újra, de mindhiába.
Teljesen megsemmisülve meredtem a semmibe. Hogy képes valaki ilyesmit cselekedni? A tulajdon lánya vagyok, legalább szólhatott volna, hogy mik a tervei!
- Lia! – robogott be Valentino az ajtón.
- A nappaliban vagyok – szipogtam. Megtöröltem az orrom, majd szemeimet is, de a könnycseppek újra és újra utat törtek maguknak.
Szó nélkül ült mellém, majd közelebb húzott magához és megölelt.
- Minden rendben lesz – lehelt puszit a hajamba.
- Hogy tehette ezt? – fúrtam arcomat a mellkasába. – Tudom, hogy utál, de a lánya vagyok – zokogtam. – ő pedig az unokája. Hogy szakíthatja el tőlem?
- Ő nem képes gondolkodni – rázta a fejét. – És érzései sincsenek – bosszankodott. – Egy velejéig romlott nő – szorított magához nyugtatásképpen.
Lassan ringatózni kezdett velem, hogy megnyugodjak. Némán ültem a karjai között, miközben az órát bűvöltem. Az idő rohamosan telt, de még mindig nincs semmi hír.
- Megpróbálom – sóhajtottam, majd a kezembe vettem a készüléket. Tárcsáztam a számot, csörgött egy párat, majd átvette helyét a fülsiketítő sípolás. – Semmi – bújtam vissza Valentinohoz.
- Még várjunk egy kicsit – tanácsolta. Kiment a konyhába és kiszolgálta magát. Kivett két üveg sört a hűtőből, ezúttal alkoholosat, majd behozta őket a nappaliba.
- Azokat hétvégén akartam átvinni – eresztettem el egy halvány mosolyt.
- Majd veszünk másikat – rántotta meg a vállát, és felém nyújtotta az egyik üveget.
- Köszi – hajtottam fejem a vállára, majd nagyot kortyoltam az italból.
- Nyugi – szorította meg a kezem. Próbáltam megfogadni a tanácsát és lenyugodni, de nem ment. Azt hittem ismerem anyámat, de tévedtem. Ilyenkor nem is sajnálom, amiért magamra voltam szorulva egészen fiatal korom óta. Jobban jártam, mintha egy ilyen nő nevelt volna fel.

Bűvöltem a DVD lejátszón a számokat. A percek peregtek, házunkban pedig néma csönd honolt, csak nagy nyeléseinket hallani olykor. Ismételten a telefonhoz nyúltam, és kikerestem a telefonszámot. Ekkor kivágódott a lakás ajtaja.
Felpattantunk a kanapéról és az előszobába rohantunk. Kisfiam ott állt, oldalán anyámmal. 
- Dan – bújtak elő szememből újra könnycseppek.
- Anyu – mosolygott rám, majd közelebb jött, hogy megölelhessen.
- Úgy örülök, hogy jól vagy – suttogtam. Értetlenül húzódott el tőlem, majd úgy döntött, nem próbál megfejteni. Adott egy puszit, és elindult nagy cimborája felé.
- Hogy kerülsz ide? – mosolygott rá, majd lepacsiztak.
- Édesanyádhoz jöttem – magyarázta Valentino, miközben összeborzolta Daniel haját.
- Az útszéliek nem voltak elérhetők? – vetette oda anyám bunkón.
- Állítsd le magad! – ripakodtam rá. – A mai nap után nincs jogod megszólalni ebben a házban! – förmedtem rá. – Mégis, hogy képzelted, hogy csak úgy elviszed a fiam az iskolából?
- Mondtam. Az iskolának semmi értelme! – magyarázta, miközben belibbent a konyhába.
- Ezt majd én eldöntöm! - ripakodtam rá. – Remélem, tudod, hogy ez gyermekrablásnak minősül!
- Mi? – kérdezte Daniel döbbenten. – De, mi csak a vidámparkba voltunk. A mama azt mondta, hogy te elengedted velem – nézett értetlenül kisfiam.
- Kicsim, én erről az egészről nem is tudtam! – világosítottam fel. Megdöbbenve meredt nagyanyjára.
- Úgy sem engedted volna – vette vissza a szót anyám.
- Valóban – bólintottam. – De ez még nem jogosít fel arra, hogy elrabold – szűrtem a szavakat fogaim között.
- Nem raboltam el, csak néhány órára megszabadítottam az anyja hülye elvei elől – benne is megtörhetett valami, mert hirtelen rám támadt. Valentinóra pillantottam, mielőtt kiabálni kezdenék. Bólintott egy aprót, majd elkezdte Dant a szobája felé terelni. Megvártam a záródó ajtó hangját, majd ontani kezdtem magamból a szavakat.
- A lányod vagyok, és fogalmam sincs, hogy ezt a viselkedést, mivel érdemeltem ki! Azért, mert én nem piáztam és pasiztam veled? Mert én tartottam magam, apa halála után és, ahhoz képest, hogy öt éves voltam, most sokkal jobb ember vagyok, mint te valaha?
Soha, nem kértem, hogy legyél itt velem, vagy segíts anyaként, de ha már nem voltál képes törődni a tulajdon lányoddal, legalább hagyd, hogy én jó anyja lehessek a fiamnak! – emeltem meg a hangszínem. Próbáltam diplomatikus lenni, de ebben a helyzetben nem sok hasznát vettem.
- Tudni akarod, miért utáltalak? – kiabált. – Hm? Hát ezt akarod? Jól van! Utállak, mióta csak meghalt az apád, mert pont olyan vagy, mint ő! Én próbáltam túllépni, de te mindennap jöttél és tönkretetted, amit felépítettem! – ordította. – Gyűlöllek, gyűlöllek, mert miattad tart ott az életem, ahol - vágta a fejemhez.
Éreztem, hogy remegni kezd a térdem, arcomat pedig elöntik a könnyek. Majd elválaszthatatlan közelségbe kerültem a padlóval. 

11. fejezet 1/2.

„Néha úgy érzem, hogy démonná nőtt bennem az anyám, Laplace démonjává, amely minden pillanatban kész beavatkozni az események menetébe. Démon vagy fantom, akinek hatalma van felettem.”

A gyomrom egész nap görcsben volt, még, a munkahelyemen is. Beleborzongtam a gondolatba, hogy anyám egyedül van a lakásomba. Ráadásul még itt létének az okát és időtartamát sem sikerült kiderítenem, amit viszont egyre jobb lenne tudni. Már most elegem van belőle és a rengeteg vitatkozásból. Féltem a fiamat. Félek attól, hogy ennek az egésznek, ő issza majd meg a levét, azzal, hogy végig kell néznie.
Magamat emésztettem, mert Anne nem a legjobb társaság. Kedvelem, de nem vagyok biztos abban, hogy száz százalékig megbízhatok benne. Így végül, úgy döntöttem felkeresem az egyetlen embert, akiben tényleg megbízok feltétel nélkül.
A mobilomhoz kaptam és tárcsázni kezdtem legjobb barátom számát.
- Szia – szóltam bele, mikor jelezte, hogy a túloldalon felvették.
- Szia – mosolygott a készülékbe.
- Rosszkor? – néztem a fali órára. Nem rég múlt dél.
- Nem – ellenkezett. – Örülök, hogy hívtál! Hogy vagy? Mi újság nálatok? – érdeklődött.
- Hú, hát… anyámról még mindig nem tudom, mit keres itt, de nem úgy néz ki, mint aki a hazaútját tervezné… - húztam el a számat.
- Kiborított? – kérdezte.
- Az nem kifejezés… Hallanod kellett volna, miket mondott reggel – fintorogtam a készüléknél.
- Na, miket? – változott hirtelen komollyá a hangja.
- Biztos, hogy tudni akarod? – nem szeretném, ha felidegesítené magát. Tudom, hogy nem tetszik neki, hogy anyám ennyire megváltozott, ő még a régi énjére emlékszik.
- Igen – jelentette ki határozottan.
- Nos, először jött azzal, hogy semmire se vittem az életben és Daniel se fogja, minek jár iskolába… - kezdtem mesélésbe. – Aztán a korai terhességemmel és az idióta exemmel hozakodott elő… Ja és megjegyzést tett arra is, hogy, mert neked mennyi pénzed van. Egyébként, még mindig azt hiszi, hogy a pasim vagy – forgattam szemeimet.
- Értem – válaszolt tömören. – Szerintem elé kellene állnod és kerek-perec rákérdezned, hogy mégis mit keres itt, és meddig óhajt maradni. Ha másképp nem megy, muszáj lépned – emlékeztetett.
- Igen, igazad lehet – gondolkodtam.
- Néha előfordul – kuncogott.
- Néha… - kuncogtam én is.
- Egyébként, még áll a hétvége? – váltott témát.
- Persze, ott leszünk – mosolyogtam. – Ne aggódj, anyám nem viszem!
- Most hatalmas kő esett le a szívemről – színészkedett.
- Jól van te mókamester – nevetgéltem tovább. Hihetetlen, hogy mindig képes jókedvre deríteni. – Vissza kell mennem, dolgozni – motyogtam.
- Igen – helyeselt. – Vigyázz magadra!
- Te is! – kértem. – Hamarosan beszélünk, szia – motyogtam a készülékbe.
- Szia – válaszolt, majd mindketten bontottuk a vonalat.
Visszaültem Anne mellé, és vártam, hogy teljen az idő és mehessek a kisfiamért. Bár volt, sőt van is, jó pár vendégünk, sajnos ne bővelkedhettünk túl nagy forgalomban, így az agyam egész nap zakatolt.
Végül a kismutató elérte a négyest, a nagy pedig a tizenkettest. Mint akit ágyúból lőttek ki, úgy pattantam fel és indultam az aluljáróba. Minél előbb Daniellel akartam lenni.
Bár majd megfagytam, olyan hideg volt, siettem amennyire csak tudtam. Ahogy kiértem a másik aluljáróból, futólépésben lépkedtem az iskola felé.
Megálltam a kapu előtt, ahogy azt tenni szoktam, de hiába jött ki az ajtón egy több száz fős gyermeksereglet, Daniel nem volt közöttük. Nagyokat nyelve léptem be az iskolába, és Daniel osztályterme felé vettem az irányt.
- Mrs. Morris? – szólítottam meg tanárnőjét.
- Áh, Ms. Conti! Miben segíthetek? Itt felejtettek valamit? – kérdezte.
- A fiamat keresem – néztem rá értetlenül.
- Ezt meg, hogy érti? – rázta a fejét. Ő se igazán értette, én miről beszélek.
- Nem jött ki a többi gyerekkel, úgy, ahogy szokott – szólaltam meg.
- De Ms. Conti! Az édesanyja itt járt úgy egy órával ezelőtt, és elvitte. Azt mondta maga kérte meg rá – avatott be a tanárnő a történtekbe.
- Hogy micsoda? – nyeltem nagyot. Ezt nem hiszem el! Ezt anyám se gondolhatta komolyan!
- Ahogy mondom – bólogatott.
- Tegyen meg egy szívességet, és soha többet ne engedje el Danielt az anyámmal! – adtam ki neki az utasítást, majd hátat fordítottam és kirobogtam a tanintézményből. Hatalmas szerencse, hogy kint fúj a szél, így sikerült annyira lehiggadnom, hogy ne tegyek kárt semmiben. Egyelőre…