„Az
élet értelmét nem a nagy áldozatok és kötelességek adják, hanem apróságok; a
szív egy-egy mosolyból, vagy egy-egy kedves gesztusból meríti a boldogságot és
a vigaszt.”
Sok mindent kellett elintéznem mire eljutottunk oda, ahol most tartunk, de még mindig úgy gondolom, megéri.
Egy hét egyeztetés és újabb és újabb átbeszélések után végül úgy döntöttem megkeresem főnökömet és benyújtom a felmondásomat. Szerencsére nem csinált belőle nagy ügyet. Sajnálta, hogy távozok, de biztos volt benne, hogy ha én így érzem jónak, akkor meg kell tennem.
Ezt követően egy hirdetést adtam fel, miután nem találtunk magántanárt fiamnak. Közben Valentino beszervezte egy kisgyerekeknek való versenybe, ám Olaszországba. Végtére is, ő ott van otthon ezekben.
Pár nappal a hirdetés feladása után – amit természetesen online intéztem – kopogtak az ajtómon.
- Kinyitom – nyomott csókot homlokomra Valentino, míg én az utolsó tányérokat mosogattam. Pár perccel később egy fiatal lánnyal az oldalán tért vissza. – Kicsim, téged keresnek – biccentett a lány felé. Szőkésbarna hajú, mosolygós és jól öltözött lány volt. Megtöröltem a kezem a konyharuhába, majd léptem egyet irányába.
- Nikolett Szabó – nyújtott kezet.
- Lia Conti – ráztam meg kinyújtott jobbját, majd a nappaliba tereltem, magam után húzva Valentinot is.
- A meghirdetett magántanári állás miatt jöttem – magyarázta, miközben helyet foglalt a kanapén.
- Óh, igen – bólintottam. – Bocsánat, de nem vagy túl fiatal hozzá?
- Nemrégiben diplomáztam Budapesten, Magyarországon. Ott születtem és nőttem fel, de kijöttem Londonba szerencsét próbálni – mesélte. Szimpatikus volt, ehhez kétség sem fér, de nem voltam egészen biztos abban, hogy elég jó tanára lenne a fiamnak.
- Nos, a fiam hét éves, most első osztályos, de motorozni szeretne, beneveztük egy olasz bajnokságba, ráadásul a párom – mutattam Valera – is versenyző, ezért úgy döntöttünk kivesszük az iskolából, mert túl sokat kellene hiányoznia.
- Értem – bólintott. – Édesapám az autóversenyekért van nagyon oda – mosolygott. Valentino arcára hatalmas mosoly került. Nagyon szerette az autóversenyeket is. Tehát, lényegében mindent, ahol száguldozhat.
Faggatni kezdtem a lányt, hogy kicsit jobban megismerjen. A magántanár sok időt fog Daniellel tölteni, így tökéletesen bíznunk kell benne.
- Akkor is vállalod a dolgot, ha néha utazgatnod kell velünk a világ különböző pontjaira? – fordultam ismételten a lány felé.
- Igen – bólintott határozottan. Tetszett az elszántsága. Valentino közben hazaért Daniellel, úgyhogy eljött a szembesítés ideje. A legfontosabb, hogy Daniel kedvelje a tanárnőjét és hallgasson rá.
- Szia, Kincsem – pusziltam meg, majd lesegítettem dzsekijét.
- Szia, Anyu – puszilt meg. – Képzeld, annyira vicces volt ma az iskolában – kezdett csacsogni.
- Figyelj csak! Később elmeséled, oké? De most vendégünk van és szeretném, ha bemutatkoznál – a lány felé sétált és úgy tett, ahogy Vale, mikor kezet fog valakivel. Kinyújtotta kezét a kézfogáshoz.
- Daniel Conti vagyok – mutatkozott be.
- Conti? – nézett rám meglepetten. – Én azt hittem, hogy… - nézett Valentinora. Ekkor értettem meg. Azt hitte kedvesem az édesapja.
- Sajnos nem – rázta fejét Vale. – Mi csak nem rég óta alkotunk egy párt – mosolygott.
- Pedig olyan, mintha örök életetekben együtt lettetek volna – mosolyodott el.
- Gyerekkori barátok vagyunk – magyaráztuk. – De térjünk vissza Danielre! Kicsim, ő itt Nikolett Szabó. Azért van itt, mert szeretne a magántanárod lenni – magyaráztam.
- Van pasid? – kérdezte Dan a lánytól.
- Nincs – húzta fel szemöldökét.
- Szóval akkor szabadon járhatod a világot? – kérdezett ismét.
- Igen – bólintott.
- Szereted a motorokat?
- Az autókat jobban, de igen – bólintott határozottan. Tudtam, hogy Dannek már itt megfelelne, de inkább magukra hagytuk őket, hadd beszélgessenek egy kicsit, nekünk is át kellett még beszélnünk a dolgot.
- Mit gondolsz? – simogatta Valentino a karomat.
- Szimpatikus – állapítottam meg. – Szerinted? – átkaroltam a nyakát és megöleltem.
- Rendes lánynak tűnik, ráadásul elszántnak is. Ha Daniel is megkedveli, szerintem megpróbálhatnánk. Nem veszítünk vele semmit! – emlékeztetett.
- Azt mondod? – gondolkodtam tovább. Mi lesz, ha mégsem válik be? Ha nem találunk majd másikat utána?
- Kockáztass! – suttogta fülembe. Lábujjhegyre álltam és egy apró puszit nyomtam orra hegyére.
- Nem tudom, mi lenne velem nélküled – suttogtam.
- Unatkoznál éjszakánként – rántotta meg vállát.
- Bolond – forgattam szemeimet, majd összekulcsoltam ujjainkat és visszahúztam a nappaliba. Az ajtófélfának támaszkodva figyeltem, ahogy Dan boldogan cseverészik a magyar származású lánnyal.
Sok mindent kellett elintéznem mire eljutottunk oda, ahol most tartunk, de még mindig úgy gondolom, megéri.
Egy hét egyeztetés és újabb és újabb átbeszélések után végül úgy döntöttem megkeresem főnökömet és benyújtom a felmondásomat. Szerencsére nem csinált belőle nagy ügyet. Sajnálta, hogy távozok, de biztos volt benne, hogy ha én így érzem jónak, akkor meg kell tennem.
Ezt követően egy hirdetést adtam fel, miután nem találtunk magántanárt fiamnak. Közben Valentino beszervezte egy kisgyerekeknek való versenybe, ám Olaszországba. Végtére is, ő ott van otthon ezekben.
Pár nappal a hirdetés feladása után – amit természetesen online intéztem – kopogtak az ajtómon.
- Kinyitom – nyomott csókot homlokomra Valentino, míg én az utolsó tányérokat mosogattam. Pár perccel később egy fiatal lánnyal az oldalán tért vissza. – Kicsim, téged keresnek – biccentett a lány felé. Szőkésbarna hajú, mosolygós és jól öltözött lány volt. Megtöröltem a kezem a konyharuhába, majd léptem egyet irányába.
- Nikolett Szabó – nyújtott kezet.
- Lia Conti – ráztam meg kinyújtott jobbját, majd a nappaliba tereltem, magam után húzva Valentinot is.
- A meghirdetett magántanári állás miatt jöttem – magyarázta, miközben helyet foglalt a kanapén.
- Óh, igen – bólintottam. – Bocsánat, de nem vagy túl fiatal hozzá?
- Nemrégiben diplomáztam Budapesten, Magyarországon. Ott születtem és nőttem fel, de kijöttem Londonba szerencsét próbálni – mesélte. Szimpatikus volt, ehhez kétség sem fér, de nem voltam egészen biztos abban, hogy elég jó tanára lenne a fiamnak.
- Nos, a fiam hét éves, most első osztályos, de motorozni szeretne, beneveztük egy olasz bajnokságba, ráadásul a párom – mutattam Valera – is versenyző, ezért úgy döntöttünk kivesszük az iskolából, mert túl sokat kellene hiányoznia.
- Értem – bólintott. – Édesapám az autóversenyekért van nagyon oda – mosolygott. Valentino arcára hatalmas mosoly került. Nagyon szerette az autóversenyeket is. Tehát, lényegében mindent, ahol száguldozhat.
Faggatni kezdtem a lányt, hogy kicsit jobban megismerjen. A magántanár sok időt fog Daniellel tölteni, így tökéletesen bíznunk kell benne.
- Akkor is vállalod a dolgot, ha néha utazgatnod kell velünk a világ különböző pontjaira? – fordultam ismételten a lány felé.
- Igen – bólintott határozottan. Tetszett az elszántsága. Valentino közben hazaért Daniellel, úgyhogy eljött a szembesítés ideje. A legfontosabb, hogy Daniel kedvelje a tanárnőjét és hallgasson rá.
- Szia, Kincsem – pusziltam meg, majd lesegítettem dzsekijét.
- Szia, Anyu – puszilt meg. – Képzeld, annyira vicces volt ma az iskolában – kezdett csacsogni.
- Figyelj csak! Később elmeséled, oké? De most vendégünk van és szeretném, ha bemutatkoznál – a lány felé sétált és úgy tett, ahogy Vale, mikor kezet fog valakivel. Kinyújtotta kezét a kézfogáshoz.
- Daniel Conti vagyok – mutatkozott be.
- Conti? – nézett rám meglepetten. – Én azt hittem, hogy… - nézett Valentinora. Ekkor értettem meg. Azt hitte kedvesem az édesapja.
- Sajnos nem – rázta fejét Vale. – Mi csak nem rég óta alkotunk egy párt – mosolygott.
- Pedig olyan, mintha örök életetekben együtt lettetek volna – mosolyodott el.
- Gyerekkori barátok vagyunk – magyaráztuk. – De térjünk vissza Danielre! Kicsim, ő itt Nikolett Szabó. Azért van itt, mert szeretne a magántanárod lenni – magyaráztam.
- Van pasid? – kérdezte Dan a lánytól.
- Nincs – húzta fel szemöldökét.
- Szóval akkor szabadon járhatod a világot? – kérdezett ismét.
- Igen – bólintott.
- Szereted a motorokat?
- Az autókat jobban, de igen – bólintott határozottan. Tudtam, hogy Dannek már itt megfelelne, de inkább magukra hagytuk őket, hadd beszélgessenek egy kicsit, nekünk is át kellett még beszélnünk a dolgot.
- Mit gondolsz? – simogatta Valentino a karomat.
- Szimpatikus – állapítottam meg. – Szerinted? – átkaroltam a nyakát és megöleltem.
- Rendes lánynak tűnik, ráadásul elszántnak is. Ha Daniel is megkedveli, szerintem megpróbálhatnánk. Nem veszítünk vele semmit! – emlékeztetett.
- Azt mondod? – gondolkodtam tovább. Mi lesz, ha mégsem válik be? Ha nem találunk majd másikat utána?
- Kockáztass! – suttogta fülembe. Lábujjhegyre álltam és egy apró puszit nyomtam orra hegyére.
- Nem tudom, mi lenne velem nélküled – suttogtam.
- Unatkoznál éjszakánként – rántotta meg vállát.
- Bolond – forgattam szemeimet, majd összekulcsoltam ujjainkat és visszahúztam a nappaliba. Az ajtófélfának támaszkodva figyeltem, ahogy Dan boldogan cseverészik a magyar származású lánnyal.
