16. fejezet 1/3.

Sziasztok! Szeretnék meggyőződni arról, hogy ténylegesen érdekel titeket, amit írok. Én tényleg szívem-lelkem beleadom, minden héten írok bele, nehogy utolérjem magam és sokat kelljen várnotok. Arra kérlek titeket, amennyiben kíváncsiak vagytok a folytatásra, gyűjtsetek össze legalább 4 kommentet. Igen, a chatben is elfogadom, de lássam nyomát, hogy van, akit érdekel! Nem szeretem ezeket a módszereket, de tudnom kell, mennyire strapáljam magam, hiszen az én időm is véges. 

„Nem az ajándék értéke számít, hanem a szeretet az ember szívében.”

Már csak pár nap választott el minket az ünnepektől. Vagy, ahogy Daniel mondaná, már csak négyet kell aludni, hogy feldíszíthessük a fenyőfát.  Két nap volt hátra a munkaidőszakomból és ez idő alatt még el akartam intézni egy nagyon fontos dolgot. Megvenni Valentino ajándékát. Kedden este, mikor ismételtem Valentino lakásában vacsoráztunk, a konyhában maradtam, hogy segítsek Stefanianak elmosogatni. Megvártam, míg a fiúk átmentek a nappaliba, majd Valentino édesanyjához fordultam.
- Szükségem van a segítségedre! – támadtam le. – Fogalmam sincs, hogy mit adjak ajándékba Valentinonak – meséltem elkeseredve.
- Hűha – sóhajtott nagyot. – Az a baj, hogy nekem sincs ötletem – elszomorodtam. Stef volt az utolsó reményem. – Adj neki valami olyat, ami sokat jelentene. Egy képet, egy apró tárgyat a barátságotokról, vagy bármi – tanácsolta. – Hidd el, ez többet jelentene számára, mint egy új bukósisak vagy valami – felnevettem.
- Arra is gondoltam pedig – kuncogtam. Elmosolyodott. Elkezdtem törölgetni a tányérokat, miközben eszembe jutott a legtökéletesebb ajándék.

                                                  ***

Huszonötödikén délben az olasz hagyományok szerint is közösen ülünk családi ebédet. Ez után kerül sor az ajándékok kiosztására. Mivel többségünk olasz – egyedül Daniel nem – úgy döntöttünk, most is ezen hagyományok szerint fogunk cselekedni.
Daniel reggel segített nekem bepakolni a meglepetéseket az autó csomagtartójába és ő is hozta saját kezűleg elkészített, szuper titkos ajándékait. Mindketten elegánsan öltöztünk fel. Természetesen nem bálba készülősen, de azért adtunk a megjelenésünkre, hiszen mégiscsak ünnep van. Miután tökéletesen összeszedtük magunkat elindultunk a Rossi házhoz.

Nem csalódtam. Stefania sürgött-forgott a konyhában, míg a fiúk egymást segítették a készülődésben. Luca a haját próbálta elviselhetőre fésülni, míg Valentino két ing között vacilált.
- Ülj le a kanapéra! – nyomtam egy apró puszit Dan fejére, majd a konyha felé vettem az irányt.
- Én nem mennék be! Engem is kiküldött – suhant el mellettem Vale.
- Biztos beleettél a kajába – nevettem.
- Én? – kérdezte döbbenten. – Én egy hős voltam! Megkóstoltam nem-e romlott! – még hangosabban nevettem. Imádom ezt az embert, lehet akármilyen dilinyós is.
- Gyere te hős! – húztam közelebb az ingjénél fogva, majd segítettem neki begombolni. Ahogy végignéztem mellkasán, nagyot kellett nyelnem. Elöntött egy érzés, melyet már hosszú évek óta nem éreztem. Megkívántam egy férfit, szexuálisan.
- Kösz. Angyal vagy – mosolygott rám, majd nyomott egy apró puszit az arcomra köszönésképpen és tovább sietett, hogy befejezze a készülődést.
Luca közben használta bátyja hajzseléjét – bár azt nem tudom Valentinonak minek hajzselé – és végre tökéletesen állt a frizurája. Leült Daniel mellé és beszélgetni, majd játszani kezdtek. Úgy döntöttem csak azért is benézek Stefhez.
- Szia – köszöntöttem egy puszival. – Segíthetek valamiben?
- Nem kell, angyalom – mosolygott. – Boldogulok. Inkább foglald le Valentinot, mert egyfolytában bejár a konyhába – nevetett.
- Rendben – nevettem én is. – Megnézem, mit tehetek. De, ha kell segíteni… - kezdtem bele, de félbeszakított.
- Szólok – bólintott.
- Köszönöm – visszasétáltam a nappaliba, majd a fürdőszobaajtóhoz. – Mi a baj szépfiú? – incselkedtem vele viccesen.
- Semmi-semmi – rázta a fejét. – Kész vagyok már! – robogott ki hozzám. – Anyu kizavart, mi? – nevetett.
- Inkább finoman kitessékelt – mosolyogtam. – Megbízott azzal, hogy ne engedjelek a konyhába, szóval találj ki valami más programot – utasítottam.
- Srácok? – kérdezte.
- Játszanak – mosolyogtam.
- Akkor… öö.. talán.. nézhetnénk valami filmet – vont vállat.
- Milyen filmre gondoltál? – indultunk el a szobája felé.
- Nem tudom – vont vállat. – Valami vígjátékra – mosolyogtam.
- Akkor legyen a Nagyfiúk Adam Sandlertől, légy szí’ – kértem. Imádom azt a filmet.
- Nyaras filmet karácsonykor? – nevetett.
- Akkor legyen a Csontdarálók – ajánlottam.
- Rendben – bólintott. – De csak, mert karácsony van – kacsintott.
- Na, persze! Amúgy is rávennélek! – nevettem, mire ő az ágyra lökött és csiklandozni kezdett. – Be fogok pisilni! – nevettem. Szerencsére leállt, mielőtt ez a katasztrófa bekövetkezhetett volna.

Elnyúltunk egymás mellett az ágyon és így néztük a filmet. Körülbelül a felénél elpilledtünk, és már jóval a film vége után, Stefania hangjára ébredtünk.
- Lia, segítenél egy kicsit? – kérdezte, majd megtántorodott, mikor megpillantott minket. Egymást ölelve aludtunk.
Pislogni kezdtem, majd megdörzsöltem a szememet.
- Tessék? – néztem fel.
- Semmi. Aludjatok nyugodtan! – indult ki. Valentinóra néztem, már ő se aludt. Felkeltem mellőle és Stefania után indultam.
- Ne haragudj, csak kicsit elpilledtünk… - magyarázkodtam. – Itt vagyok! Miben segíthetek?
- A terítésben – mosolyodott el. – Szeretnék egy kicsit ünnepieset – mesélte.
- Rendben – bólintottam. – Összehozok valamit – ígértem. Bár Valentino étkészletei alapján nehéz volt alkotni, találtam a szekrényben egy nagyon szép terítőt és Stefania vett előre néhány karácsonyi szalvétát, így ezekkel díszítettem az asztalt. – Na? – néztem Stefre.
- Szép lett – bólintott, miközben kikapcsolta a sütőt. – Kész vagyok! Szólnál a fiúknak?
- Persze – mosolyogtam, majd a nappaliba siettem. Már Valentino is ott ült a srácok mellett. – Fiúk, irány kezet mosni! Ebédelünk!
- Ne már anyu! Már csak egy pálya van! – könyörgött Daniel.
- Hát jó… akkor majd én meg Valentino osztozunk a játékokon – a körömágyamat fürkésztem, hogy hatásosabb legyen.
- De azok a mieink – dermedt le kisfiam.
- Na és? Majd mi megnézzük őket – vontam vállat. Daniel könnyebben befolyásolható volt, így a fürdőszobába rohant, Luca pedig követte. Egyedül már úgy se tudna játszani.
Ahogy elhaladtam Valentino mellett, felnézett a kanapéról és felemelte tenyerét, hogy lepacsizzunk. Tehát, neki is tetszett a cselem. – Gyere te is! – biccentettem a fürdőszoba felé. A fiúk megmosták a kezüket és beszáguldottak a konyhába. Én és Valentino is kezet mostunk és követtük őket. 

15. fejezet 2/2.

Elől járóban, meg kell jegyeznem, nagyon büszke és boldog vagyok Valentino mai második helyére. Száraz pályán, otthonától pár kilométerre, hazai pályán, hazai közönség előtt ért fel a dobogóra a Ducatival. Ez a csapat és Vale számára is hatalmas öröm volt! A közönség pedig csak úgy zengett a robajtól! Nem kicsit szeretik, a mi kis olaszunkat! :) 

Miután kellő mennyiségű édességet juttattunk szervezetünkbe, úgy döntöttünk leülünk kicsit beszélgetni. Hiszen Stefnek is és nekem is volt bőven mesélnivalónk.
A fiúk leültek a televízió elé és próbálták egymást videó játékban legyőzni, míg mi nők, inkább leültünk a kanapéra.
- Hallottam Valentinótól, hogy gondok vannak édesanyáddal.. – kezdett bele egy elég kellemetlen témába. A leghihetetlenebb mégis az volt, hogy már nem fájt beszélni róla, inkább csak szégyelltem, hogy mivé lett az a csodás nő, akit gyermekként úgy szerettem.
- Voltak… - kezdtem bele. - Tudod, ő apa halála után teljesen megváltozott. Már nem éreztem, hogy szeret, sőt, inkább utált. Ráadásul minden héten új pasija volt, akiket beköltöztetet hozzánk. Hamar megelégeltem és elkezdtem a saját kis életemet – meséltem. – Persze ő azt is mindig megpróbálta valahogy tönkretenni. Aztán nemrég elköltöztünk Birminghamből és direkt nem adtam meg neki a pontos címünket. Nem akartam, hogy tudja hol lakom. Daniel se szereti annyira, de ha mégis meg akarja látogatni, én tudom, hol találhatjuk meg őt.
- Ez érthető – bólogatott Stef.
- De neki nem volt az. Nemrégiben kinyomozta a címem és beállított hozzánk. Valentino éppen ott volt – intettem az említett felé. – Úgy járt-kelt a lakásunkban, mint egy királynő. Aztán lehordott, hogy Valentino mit keres ott meg, hogy milyen lecsúszott meg hát egyéb rossz dolgok… - elhalkult a hangom. Mégis csak a fiáról beszélünk.
- Lecsúszott? – kérdezte értetlenül.
- Én se értettem – vontam vállat. – Ott volt nálunk pár napig. Persze nem engedte, hogy Vale átjöjjön ezért csak telefonon beszélhettünk. Mintha óvodás lennék. Eltilt a legjobb barátomtól – csóváltam hitetlenkedve a fejem. – Aztán… nos, mindennap én megyek Danielért az iskolába. Nem szeretném még, ha egyedül utazgatna és egyébként is, akkor végzek… de nem is ez a lényeg. Mentem érte és nem volt ott!
- Azt meg hogy..? – kérdezte döbbenten legjobb barátom édesanyja.
- Anyám magával vitte – meséltem bosszúsan. Azt hiszem ez is életem egyik legjobb élményeként írható fel. Nem tudom, túllépek-e rajta valaha.
- Inkább elrabolta! – szólalt meg mögülem Valantino. Már közvetlen mögöttem ült és a beszélgetésünkre figyelt.
- Igen – bólintottam. – Nagyon kiborultam. Szóltam Valentinonak is, miközben égen-földön kerestem őket, de nem voltak sehol. Otthon vártuk őket órákon át – néztem cimborámra. – Egyetlen szülőnek se kívánom azokat a fájdalmas órákat. Ha a fiad nincs velem – pillantottam Stefre. – Nem tudom, mit csinálok magammal..
- De akkor is itt voltam – ölelt meg hátulról. – És a lényeg, hogy jól vagy, ahogy Daniel is!
- Igen – helyeselt Stefania is. – És hogy került elő?
- Hazajöttek – feleltük egyszerre.
- Késő este anyám úgy döntött, hogy végre hazajönnek – magyaráztam. – Aztán persze én össze is vesztem vele, amiért ezt tette, és tudod mit mondott? – megrázta a fejét. – Hogy utál, amióta csak apám meghalt, mert hasonlítok rá és ezzel megkeserítem az életét, nem tud felejteni. Hogyan mondhat ilyet valaki? – töröltem le kicsorduló könnyeimet. Tévedtem. Még mindig hatással van rám, hogy megtudtam a saját anyám mennyire nem szeret.
- Jaj, Kicsim – ölelt meg Stefania. – Tudom, hogy ez nem nagy vigasz, de mi itt vagyunk veled – suttogta.
- Köszönöm – sírtam még mindig.
- Anyu, mi a baj? – hallottam meg Daniel aggódó hangját mellőlünk. Kiszakadtam Stef karjaiból és letöröltem könnyeimet. A fiamnak erősnek kell látnia, hogy tudja, soha nem szabad feladni.
- Semmi baj, Kicsim – erőltettem az arcomra egy apró mosolyt. Tudtam, hogy nem hiszi el. Mind tudtuk. Valentinóhoz fordult, hogy megtudja az igazat. A bajnok közelebb hívta magához.
- A te anyukád és az én anyukám éppen régi emlékeket idéznek fel és ezért érzékenyült el egy kicsit – magyarázta neki. Áldom érte az eszét.
- Akkor nem szomorú? – kérdezte drágaságom.
- Nem – mosolygott. – Ne aggódj, vigyázok rá! – kacsintott pajtására.
- Oké – ölelte meg, majd nekem egy puszit nyomom arcomra, mielőtt visszatért Lucához.
- Köszönöm – öleltem meg Valentinot.
- Ez csak természetes – szorított magához, ami Stefnek hatalmas mosolyt csalt arcára.
- És az apja? – kérdezte, Danielre utalva.
- Nem ismeri – feleltem. – Jobb is!
- Miért? – kérdezte. – Nem szeretné?
- Nem tudom. Bizonyára szeretné, de már elfogadta, hogy az apja elhagyott, mikor megtudta, hogy gyereket várok – meséltem. – És te? Hogy-hogy lett még egy gyermeked? És elváltatok Grazianoval? Mi történt?
- Nem ment együtt – vont vállat. – Jobbnak láttuk, ha külön válunk. Valentino miatt is. Bár ő ettől függetlenül is rossz volt állandóan – kuncogott.
- Tudom – nevettem.
- Olvasta a könyvet – mosolygott Valentino.
- Óhh. Értem – mosolygott. – Luca pedig…. Később megismerkedtem egy másik férfival. Újra boldog voltam, szerelmes és úgy éreztem megvan a biztos hátterem is, tehát volt mire gyermeket vállalnom. Meg is tettük – mesélte.
- És mi történt? Mármint… Valentino mondta, hogy mit tett, de mégis miért? Mi oka volt kioltani a saját életét?
- Nem tudta elfogadni a gondjait és nem próbált meg tenni ellene. A könnyebb megoldást választotta – nem tudtam megszólalni. Teljesen ledöbbentem az előbb hallottakon. Megöleltem Stefaniat, majd Valentinot is odahúztam, mindhárman ölelkeztünk.
- Mi is! – pattant fel a két kissrác és ők is odaszaladtak egy nagy, csoportos ölelésre.

15. fejezet 1/2.

„A kötelék, mely igaz családot összefűzi, nem a vér, hanem egymás élete iránti tisztelet és benne lelt öröm.”

Miután Valentinoval megvettük az ajándékok többségét hazamentünk Danielhez. Most először láthattam drága barátom házát és azt kell mondjam, nem csalódtam. Tökéletesen tükrözte a belső énjét. Egyszerűen imádom! Ráadásul kisfiam is nagyon jól érezte magát. Rég láttam ilyen kivirultnak.

A napok gyorsan teltek. Reggelente Valentino vitt dolgozni. Tudtam, hogy ez macera neki, de nem tűrt tiltakozást. Napközben is ő vigyázott Danra. Nem bántam, hiszen a saját életemet is rábíznám, így a fiamat is nyugodt szívvel hagyom ott vele. Vale olyan volt, mintha csak az apja lenne. Mindennap kitalált valami programot. Elmentek fenyőfát venni, elmentek megnézni egy-egy általunk még fel nem fedezett részt Londonból, sőt azt is kitalálták, hogy ha megérkezik Valentino öccse, a két ünnep között a Silverstone-i versenypályát is megnézik. Örülök neki, hogy így megtalálják a közös hangot, de azért remélem nem fognak egyetlen versenyautót vagy motort se kipróbálni látogatásuk alkalmával.

Stefania és Luca hétfő délelőtt érkeztek. A srácok kimentek eléjük a reptérre, míg én szokásos munkaidőmet töltöttem.
Ahogy tudtam, ők bizonyára éppen kipakolnak, egyre lassabban vánszorgott az idő. Kicsit ideges voltam, remélhetőleg Dan nincs útba egyiküknek sem.
Végül Anne-el beszélgettem el a hátralévő órákat. Elmesélte melyik rokonának mit vett és, hogy ő mire is vágyik igazán. Én is elmeséltem kit mivel lepek meg, de még hátra volt egyetlen ajándék, Valentinoé. Tanácstalan voltam, nem tudtam minek örülne igazán. Egy motornak? Hisz’ több is van neki. Egy autónak? Az is van. Egy bukósisaknak? Megtudtam, hogy nemrégiben az egyik futamon életét vesztette egyik legjobb barátja, Marco Simoncelli, így készítetett az emlékére egy új sisakfestést. Tehát, ez is van neki! De még se adhatok neki egy tusfürdőt, vagy egy borotválkozó felszerelést (főleg, hogy az utóbbit mostanában eléggé elhanyagolja). Az túl sablonos és egyszerű. Persze a karácsony nem a pénzről szól és nem is az ajándékok méretéről, de szeretném valami igazán különlegessel meghálálni neki azt, hogy az utóbbi időkben ennyire mellettem állt és, hogy bármikor számíthatok rá.
Anne azt tanácsolta, kérjem ki Stef véleményét. Talán igaza van. Végtére is ki ismerné jobban Valentinot, mint az édesanyja?

Délután értem jött drága barátom, hiába tiltakoztam. Neki most a családjával kellene lennie!
- Ne aggódj, pár percet kibírnak nélkülem – mosolygott.
- De akkor is… - puffogtam.
- Luca éppen Daniellel játszik. Úgy tűnt jól megértik egymást – mesélte. – Anya meg rájuk figyel, miközben kipakolja a cuccaikat.
- Jó, de… - kezdtem bele ő azonban félbe szakított.
- Nincs de! Ne aggódj már annyit! – dorgált le.
- Bocsi – motyogtam. – Megszokás.
- Tudom – mosolygott halványan. – Nem leszidni akartalak.
- Gondoltam – mosolyogtam rá.
Hamar a lakásához értünk. Izgatottan és kissé idegesen léptem át a küszöböt, miközben Valentinot követtem. A konyha felől nevetés szűrődött ki, így minket is arra vezetett utunk.
- Megjöttünk – mosolygott Rossi a kis csapatra. Mind a három szempár felénk irányult.
- Sziasztok – mosolyodtam el.
- Szia, anyu! – állt fel Daniel, majd hozzám szaladt egy pusziért.
- Szia, Kicsim – öleltem meg. – Hogy vagy?
- Jól – mosolygott boldogan. – Stef néni éppen most adott nekünk süteményt.
- És finom? – tereltem vissza az asztal felé. Közben Valentino is leült és kihúzta maga mellett a széket, hogy én is leüljek.
- Nagyon – nyalta meg a száját.
- Örülök – mosolyogtam, majd a másik fiú mellé fordultam. Ő már tizenéves volt, a kora legalább a duplája volt kisfiaménak. Az ő arcán is jelen volt a rosszfiúság, mint féltestvéréjén, bár jóval kisebb mértékben. – Szia – fordultam felé. – Lia Conti vagyok – mutatkoztam be.
- Luca – bólintott tele szájjal. – Te vagy Valentino barátnője?
- Milyen értelemben nézzük a barátnő szót? – néztem cimborámra.
- Baráti – felelte.
- Igen, én vagyok – fordultam ismét testvére felé. – Még kiskorunkból.
- Sokat változtál – mosolygott Stefania.
- Eltelt huszonöt év – mosolyogtam rá, majd közelebb léptem és megöleltem. – Örülök, hogy újra látlak – töröltem le az első kicsorduló könnycseppemet. Hihetetlenül jó érzés volt újra látni őt. Mintha a második édesanyám lenne.
- Én is nagyon örülök – mosolygott továbbra is. – Valentino rengeteget mesélt rólad az utóbbi hetekben.
- Remélem, a felét se hitted el – nevettem.
- Nem mondtam semmi rosszat – motyogta az említett tele szájjal.
- Tényleg nem – nyugtatott meg Stef. – De abban teljesen igaza volt, hogy gyönyörű vagy! És a fiad is fantasztikus!
- Köszönöm. Daniel tényleg remek gyerek, ő számomra a legfontosabb, de gondolom te is ismered ezt az érzést – mosolyogtam.
- Igen – bólintott.
- A szépséges dolgot azonban cáfolnám… - kuncogtam.
- Nem látod magad tisztán – forgatta meg szemeit Vale.
- Ebbe ne menjünk bele… - kértem, mire ő együttértően bólintott. Leültem mellé, Stefania pedig elém is letett egy nagy tányér sütemény. Már a kinézetétől is összefutott a nyál a számba, hát még mikor megkóstoltam. Sose ettem még ilyen finom süteményt!