23. fejezet

„Engem a jövő érdekel, mert ott fogom eltölteni életem többi részét”

- Utálom ezt a sok hülyeséget – dobott arrébb egy újabb papírköteget, majd fáradtan kezei közé temette arcát.
- Segítsek? – simogattam hátát. Március közepét írjuk, a drágám túl van a teszteken és a lábműtétén is. Ráadásul a szülinapját is megünnepeltük. Hogy mivel? Meghívtuk Vale összes barátját és fontosabb családtagjait egy kis partira. Nagyon jó érzés volt találkozni kedvesem legfontosabb ismerőseivel és Daniel is nagyon jól érezte magát Lucaval. Valentinot pedig semmi sem tette boldogabbá, minthogy mi, az összes barátja és a családja mind egybe gyűltünk.
- Értesz hozzá? – átkarolta a derekam.
- Egy kicsit – leültem mellé és elvettem a papírokat. Még az egyetemen tanultam könyvelést, így ki tudtam tölteni az adóbevallását. Csak arra volt szükségem, hogy lediktálja az adatait.
- Köszönöm, köszönöm, köszönöm – kapott ölébe, majd a hálószobáig cipelt. – Nélküled még hetekig ezzel bajlódtam volna.
- Miért nem fogadsz fel egy könyvelőt?
- A legutóbbival eléggé megjártam… - mormogta az orra alatt.
- Mi történt? – néztem rá meglepetten. Fordítottam helyzetünkön, így én kerültem felülre.
- Valamit elszúrt és megbüntettek. Szép kis summát kellett kifizetnem – morgolódott.
- Istenem! Ha nem ért hozzá ne csinálja! Ha meg direkt volt, akkor jobb, ha nem kerül a szemem elé – morgolódtam mérgesen. A könyvelés nem játék, nem szabad hozzá nem értőknek a kezébe adni és szándékosan kicsalni azok pénzét sem, akik azért elég szép összegeket keresnek.
- Édes vagy, mikor dühöngsz – simogatta arcom, majd lágy csókot nyomott ajkaimra.
- Mint egy féltő, szerelmes asszony? – kuncogtam.
- Mint egy féltő, szerelmes, irtózatosan szexi asszony – ő is felkuncogott, majd ajkaimra tapadt. Nyaka köré fontam karjaimat és hagytam, hogy vágyaink átvegyék az uralmat felettünk.

Reggel ölelői karjai között ébredtem, ahogy mindennap, mikor nem kellett elutaznia.
- Jó reggelt! – nyújtóztam. Nincs csodálatosabb tudat, mint az, hogy ma nem szólal meg a vekker, mert hétvége van.
- Neked is – mosolygott sokat sejtetően.
- Min mosolyogsz? – kérdeztem, mikor percekkel később még ugyanúgy meredt rám.
- Fenomenális ötletem támadt! – felkeltette a kíváncsiságomat, milyen csodálatos dolog következményeképpen kapcsolt fel feje fölött az a bizonyos villanykörte.
- Micsoda? – kérdeztem rá.
- Legyél a könyvelőm! – majd hogy nem, lefordultam az ágyról szavai hallatán. Én, mint könyvelő? Ez csak valami vicc…
- Nem, csak tréfálsz – ráztam a fejem hitetlenül.
- Nem! Ugyan már, Kicsim! Csak benned bízom igazán és te értesz is hozzá! Rendesen fizetnék, mint bármely alkalmazottnak – magyarázta.
- De én a párod vagyok… - kerestem tovább a kifogásokat.
- Éppen ez az! – magyarázta tovább.
- De akkor te fizetnél mindent! Mert az én pénzem is tőled lenne… Nem Rossi, ilyet nem játszunk! – tiltakoztam hevesen. Úgy érezhette lezártam a témát, mert elszomorodott és nem folytatta. A fürdőszobába ment öltözni, míg én belül nagy harcot vívtam magammal. Végtére is csinálhatnám a jelenlegi állásom mellett. Vagy, ha mégsem… tény, hogy több időm lenne Valentinora.
Eszembe jutott a kérdés, amit Daniel tett fel a múltkor. ’Mikor kísérjük el Valentinot versenyezni? Vajon én is versenyezhetek majd, ahogy ő?’ Felálltam és a fürdőbe rohantam.
- Benne vagyok! – jelentettem ki hirtelen elhatározásomat. – De meg kell beszélnünk hozzá pár dolgot… - éppen a fogát mosta, így csak bólintott egy aprót, majd magára hagytam és vártam, hogy végezzen.
- Mi ez a hirtelen fordulat? – ült le mellém.
- Azt bizonyára már észrevetted, hogy bele kellett törődnöm, Daniel is a nyomdokaidba szeretne lépni – bólintott. – Szeretném, ha megadhatnám neki a lehetőséget. A lehető legjobb anyukája szeretnék lenni és, ha ehhez az kell, hogy futamokra járjon veled és elkezdjen egy kis kategóriás versenyben indulni, akkor beleegyezem – szüksége volt pár pillanatra, hogy felfogja, mit is mondtam, majd közelebb hajolt és hosszan megcsókolt.
- Mindent elintézek, hogy versenyezhessen – biztosított róla. – És… szóval, jönni szeretnétek velem a futamokra? – kérdezte kissé bizonytalanul.
- Szeretnélek támogatni és ott lenni veled, akármi történjen. De ez a te döntésed. Frusztrálna, ha ott ülnénk a bokszodban? – hallottam, ahogy kinyílik Daniel szobájának ajtaja, majd apró lábikók dobognak a padlón.
- Nagyon szeretném, ha velem jönnétek – ezúttal én kezdeményeztem csókot, de Daniel hamar félbe szakított minket.
- Jó reggelt! – huppant le közénk.
- Neked is – jutalmaztam puszival, Vale pedig összeborzolta haját.
- Miről beszéltetek? – kíváncsiskodott.
- Csak megvitattunk pár dolgot – vontam meg a vállam.
- Rólam? – kérdezte ismét. Erre most mit mondjak? Hazudni csúnya dolog…
- Igen, rólad is – bólintottam.
- Micsodát? – kérdezte izgatottan.
- Beleegyeztem, hogy versenyezz – meséltem. – Valamint Valentino ajánlott egy nagyon jó állás lehetőséget, így lehet, hogy gyakrabban elmehetünk majd vele a futamokra. Ahogy az iskolád engedi!
- Nem akarok suliba menni! Versenyezni akarok – majd hogy nem zokogni kezdett mellettünk. – Anya, kérlek! – könyörgött.
- Neked mi lett az iskolával? – pillantottam szerelmemre.
- Sokat hiányoztam és nagyon lemaradtam, egy idő után ott hagytam, de később magántanulóként befejeztem és még diplomám is van! – mesélte büszkén.
- Te kis okos – nevettem fel. – Akkor most mi legyen? – pillantottam fiamra.
- Nem erőltetheted… - rázta fejét.
- Rendben. Keresünk neked egy magántanárt, de nem állhatsz meg az érettségiig! – szóltam rá.
- A diplomáig! – kontrázott, majd megölelt. – Szeretlek! Te vagy a legklasszabb anya a világon.
- Én is szeretlek – pusziltam meg feje búbját.
- Én is szeretlek titeket – ölelt meg minket Rossi. Nyomott az arcomra egy apró csókot, majd elsuttogott a fülembe egy köszönömöt. Pedig inkább nekem kellene hálásnak lennem…