10. fejezet

„Mindig azt gondoltam, az ember a saját anyjától tanulja meg, hogyan kell anyának lenni. De nem igaz. A gyerekedtől. A gyerekedtől tanulod meg, hogyan legyél anya.”

Csörömpölésre ébredtem. Már nem a nappaliban voltam. Daniel nem tudott visszaaludni, így megkért, hogy jöjjek be hozzá, míg végül engem is elnyomott az álom. Most, hogy így jobban átgondolom, lehet szándékosan csinálta, hiszen látta mennyire fáradt vagyok és annak sem örült, hogy az eredeti terv szerint a kanapén kellett volna nyomorognom.
Kibotorkáltam a konyhába, ahol anyám rendezkedett.
- Jó reggelt! – húztam el a számat.
- Jó? Kinek jó? – ripakodott rám. – Miért nem tudsz rendet tartani, mint a normális asszonyok? Egy kávéscsészét nem lehet megtalálni ebben a kuplerájban!
- Itt rend van! – emeltem meg a hangom. – Legalábbis volt, míg be nem jöttél! – folytattam. – A kávéscsésze pedig a fejed fölötti szekrényben van, csak ki kellett volna nyitnod a szemed! – dünnyögtem. Nem felelt csak levett egy csészét, töltött magának kávét, majd beült a nappaliba a tévé elé. A mikrohullámú sütő órájára pillantottam. Még csak fél óra múlva kellene kelnem…
- Daniel? – kérdezte anyám.
- Még alszik – jelentettem ki. – És örülnék, ha legalább fél óráig még hagynád, ugyanis iskolába megy!
- Minek megy? Úgy se viszi semmire – rántott vállat.
- Hogy mondtad? – azt hittem rosszul hallok.
- Te se vitted – nézett rám értetlenül.
- Majdnem meglett a diplomám, az egyetlen ok, amiért félbehagytam az egyetemet az volt, hogy felnevelhessem a fiam! – emeltem meg a hangom ismét. Anya közelében ez gyakran előfordul..
- Várhattál volna a gyerekkel – rántott vállat. A fejemet fogtam. Ez nem lehet komoly… nem, ez biztos csak valami rémálom.
- Nem terveztem, te is tudod – suttogtam. – Egyébként, ha lett volna benned egy kis anyai érzés, támogattál volna, ahelyett, hogy magamra hagysz a bajban – vetettem oda.
- Felnőtt vagy. Nem oldhatom meg a problémáidat – rántotta meg a vállát.
- Nem kértem, hogy old meg! De igazán segíthettél volna… - grimaszoltam gúnyosan. Végül is egy anya dolga, hogy ott legyen a gyereke mellett, ha annak szüksége van rá, nem de?
- Már tök mindegy – kortyolt újabbat kávéjából.
- Hát persze – suttogtam. Bementem a szobámba, ahol totális átrendezés fogadott. Minden létező dolgot eltolt a helyéről, kivéve a szekrényemet. Odamásztam elé, majd kiválasztottam mára egy nadrágot, egy blúzzal. Összeszedtem tiszta fehér neműket is, majd elmentem lezuhanyozni. Jól esett a forró zuhany. Ellazultam, ahogy a vízcseppek simogatták a bőrömet. Bár kétség kívül a kádban ülős fürdőzés az, ami a legjobban ellazít, arra csak nagyon ritkán jut időm.
Miután kiélveztem a tusolást, megtörölköztem és elkezdtem készülődni a munkába menetre.
 Menetközben felébresztettem Dant, hogy készülődjön, így ő is öltözni kezdett. Anyám persze mindig útba volt, nem győztük kerülgetni, ráadásul Danielt magával húzta a kanapéra és nem is akarta elengedni, míg erélyesen rá nem szóltam.
- Most komolyan egyedül leszek itthon? – fintorgott. Itthon? Álljon meg a menet, ez az én házam!
- Nem – nyomtam a kezébe a táskáját. – Elmehetsz vásárolni is, ha gondolod -.
- Mégis miből? Milliárdosnak nézel te engem? – háborodott fel. – A hülye pasidnak talán sok a pénze, de nekem nem! – tette hozzá, hogy valami gúnyolódás is legyen a mondatában.
- Valentino nem a pasim! – kezdett ismét kihozni a sodromból. – És nem érdekel, hogy mennyi pénze van! Sosem érdekelt, te is tudod. Nem a keresetük miatt választottam meg az ismerőseimet – magyaráztam az egyértelmű tényt. Nem érdekel, ki mennyit keres, ha jó ember.
- Néha, pedig megtehetnéd! Sőt, a drága exeden is behajthatnád a gyerektartást, ha már elérte, hogy bekapd a legyet – hozakodott elő a régi témával. Önszántamból határoztam úgy, nem kérek gyerektartást. Ő nem akar tudni a fiáról, én ezt nehezen ugyan, de tudomásul vettem és bár jól jönne a pénz, úgy döntöttem, nem kérek a rákényszerített adományából.
- Ez az én dolgom – tereltem ki a fiamat az ajtón, miután felöltözött. – Pótkulcs a pulóver alatt, a fogason – intettem az említett ruhadarab felé, majd én is kisétáltam a házból.
- Mit jelent az, hogy bekapni a legyet? – kérdezte Dan a metró felé igyekezve. Remek.
- Tudod Kicsim, az azt jelenti, hogy valaki teherbe esik – magyaráztam.
- És miért így mondják? – kérdezte.
- Nem tudom – vontam vállat. De remélem nincs több kérdésed ezzel kapcsolatban - tettem hozzá magamban.
- És anya?! Valentino tényleg a pasid? – Kinyírom az anyámat, ez tuti!
- Nem, Daniel, hiszen te is tudod. Csak barátok vagyunk – magyaráztam.
- Értem – bólintott.
A kérdései szerencsére abbamaradtak, sőt elég hallgataggá vált, míg eljutottunk iskolájáig.
- Légy jó! – igazítottam meg a sapkáját. – És vigyázz magadra! – pusziltam meg.
- Jó – grimaszolt. Kezd belépni abba a korba, amikor már zavarónak tartja, ha az édesanyja, barátai előtt megpuszilja. – Szia – intett, majd bement az iskola területére. Furcsa érzés hogy lassan eléri a tinédzser kort és nekünk is lesznek összetűzéseink egy-két apróság miatt, melyet én szülő lévén egészen másképp fogok látni, mint ő.
Anyámmal sose volt ilyen. Vagyis… az igazat megvallva, olyan nem volt, mikor egyet értettünk. Mi állandóan veszekedtünk, amiért önmagamat kellett felnevelnem.

9. fejezet

„Szerintem a szégyen a léleknek olyan fájdalom, mint ha egy vörösen izzó vasdarabot belenyomnának a húsomba. (...) Az a fájdalom, amit ez a vörösen izzó vas kelt a testemben, hasonló ahhoz a fájdalomhoz, amit a megszégyenítés kelt a lelkemben.”

- Anya? – nyeltem nagyot. – Mit keresel itt?
- Szerinted? – lökte be az ajtót, majd engedély nélkül besétált. - Az unokámat jöttem megnézni – dobta le kabátját.
- Daniel már alszik – intettem az előszobában felszerelt falióra felé.
- Akkor megvárom, míg felkel – vont vállat, majd a nappaliba sétált. – Te meg ki vagy? – támadta le Valentinot.
- Jó estét! – pattant fel Vale a kanapéról. – Valentino Rossi – nyújtott kezet.
- Úgy érted az Urbinoi Rossi? – kerekedtek el szemei.
- Igen – bólintott Valentino magabiztosan.
- Pont olyan lecsúszott lettél, mint az apád – mérte végig.
- Hogy mondta? – akadt ki Valentino.
- Mit keresel itt egyáltalán? Nem véletlenül költöztettem távol tőled a lányomat! Erre még van képed idejönni? – kérdezte szinte kiabálva.
- Állítsd le magad – ripakodtam anyámra.
- Te ebbe ne szólj bele! Mindig az ilyen semmirekellőkkel bújtál ágyba, nem véletlenül nincs apja a fiadnak – blamált le. Hogy képzeli, hogy idejön és ilyeneket állít rólam? Persze a pumpa azonnal felment bennem, készültem nekiugrani, de Valentino lefogott.
- Maga semmit sem tud – szűrte Valentino a fogai között.
- Éppenséggel tudom, hogy te egy lecsúszott, rossz, bajkeverő vagy, semmi több és azt akarom, hogy azonnal tűnj el a családom és az unokám közeléből – vetette oda anyám, miközben lehuppant a kanapéra. Drága cimborám szólásra nyitotta a száját, de inkább megragadtam a kezét és kihúztam magammal az előszobába.
- Igazad volt – bólintott. – Ez a nő nem az, aki gyermekkorunkban volt – csóválta a fejét idegesen.
- Tudom – suttogtam a könnyeimmel küzdve. – Azt hiszem, jobb lenne, ha most elmennél - motyogtam.
- Ne maradjak inkább itt veled? – pillantott a nappali felé.
- Megoldom – biztattam. – Holnap felhívlak – nyomtam puszit az arcára.
- Várom – mosolygott. – Kitartást – ölelt meg.
- Az rám fér – sóhajtottam, miután kilépett az ajtón. Visszasétáltam a nappaliba és lerogytam anyám mellé. – Miért jöttél?
- Mondtam már nem? Látni akarom Danielt! – vont vállat.
- Tizenegy órakor? – néztem a DVD lejátszóra, mely mutatta az időt.
- Te se szoktál ilyenkor aludni… - motyogta.
- De én harminc éves vagyok, ő meg hét – emlékeztettem. – Egyébként is, honnan tudod, hol lakunk? – Nem emlékszem, hogy elárultam volna neki.
- A régi munkahelyeden mondták – vont vállat. Nem tudom, az emberek miért nem használják az eszüket. Ha ennyi idő alatt nem tudja az anyám, hogy hova költöztem, akkor gyanítom, nem akarom, hogy tudja. Vagy tévednék?
- Szuper – forgattam szemeimet.
- Megyek, ledőlök – indult el a szobám felé.
- Anya, az az én szobám! – szóltam rá.
- Na és? Most az egyszer igazán lehetnél kicsit tisztelettudóbb az anyáddal – vette uralma alá szerény kis hálószobámat.
- Remek – sóhajtottam. Elnyúltam a kanapén és a tévét kezdtem nézni, miközben elmerengtem. Vajon mi a célja? Milyen hátsószándéka van megint? Anya nem az a fajta, akinek csak úgy eszébe jut a családja. Mindig van valami ok, amiért felkeres minket. 
Képtelen voltam aludni, míg bennem volt a tudat, hogy az a nő, most önelégülten fekszik, az én kényelmes ágyamban én pedig nyomorgok a kanapén.
Megigazítottam a párnát a fejem alatt, mikor rezegni kezdett a telefonom. SMS, állapítottam meg, miután a kijelzőjére pillantottam. Méghozzá Valentinotól.
„Minden rendben?”
„Elfoglalta a szobámat, így a kanapén nyomorgok. Ráadásul nem derült ki, miért jött, de… igen, rendben vagyunk… ” – pötyögtem a választ.
„Hihetetlen egy nő… Komolyan elvette az ágyad?”
„Nem csak azt… az egész szobámat” – küldtem a következő választ.
„Vedd fel!” – jött a válasz. Értetlenül bámultam magam elé. Mit vegyek fel? Ekkor telefonom csörögni kezdett.
- Szia – mosolyogtam a telefonba.
- Szia, remélem nem baj – kuncogott.
- Nem, dehogy – kuncogtam halkan, nehogy felébredjen Daniel. Na és persze anyám…
- Hogy viseled? – kérdezte.
- Egész jól, csak tényleg nem értem…. Mit akar? Minek jött ide? – morfondíroztam.
- Szerintem hamarosan ki fog derülni – felelte. Valószínűleg igaza van.
- Egyébként, ne haragudj, hogy hazaküldtelek – váltottam témát.
- Semmi baj – bár nem láttam, tudtam, hogy mosolyog. Igazából nem tudnám megmagyarázni honnan, de az embereknek van egy ilyen képességük, igenis érezzük, ha valaki a telefon túloldalán mosolyog. – Sőt, talán jól is tetted – gondolkodott el. – Olasz vagyok, tehát elég vehemens. Főleg, ha valaki a szeretteimre tesz megjegyzéseket – magyarázta.
- Mint szintén olasz születésű, tudom, miről beszélsz – nevettem.
- Tényleg? Kegyed is olasz? – színlelt meglepődést.
- Dilinyós – grimaszoltam, majd belenevettem az apró készülékbe.
- Ezt bóknak veszem – jelentette ki büszkén.
- Veheted is! – mosolyogtam.
- Legalább egy kicsit nő az önbizalmam – rötyögött.
- Mert amúgy olyan kis elveszett vagy – nevettem fel újból. Meg is lett az eredménye. Daniel pillanatokon belül kinyitotta az ajtót, és már ott is volt mellettem.
- Kivel beszélsz? – ásított. – És miért fekszel a nappaliban?
- Valentinoval – mosolyogtam rá. – És mindjárt elmesélem – simítottam meg a haját.
- Ez gondolom nem nekem szólt – állapította meg cimborám a vonal túloldalán.
- Nem, Dan felébredt. Ne haragudj, de most leteszem – motyogtam.
- Nyugodtan – egyezett bele. – Holnap beszélünk -.
- Igen, majd hívlak – fogtam rövidre. – Jó éjszakát!
- Nektek is, puszi – búcsúzott, majd bontottuk a vonalat.
- Miért vagy itt? – tette fel újra a kérdést Dan.
- Mert a nagyi alszik a szobámban – húztam el a számat.
- A nagyi? – fintorgott. – Miért jött?
- Ha én azt tudnám – sóhajtottam fel. Daniel alapvetően nem utálta a nagyanyját, de különösebb szeretet sem fűzte hozzá. Nem sokat látta és, ha igen, előbb-utóbb vita kerekedett köztem és anyám között, amit persze egy gyerek sem szeret. Nem igényelte különösebben a szeretetét és a találkozásaikat, de azért jól elvoltak. Már amikor anyám is úgy akarta…

8. fejezet

„A barátság nem más, mint testvéri viszony férfi és nő között. Két lélek közel jut egymáshoz, de nem olvad össze: akár két ujj egy kézen. Ez a barátság.”

- Jó éjt! – nyomtam puszit Daniel fejére.
- Nektek is – integetett a paplan alól. Leoltottam rá a villanyt, majd Valentinoval visszasétáltunk a nappaliba.
- Jaj, ez a nap tökéletes lenne, ha holnap nem kellene dolgoznom – sóhajtottam. Elnyúltam a kanapén, ő pedig leült mellém.
- Jelents beteget – kuncogott.
- Nem lehet – hajtottam fejemet a vállára. – Viszont tudok valamit, amivel szebbé tehetnénk az estét – mosolyogtam rá.
- Na! Hallgatlak – vigyorodott el ő is. A konyhába mentem két üveg, sörért, persze mindkettő alkoholmentes volt, hiszen Vale-nak, még haza is kell jutnia.
- Tessék – nyújtottam felé.
- Ööö… - kezdett volna bele.
- Mentes– mosolyogtam rá.
- Köszönöm – vigyorodott el, majd belekortyolt.
- Hihetetlen, amit Dan előadott a vacsoránál – jutott eszembe.
- Előbb-utóbb fel fog nőni – emlékeztetett.
- Tudom, csak… - morfondíroztam.
- Neked ő mindig a kisfiad lesz – fejezte be a mondatom. Hihetetlen, hogy ennyire ismer.
- Igen – bólintottam. – Nem tudom, mi lenne velem nélküle… Lehet, hogy már nem élnék – suttogtam.
- Ne mondj ilyet – ölelt magához.
- De tényleg. Tudod, az ember rengetegszer gondol arra, hogy talán egyszerűbb lenne feladni az egész életet, hogy megkímélje magát a fájdalmaktól. Ilyenkor szükségünk van arra, hogy találjunk valamit, ami reményt adhat, különben tényleg képesek lennénk valami butaságra vetemedni. Nos, nekem Daniel jelentette a reményt. Előtte pedig az apja – meséltem. – Most pedig már te is – pirultam el.
- Jaj csajszi – borzolta össze a hajam. – Bárcsak itt lettem volna az elmúlt években is-.
- Nem biztos, hogy jobb lett volna nekünk – néztem rá.
- Igazad van – bólintott. – De tudod mit? Ez most már nem számít! Vedd úgy, hogy egy jó lecke volt arra, hogy megerősödj, és ezek alapján alakítsd ki a gyereknevelési elveidet – mosolygott.
- Csak pozitívan....? – mosolyogtam.
- Naná – vigyorgott büszkén. Tényleg nem tudom, mi lenne velem nélküle. Bár alig pár hete, hogy találkoztunk, rengeteg mindent köszönhetek neki. – Egyébként, valamikor átjöhetnétek hozzám – vette fel az ötletet.
- Tényleg, még nem is tudom, hol laksz – merengtem el.
- Bizony – bólogatott. – Ideje lenne pedig – mosolygott.
- Mit szólsz a hétvégéhez? – vetettem fel.
- Rendben – bólintott. – Azt nem mondom, hogy majd főzök, de valami kaját biztosítok – mindketten felnevettünk.
- Pedig szinte már láttam lelki szemeim előtt, ahogy csipkés kiskötényben ácsorogsz a tűzhely előtt – ugrattam.
- Szeretnéd, mi? – nevetett ő is.
- Hát, megnézném… - helyeseltem.
- Szülinapodra kapsz majd egy ilyen képet, ígérem – bólogatott.
- Hm, jól hangzik – nyaltam meg a számat, majd újabbat kortyoltam a sörömből. Tudom, hogy a sör nem túl nőies dolog, de úgy gondolom, néha ennyit megengedhetek magamnak. Főleg, ha alkoholmentes. – Ne haragudj, de már nem érzem a lábam- nyújtóztam el a kanapén, így a lábam közvetlenül előtte lógott le a ágyról. Megfogta, és az ölébe húzta. Masszírozni kezdte a talpamat. Annyira jó érzés volt, hogy muszáj volt behunynom a szemem, így teljesen kiélvezhettem.
- Téged az Isten is erre teremtett – sóhajtottam.
- Pedig az én motoros kezem… - kuncogott.
- Majd cserébe megmasszírozom – mosolyogtam.
- Nem szabad – rázta a fejét. – Még gyógyulgatok egy ujjtörésből – magyarázta.
- Akkor ne csináld – húztam el a lábam, de ő lefogta. – Nem akarom, hogy fájjon – néztem rá.
- Hé, nyugalom – mosolyodott fel. – Ha majd fáj, abba hagyom – vigyorgott.
- Nem – próbáltam ismét elhúzni a lábam. – Egyébként is te vendég vagy itt. Nem kérhetem, hogy engem kényeztess – akadékoskodtam.
- Kényeztesselek? – húzta fel szemöldökét. Szinte már láttam a pimasz mosolyát is.
- Te meg az a perverz fantáziád – forgattam szemeimet, majd visszadőltem a kanapéra és élveztem, ahogy ellazulok az érzéstől.
- Hopp! – állt meg a mozdulat közben. – Ez meg itt micsoda? – mosolygott, majd kicsit feljebb húzta a nadrágszáramat, így láthatóvá vált a bokámon megbúvó tetoválás.
- 1986. július 02. – olvasta el a dátumot. – ti ameró per sempre – ejtette ki a mellé írt szavakat.
- Örökké szeretni foglak – mondtuk egyszerre.
- Szóval még nem kopott meg az olasz tudásod? – mosolygott.
- Ezt nem lehet kinőni – ráztam a fejem. – De sajnos mára alig beszélek olaszul – húztam el a számat. – Csak anyámmal kommunikáltam így – fintorogtam.
- Most már itt vagyok én is – mosolygott. – Úgy is akadnak néha gondjaim az angollal – kuncogott.
- Igen, ez már feltűnt – utaltam néhai akadozására és szócseréire.
- De káromkodni azt jól tudok – nevetett.
- Nem vártam mást – rötyögtem én is.
- Köszönöm – bólintott. – Érzem, hogy szeretsz – vigyorgott.
- Én csak a tényeket közöltem, Mr. Rossi – nevettem tovább.
- Lássuk csak – hajolt közelebb felém. – Az a kislány, akivel hét éves koromban játszottam, nagyon csiklandós volt – vigyorodott el, majd csikizni kezdett.
- Ne – nevettem. – Ké – ké- kérleeeek – sikítoztam. Attól tartottam, hogy a végén felébred Daniel. Vagy, ami még rosszabb, bepisilek.
- Na, jó – engedett el.
- Egyébként – ültem fel, miután sikerült összeszednem magam. – Neked is van tetoválásod, nem de?
- De – bólintott helyeslően, majd megragadta a pólója alját és kissé felhúzta. Egy teknőst láttam megvillanni a csípőjén. – Honnan tudsz róla?
- Olvastam a könyved – mosolyogtam.
- Mit csináltál? – kérdezte meglepetten. A könyvespolchoz sétáltam, majd leemeltem egy könyvet. Valentino Rossi: Mi lett volna, ha meg sem próbálom? című könyvét. Persze abban nem vagyok egészen biztos, hogy ő írta-e, általában csak lediktálják a dolgokat valakinek, aki megírja, ugyanakkor úgy tudom Valentinonak kommunikációs diplomája van, tehát közel áll hozzá az írás.
- Az egyik kedvenc könyvem – nyújtottam át neki. – Még akkor is, ha nem vagyok benne – nevettem. Sosem haragudtam rá, amiért nem kerültem bele, egyetlen szóval sem. Egyrészt, nincs jogom haragudni, hiszen összesen öt évig tartottuk a kapcsolatot és ez alatt mindketten kisgyerekek voltunk. Másrészt, ha ő nem érzett elég fontosnak hozzá az életében, akkor nem kényszerítheti rá senki. Persze mikor olvastam az a lehetőség is felmerült bennem, hogy talán már elfelejtett, de pár héttel ezelőtt bizonyította ennek ellenkezőjét.
Nem jutott szóhoz. Egyre csak forgatta a kezében a könyvet.
- Miért vetted meg? – nézett rám végül, értetlenül.
- Mert így legalább megtudhattam pár dolgot a kimaradt éveinkről – sütöttem le a szemem. – És egyébként is tudni akartam, mivé lettél – mosolyogtam.
- Ne haragudj, hogy nem kerültél bele – tette a könyvet a dohányzóasztalra. Persze ez az elnevezés csak képletes, nem dohányzom.
- Nem haragszom – mosolyogtam biztatóan.
- Képzelem – suttogta az orra alatt.
- De tényleg – nevettem. – Jézusom, Valentino, hiszen sokáig azt hittem, arra sem emlékszel, hogy létezek!
- Emlékeztem – bólintott határozottan.
- Nekem csak ez számít – fogtam arcát kezeim közé, hogy szemébe nézhessek. Elmosolyodott és szólásra nyitotta a száját, ám a csengő belé fojtotta a szót. – Kinyitom – suttogtam, mire ő bólintott egyet. Az ajtóhoz sétáltam, elfordítottam a kulcsot a zárban, majd kitártam az ajtót. A szívinfarktus kerülgetett, mikor megláttam azt a nőszemélyt, a falat támasztva. 

7. fejezet

„A barátságnak az a lényege, hogy mindig ugyanolyan legyél a barátoddal.. Az én barátom úgy fogadjon egy év múltán, egy év távollét után is, ahogy régen. A baráttal mindig ugyanúgy veszed föl a fonalat. A barát, akármi történt közben, a barátod marad.”

Este Daniel palacsintát csináltatott velem. Vagy legalábbis megkért a könyörgő szemeivel, hogy csináljam meg neki. Egy anya pedig, hogy mondhatna erre nemet?
Éppen a harmadik darabot sütöttem, mikor megszólalt a csengő. Kicsire állítottam a gázt, és gyorsan az ajtóhoz szaladtam.
- Szia – köszönt Valentino, mikor kinyitottam.
- Szia – suttogtam meglepetten. 
- Bejöhetek? – kérdezte kissé félénken.
- Persze – tártam ki előtte az ajtót. – Minden rendben?
- Attól függ, hogy nézzük… - motyogta.
- Na, mesélj! – kértem.
- Daniel? – nézett körbe a lakásban.
- A szobájában, befejezi a matekháziját – magyaráztam. – Én meg éppen palacsintát sütök – sétáltam vissza a tűzhelyhez. – Szóval, mi történt?
- Arianna dobott – felült a tűzhely melletti pultra. Ledermedve pillantottam rá és bár boldog nem volt, szomorúnak se tűnt úgy Isten igazából.
- Hogy-hogy? – nyögtem.
- Nem tetszett neki, hogy bocsánatot kértem a nevében – ismét bevetette a már jól ismert szemforgatást. – Azt mondta ezzel csak azt mutattam ki, hogy te fontosabb vagy nála – összenéztünk. A szeméből ugyanazt a ’’Ez hülye?’’ kérdést láttam megcsillanni. – Egyáltalán honnan szedte, hogy mi együtt vagyunk?
- Fogalmam sincs – ráztam a fejem. – Nekem valami olyasmit vágott a fejemhez, hogy folyton telefonálunk és találkozgatunk – motyogtam. Az elkészült palacsintát a többi tetejére csúsztattam, és a következőt kezdtem sütni.
- Áhh, mindegy. Nem is érdekel – legyintett. 
- Hogy-hogy? – meglepetten kaptam rá a fejem. Mi ez a lazaság?
- Mostanában nem mentek túl jól köztünk a dolgok – rántotta meg a vállát, majd ellopta a legalsó palacsintát és beleharapott.
- Hé! – csaptam vállon a konyharuhával.
- Bocsi – nevetett.
- Egyébként, hogy érted azt, hogy nem mentek köztetek túl jól a dolgok? – kérdeztem.
- Nem is tudom – húzta el a száját. – Alig beszélgettünk, meg ilyenek. A kapcsolatunk szinte már csak szexből állt – fintorgott. Erre nem igazán tudtam válaszolni, tekintve, hogy nyolc éve nem voltam senkivel. - Mindegy, nem akarlak terhelni vele – legyintett.
- Nem teher – mosolyogtam rá. – Szívesen meghallgatlak, csak… ebben a témában nem igazán vagyok otthon, tekintve, hogy nyolc éve volt párom utoljára – magyaráztam.
- És nem hiányzik? Mármint, hogy legyen melletted valaki – kérdezte. 
- Nem is tudom – gondolkodtam el. – Sokszor nem, hiszen itt van nekem Daniel, napközbe meg dolgozom, szóval nem tudom, mennyi időm lenne rá. Ugyanakkor… néha olyan jól esne, ha valakitől érezném, hogy szeret és számíthatnék rá, akármi történjen – magyaráztam. – Persze, tudom, hogy Daniel is szeret, de azért egy ’’Szeretlek, anyu’’ nem igazán hasonlítható egy ’’Szeretlek, édesemhez’’.
- Igen, ebben teljesen igazad van – bólintott. – Anya is így van vele – húzta el a száját. Valentino édesanyja, miután elvált Grazianótól, összejött egy másik férfival, akitől van egy tizennégy éves fia. Sajnos a férfi pár éve öngyilkos lett, így Stefania egyedül neveli a kissrácot.
- Elhiszem – húztam el a számat.
- Óh, egyébként ünnepekkor jönnek majd hozzám és akkor tudtok találkozni – mosolygott.
- Tényleg, közeleg a karácsony – csaptam a homlokomra.
- Bizony – ült az asztal mellé, mikor odatettem a palacsintával teli tányért.
- Mindegy, nekünk úgy is csak egy napból áll – fintorogtam, majd elordítottam magam. – Daniel, kész a vacsora! – Pillanatokon belül, kirobogott a szobájából.
- Valentino? – kérdezte meglepetten, majd egy pacsival köszöntötte. - Mikor jöttél?
- Nem olyan régen – vont vállat Rossi.
- Miért nem szóltál? – nézett rám szemrehányóan kisfiam.
- Mert matekházit írtál és, mert Valentino most leginkább hozzám jött – magyaráztam, majd én is elvettem pár darab palacsintát.
- Tényleg? – nézett ránk meglepetten. – Mit akarsz az anyámtól? – húzta fel szemöldökét Daniel. Valentinoból persze kitört a nevetés.
- Semmit nem akar – ráztam a fejem mosolyogva. – Csak barátok vagyunk és eljött, hogy egy kicsit beszélgessünk. Tudod, amolyan felnőtt dolgokról…- magyaráztam.
- Mint a szex? – nézett rám kisfiam. Mondanom se kell, padlóra küldött a kérdése. Most erre mit mondjon egy anya? Nem kisfiam, azt se tudom mi az...? Dan sem buta, tisztában van vele, hogy nem a gólya hozta.
- Igen, például arról is – bólintott Valentino helyettem is. Látszólag nagyon viccesnek tartotta a dolgot.
- De anya már nem is szokott olyat – felelte Daniel. Remélem, azért ilyen dolgokkal nem járat le az iskolában.
- Te azt honnan tudod? – fonta össze karjait maga előtt Rossi.
- Hát anyánál sosem alszanak bácsik – rántotta meg a vállát.
- Semmit nem jelent – mosolygott rá pimaszul Valentino.
- De akkor… - kezdett újabb kérdésbe Daniel. Úgy döntöttem megszakítom ezt a kis csevejt, mielőtt még furcsább dolgokat hallunk a hét éves kisfiam szájából.
- Nincs, de akkor! – szóltam rá. – Egyél, aztán irány a fürdőszoba! – vetettem be anyai szigoromat. Kicsit vonakodott tőle, de azért bevált.  

6. fejezet

„Az őszinteség a legnagyobb és legbiztosabb híd, két ember között.”

Éjszaka nem sokat sikerült aludnom. Bevallom, bűntudatom volt, amiért elhallgattam Valentino elől az igazat, mégis így éreztem helyesnek. Ezt egymás között kell lejátszaniuk, és akármit is mond Arianna, én nem szeretnék belekeveredni.
A rossz érzésem azonban csak nőtt, mikor másnap semmilyen hírt nem hallottam Valentinóról. Általában mindennap beszélünk, így hangjának hiánya számos gondolatot keltett bennem. Talán haragszik, amiért nem mondtam el, hogy igazából mi nyomja a lelkemet? Vagy Arianna beállított a szemében egy hárpiának? Végül is, nem lepne meg…
Folytonos morfondírozásom nem hogy Danielnek, de még Anne-nek is feltűnt, mikor hétfőn bementem dolgozni.
- Azzal a motoros fiúval volt valami? – kíváncsiskodott.
- Valentinora gondolsz? – húztam fel a szemöldököm.
- Igen, arra – bólintott. – Szóval ő csinált valamit?
- Nem, nem ő – húztam el a számat. – Én voltam!
- Lesmároltad? – kaján vigyor jelent meg az arcán, miközben megnyalta ajkait.
- Nem! Mi? Csak barátok vagyunk – magyaráztam.
- Most – kuncogott.
- Ajj, olyan vagy – bosszankodtam.
- Milyen? – nevetett. – Perverz? Talán egy kicsit – jól láthatóan elszórakozott a saját bolondságán. Megcsóváltam a fejem és inkább a monitorra szegeztem a tekintetem. Átfutottam a tegnap érkezett vendégeket és maradási idejüket.
- Na, de azt nem mondtad el mi történt - nyomta ki a monitoromat Anne, a pangás közepén.
- Hát, igazából nem lényeges – motyogtam.
- Dehogynem – szögezte le. – Mesélj!
Már éppen szólásra nyitottam a számat, mikor az ajtó kinyílt. Egy vendég! Köszönöm Istenem, hogy megmentettél a beszélgetéstől! – hálálkodtam. Semmi kedvem nem volt most elmondani a történteket, hiába mondják, hogy a beszélgetés megkönnyebbülést okoz.
- Elnézést, egy recepcióst szeretnék – kuncogott egy ismerős hang.
- Vale? – kaptam fel a fejem.
- Szia – mosolygott a pult túloldaláról.
- Mit keresel itt? – talán kicsit ingerült voltam, de még nem sikerült teljesen felfognom, hogy itt áll a munkahelyem kellős közepén.
- Csak megnéztem hol dolgozol – motyogta. – Szép szálloda – mérte végig elismerően.
- Nem a mi érdemünk – emlékeztettem. – De most komolyan! Miért jöttél?
- Szeretnék beszélni veled – intett a fejével, hogy menjünk kicsit arrébb. Felálltam és a teázó asztalok egyikéhez húztam.
- Mondd, csak légy szíves gyorsan, mert a főnököm bármikor megláthat és akkor nekem annyi – magyaráztam. A főnökünk igazából jó ember, de ami a munkát illeti, nem ismer kegyelmet.
- Beszéltem Ariannaval – jelentette ki határozottan.
- Ööö.. végtére is a barátnőd, nem? Ebbe mi olyan meglepő? – tényleg baj lehet az agyammal, hogy mostanában ennyi mindent nem értek…
- Elmondta, hogy mi volt szombaton – folytatta. Ajaj, vajon mennyire lettem lehordva? – Miért nem mondtad el, hogy miket mondott? Miért hazudtál? – kérdezte értetlenül.
- Nem hazudtam – vágtam rá határozottan. – Csak eltitkoltam az igazságot – suttogtam.
- Azt hittem őszinték vagyunk egymással – fonta karba a kezeit.
- Azok vagyunk – sütöttem le a pillantásomat. – Ne haragudj, csak attól féltem, hogy szakítotok! Nem akartam belefolyni a dolgaitokba… - szabadkoztam.
- Nem folytál volna bele – kisimított egy hajszálat az arcomból.
- Sajnálom, nem tudtam – ráztam a fejem.
- Ígérjük meg, hogy ezen túl teljesen őszinték leszünk és mindent elmondunk egymásnak! – vetette fel az ötletet. Bevallom nem volt ellenemre. Nála jobb bizalmast keresve sem találhatnék.
-  Rendben – bólintottam. - Kisujj eskü? – nevetettünk fel, mikor előhozakodtam múltunk egy apró jellemzőjével.
- Legyen – nevetett. Összekulcsoltuk kisujjainkat és rántottunk egy aprót. – Egyébként - váltott újra komoly hangnemre. – azért is jöttem, hogy bocsánatot kérjek Arianna nevében és a sajátoméban egyaránt. Nem lett volna szabad elvinnem hozzátok, egyetlen szó nélkül – rázta a fejét.
- Nem azzal volt problémám – mosolyogtam rá.
- Jó, de akkor is bunkóság volt – húzta el a száját. – Ne haragudj!
- Nem haragszom – mosolyogtam rá. – De azért légy szíves kérd meg, hogy többet ne mondjon olyanokat Danielre, hogy ’’zabigyerek’’, mert erre nagyon allergiás vagyok – figyelmeztettem. – Ja, és örülnék, ha az étkészleteimet is épségben hagyná, ha legközelebb eszébe jut meglátogatni – próbáltam mosolyogni, de belül még mindig nem tudtam megbocsájtani Ariannának a hétvégi hisztériázását.
- Természetesen – bólintott. – És tényleg ne haragudj! – kérlelt.
- Nem haragszom, de azt hiszem, tényleg jobb lenne, ha mennél. Lassan várható a főnököm – pillantottam a faliórára.
- Megyek én, nem akarlak bajba keverni – mosolygott. – Köszönöm, hogy megbeszélhettük – mosolygott.
- Én köszönöm – öleltem magamhoz.
- Na, szia – indult a kijárat felé.
- Szia – intettem neki, majd visszaültem kolléganőm mellé.
- Megbeszéltétek? – pillantott rám.
- Igen – bólintottam.
- Akkor most már engem is beavathatnál – nézett kicsit szemrehányóan, bár nem értem miért. Végtére is ez az én életem nem? És oké, jóban vagyunk, hiszen együtt töltjük minden napunkat, de azért mégsem merném rábízni az életemet. Ellentétben Valentinora, akivel bár huszonöt évig semmiféle kapcsolat nem volt közöttünk, mégis olyan, mintha soha nem váltunk volna el. Ezt persze nem tudom, miért van így. Lehet, hogy csak a gyermekkori emlékek hagytak bennem mély nyomot. De az is lehet, hogy ez valami egészen más…

5. fejezet 2/2.

- Bepótolni az elmúlt huszonöt évet? Igen, ezt szeretném! De hidd el, nekem ő nem kell, mint pasi! Sose néztem rá úgy! – próbáltam elmagyarázni neki az igazságot. Jó, persze már megállapítottam, hogy jóképű, de ezt úgy gondolom minden nő megállapítja, aki csak elmegy mellette az utcán.
- Ugyan már! – hepciáskodott. – Látom, hogy nézel rá! És az, hogy minden este beszéltek és folyton összejártok…
- És akkor már van köztünk valami? És egyébként is, hogy nézek rá? Mint bármely normális emberre? – nem bírtam tovább, most már én is felemeltem a hangom.
- Úgy, mint arra, akit magadnak akarsz! – dühöngött.
- Mi van? – ez őrület. Legszívesebben ordítanék, de megfogadtam, hogy sosem fogok kikelni magamból, hiszen egyetlen ember se ér annyit. – Félsz, hogy elveszik tőled, vagy mi? Hidd el, nem én leszek! De tudod mit? Egy ilyen viselkedésű csajt én is kidobnék! – vetettem oda neki.
- Vicces, hogy ezt pont te mondod! Nagyon nagy az arcod, ahhoz képest, hogy van egy zabigyereked és úgy nézel ki, mint egy ötven éves – vetette oda.
- Nem érdekel, hogy mit mondasz a külsőmről, de ne merd a gyermekemet a szádra venni! – ripakodtam rá.
- Miért mi lesz? Megütsz? – fenyegetőzött.
- Nem érsz annyit – szűrtem a szavakat fogaim között. Dühösen fordítottam neki hátat. Pohár nélkül, dobozból ittam meg a megmaradt gyümölcslét. Hideg volt, így segített egy kicsit lenyugodnom.
- Mond csak. Milyen érzés tudni, hogy a fiad is utál? – kérdezte gúnyosan. Nem hiszem el! Sosem adja fel?
- A fiam nem utál, ezt jobb, ha az eszedbe vésed! Minden családban vannak nézeteltérések, nálunk is akadnak. Ilyenkor a gyerekek a szájukra vesznek olyan dolgot is, amit nem gondolnak komolyan! – világosítottam fel, csöppnyi agyát. Mit ne mondjak… látszik, hogy modell.
- Hát persze… Ringasd magad ebbe a hitbe! – a nyelvemre vettem az egyik ősét, de végül visszafogtam magam. Némán, pakoltam el az asztalról, mire ő megragadta a poharamat és földhöz vágta.
- Csak, hogy tudd, mihez tartsd magad! – sziszegte. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó és a két fiú nevetve lépett be rajta. Végig mértem őket, egyikükön se láttam egy karcolást se! Hála Istennek!
- Itt meg mi történt? – néztek meglepetten az üvegszilánkokra. Ariannára néztem. Mit tegyek? Elmondjam Valentinonak hogyan viselkedett velem a barátnője? De mi van, ha ezért szakít vele? Nem, ezt nem vállalhatom. Nem felelhetek senki kapcsolatának a végéért sem. Nem lennék képes ezzel a tudattal élni.
De hazudni sem épp becsületes, hiszen örökre megutálhat. Sőt, Arianna beállíthatja a dolgokat úgy is, hogy én támadtam neki!
Jaj, Istenem, most segíts, mit tegyek!

Végig pörgettem az agyamban legalább húsz fajta lehetőséget, végül úgy döntöttem vállalom a kockázatot és nem mondom el.
- Csak kicsúszott a kezemből egy pohár – lesütöttem a szemem, hogy véletlenül se vehessék észre, hazudok.
- Értem – zárta le a témát Valentino.
- Milyen volt a motorozás? – kérdeztem Danielt.
- Nagyon jó! – örvendezett. – Nagyon élveztem anyu, köszönöm – közelebb akart jönni, hogy megöleljen, de az üvegszilánkok útját állták.
- Örülök, mert most egy darabig nem lesz ilyen – emlékeztettem. Kicsit elszontyolodott, de az alku, az alku, így elfogadta.
- Megyek, nézek focit – mosolygott. – Jössz? – pillantott Valentinora.
- Mindjárt – intett neki. – Kicsim, vele mész? – kérdezte Ariannatól.
- Mehetek – vonta meg vállát, majd Daniel után ment.
Előszedtem a seprűt és a lapátot, majd elkezdtem feltakarítani az üvegdarabokat.
- Várj, segítek! – hajolt le hozzám Vale.
- Nem kell, megoldom – ellenkeztem. Még az ostoba barátnőd félreérti – tettem hozzá magamban.
- De! – mondta nyomatékosan. Felpillantottam, Arianna gyilkos pillantással nézett rám a nappaliból.
- Mi történt? – suttogta.
- Már mondtam, kicsúszott a kezemből – motyogtam az orrom alatt.
- Egészen biztos? Feldúltnak látszol! – állapította meg.
- Biztos – borítottam egy adag szilánkot a szemetesbe.
- Az a baj, hogy elhoztam Ariannat? – kérdezte. – Én mondtam neki, hogy előbb megkérdezlek téged, de ő ellenkezett és jönni akart – forgatta szemeit.
- Nem gond – küldtem felé egy apró mosolyt. – Nem haragszom érte – erőltettem magamra egy biztató pillantást.
- Akkor jó – bólintott, de láttam, hogy még nem nyugodott meg a témával kapcsolatban.

Bementünk a nappaliba. Rossi természetesen Arianna mellé ült, én azonban inkább ültem Dan másik oldalára, csak távol legyek tőlük. Így szenvedtünk végig egy egész focimeccset. Pontosabban én szenvedtem, belül, míg a többiek boldogan nézték a focit.
Szinte örömtáncot jártam, mikor a meccs végeztével bejelentették drága vendégeink, hogy hazaindulnak. Hatalmas megkönnyebbülés volt ez a számomra.
- Tényleg köszönöm – pacsizott le Dan, nagy barátjával.
- Nincs mit – vigyorgott rá Valentino.
- Én is köszönöm – mosolyogtam. – Daniel boldog, ami nekem is öröm – öleltem magamhoz a kisfiam.
- Szívesen tettem – vont vállat, majd magához húzott és megölelt.
- Ööö.. oké. Tényleg hálás vagyok – motyogtam. Arianna előrébb lépett.
- Szia, öcskös – borzolta össze Dan haját, aki erre elhúzta a száját – Örülök, hogy megismertelek – mosolygott rám. Képzelem…- dühöngtem magamban. Hogy képes valaki ennyire álszent lenni?
Borzalmas!
- Én is – vágtam egy apró fintort, amit Valentino is kiszúrt.
Kikísértem őket az ajtóig. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor kiléptek rajta, de Vale megakadályozta, hogy becsukjam mögötte.
- Kicsim, megvárnál a motornál? – nézett Ariannara, aki bólintott. – Mi a baj? – fordult hozzám.
- Nincs semmi- ráztam a fejem.
- Lia, hiszen látom – forgatta szemeit. – Arianna az, igaz? Baj, hogy elhoztam…
- Nem, nem az – ellenkeztem.
- Rendben. Te tudod – bólintott. – Most mennem kell, majd beszélünk – búcsúzott. Most, hogy rájött nem beszélek, milyen sürgős lett neki…
- Szia – köszöntem, majd gyorsan visszasiettem a házba. Óriási sóhaj tört fel torkomból. 
     

5. fejezet 1/2.

„A világon semmi nem olyan nehéz, mint az őszinteség…”

Szombat, négy óra. Valentino lassan egy órája késik, de nem tudom felmerjem-e hívni. Mi van, ha valami fontos ügy jött közbe és nem volt ideje még szólni sem?
- Nem jön el? – szomorkodott Dan.
- Nem tudom, kicsim – néztem rá tehetetlenül. Úgy gondolom maximum fél óráig szabad nyugtatni valakit azzal, hogy ne aggódjon, az illető el fog jönni. De ez közel egy órás késés után, már koránt sem olyan helytálló, hiszen, ha mégsem jön el, Daniel szemében én is rossz leszek.
Elhatároztam, hogy még tíz percet várunk, ha addig nem jön, elpakolok. A ebéd már így is teljesen kihűlt.
- Hívjuk fel! – kérlelt.
- Nem akarom zavarni – ráztam a fejem.
- Akkor majd én – nyújtotta kezét a mobiltelefonomért. Hosszasan morfondíroztam magamban, hogy odaadjam-e vagy sem, végül átnyújtottam neki az apró készüléket. Alighogy kikereste a számot, megszólalt a csengő. Mint a szélvész száguldott az ajtóhoz, miközben hagyta telefonomat a földre zuhanni.
- Azért, legközelebb letehetnéd az asztalra – morogtam. Visszaszereltem az akkumulátort és a hátlapot, miközben én is az ajtóhoz sétáltam.
- Bocsi… - motyogta kisfiam. Felnéztem, de a várt pillantások mellett találkoztam egy újjal is. – Ööö.. hello – nyögtem.
- Lia, ő itt Arianna – mutatott Valentino a mellette álló hölgyre. – Arianna, ő itt Lia, gyerekkori jó barátom és Daniel édesanyja – kezet nyújtottam a lánynak, aki megrázta.
- Szia – mosolyogtam.
- Szia – bólintott, anélkül, hogy akár egyetlen mosolyt is elejtett volna.
- Ne haragudjatok, hogy késtünk, csak közbe jött egy-két dolog – magyarázta a bajnok.
- De azért elviszel motorozni? – csak úgy ragyogtak kisfiam szemei már a puszta gondolattól is.
- Persze – bólintott Vale. – De szigorúan csak két körre – bólintott felém.
- Annyira bizony – helyeseltem.
- Mikor megyünk? – lelkendezett Dan.
- Amint felöltöztél – nevetett Rossi.
Daniel, mint a szélvész rohant el felöltözni. Vastagon felöltözött, hiszen a hideg a motoron megsokszorozódik. Az egyetlen szerencséjük, amiért hajlandó voltam belemenni, hogy télen motorozzanak, hogy a héten kicsit megborult az időjárás. Egy apró felmelegedésnek lehettünk szemtanúi, melynek következtében már nem csúsztak az utak és az eső is kevesebbet esett. Bár Valentino hóban-fagyban képes lenne motorozni, anélkül, hogy megcsúszna – tekintve a sok éves tapasztalatát és rendkívüli érzékét a motorokhoz – de azért még őt is féltem, nemhogy az én kisfiamat.
- Kész vagyok! – állt meg előttünk Daniel vigyázzállásban.
- Itt a bukósisak – nyújtotta át Arianna a sajátját.
- Köszi – mosolygott rá kisfiam. Felvette a fejére, majd beállította a megfelelő méretre. - Mehetünk – bólintott.
- Oké, akkor jövünk nem soká! – indultak el Valentinóval karöltve.
- Vigyázzatok magatokra! – kértem.
- Ez csak természetes – bólintott. – Nyugi, lányok! – kacsintott.
Kiléptek az ajtón, engem pedig elfogott az idegesség. Alig vártam, hogy már visszafele jöjjenek, épen és egészségesen.
- Nos… - fordultam tétován a lány felé. – Nem vagy éhes?
- Nem, kösz. Mi már ettünk – kicsit flegma volt, de ezt betudtam annak, hogy itt maradt egy vadidegennel.
- Értem – bólintottam. – És inni kérsz valamit? – bementünk a konyhába. Én töltöttem magamnak egy nagy pohár gyümölcslét, ő pedig leült az egyik székre.
- Miért vagy ilyen rendes? – kérdezte ugyanolyan flegmán, mint az imént.
- Miért lennék bunkó? – csak én vagyok hülye, hogy nem értem? Miért kellene szemétnek lennem vele? Végtére is, nem is ismerjük egymást. Csak annyit tudok, hogy Valentino barátnője. És ismerem már annyira, hogy ne jöjjön össze akárkivel.
- Talán mert azzal járok, akivel – mondta gúnyosan.
- Igen, Valentinoval. Na és? Nekem ő nem több mint egy jó barát – még mindig nem értem, mire akar kilyukadni.
- Ugyan már! Komolyan ilyen hülyének néztek? Nem veszem be, ezt a ’’régen is barátok voltunk, most is azok leszünk’’ dumát! Tudom, hogy akarsz tőle valamit! – támadt nekem.