“Imádtam belefeszülni az ölelésébe, magamba
szívni az illatát, karjaival betakarózni, érezni, hogy mellettem van, becsukni
a szemem és belefeledkezni a pillanatba, vele együtt venni a levegőt, érezni,
hogy biztonságban vagyok, hogy megszűnik a világ körülöttem, hogy nincs más,
csak ketten létezünk, nincs én meg ő, hanem mi vagyunk.”
A napsugarak csiklandozták szemhéjamat, követelve, hogy végre nyissam ki.
Pislogtam párat, majd eleget tettem a kérésnek. Valentino mellkasán pihentem,
ölelő karjai között. Azonnal felderengett bennem a múlt éjszaka minden egyes
pillanata, ami hatalmas mosolyt csalt arcomra. Végre igazán boldognak és
teljesnek éreztem magam.
Megsimogattam a mellkasán ágaskodó apró szőrszálakat, majd egy puszit is
nyomtam kezem helyére.
- Jó reggelt! – szólt mosolygós hangon. Felemeltem a fejem, mire kaptam egy
apró, ám annál csodálatosabb csókot.
- Neked is – mosolyogtam. Mellkasára hajtottam a fejem, hogy pihenjek egy
kicsit, mikor meghallottam egy ismerős hangot az ajtón túlról.
- Stefi – szólította meg Daniel, Valentino édesanyját. – bemehetek anyához?
- Szerintem még alszanak – válaszolt Stefania. Hangja kicsit halkabb volt, vagy
suttogott, vagy a konyhából szólt. – Gyere, inkább csináljunk nekik valami
reggelit – Dan vele tarthatott, mert az ajtó továbbra se nyílt ki.
- Fel kellene kelnünk – pillantottam ismét Valentinora.
- Nincs kedvem – biggyesztette le ajkait.
- Nekem sincs, de van egy fiam – emlékeztettem.
- Tudom – ismét megcsókolt.
Mikor sikerült elszakadnom tőle összekapkodtam a ruháimat, visszabújtam a
tegnap kapott alvós pólóba és beosontam a fürdőszobába anélkül, hogy Danielék
észrevettek volna.
Gyorsan letusoltam, majd magamra öltöttem tegnapi ruhadarabjaimat.
Visszasétáltam a hálószobába, ahol Valentino időközben felöltözött és
beágyazott.
- Megcsináltam volna – szóltam meglepetten.
- Vendég vagy – puszilt meg, majd ő is a fürdőszobába ment. Úgy döntöttem ideje
felfednem, hogy már rég fent vagyunk.
- Jó reggelt! – sétáltam boldogan a konyhába.
- Neked is – mosolyogtak mind. Daniel azonnal közelebb jött egy pusziért. – Jól
aludtál? – tette fel a kérdést, melyet rendszerint én szoktam neki.
- Igen, Kicsim. Nagyon jól – csillogtattam meg mosolyom. – És te?
- Én is – mosolygott, majd ismét szendvicsébe harapott.
- Kaphatok én is? – néztem könyörgően Stefaniara. A nyál összefutott a számban,
ahogy láttam a fiúk ínycsiklandozó szendvicsét.
- Persze – felállt, hogy elkészítse nekem.
- Megcsinálom, csak vicceltem – kuncogtam. Elég idős vagyok már ahhoz, hogy
képes legyek egy szendvics elkészítésére.
- Szívesen elkészítem – akadékoskodott.
- Nem engedhetem – ráztam a fejem.
- Pedig muszáj lesz – nevetett Valentino, majd közelebb lépett és a nyakamba
csókolt. – Anyával nem jó ellenkezni – kacsintott rám.
- De.. – kezdtem bele, de inkább magamba fojtottam.
- Mi volt ez? – kérdezte Stefania csípőre tett kézzel.
- Micsoda? – kérdeztük szinkronban.
- Ez a puszi!
- Nem puszilhatom meg a nőt, akit szeretek? – kíváncsiskodott fia.
- Szóval… - azonnal megértette a dolgot, ami egy elégedett mosolyt csalt
arcára.
- Igen – mosolyogtunk.
- Úgy örülök! – ölelt meg minket.
- Mi is – vigyorgott önelégülten Valentino.
- Ne haragudj, hogy tegnap este azt mondtam, amit. Féltem még magamnak is
bevallani… - motyogtam.
- Sejtettem, hogy erről van szó – nevetett.
Daniel elfogyasztotta reggelijét, majd felpattant a székről, tányérját a
mosogatóba dobta és elindult a fürdőszoba felé. Mindannyian meglepetten
pillantottunk utána.
- Mi baja? – nyögtem meglepetten.
- Gondolod, hogy…? – kérdezte párom. Nem tudtam hirtelen mi történhetett,
hiszen eddig imádta Valentinot és a múltkorábban, még ő mondta neki, hogy nem
tudna mást elképzelni apukájának, csak olyat, mint Vale.
Utána mentem, majd becsuktam magam mögött az ajtót és leültem a WC tetejére.
- Gyere ide, Kicsim! – nyújtottam ki a karom. Megtörölte kezét, majd odajött
hozzám. Az ölembe húztam. – Haragszol, amiért Valentinoval vagyok? – kérdeztem.
- Nem – fúrta fejét nyakamba.
- Azt hittem ez minden vágyad – folytattam. Bólintott egy apró igent. – Hát
akkor?
- És.. – kezdett bele, szinte szipogva. – mi lesz, ha őt jobban fogod szeretni
nálam? – felnevettem. Szóval ez a probléma!
- Kicsim, ilyen soha nem lesz! – mosolyogtam rá. – Tudod, majd, ha nagy leszel
és neked is lesz gyermeked, rájössz arra, hogy ezt nem lehet – simogattam az
arcát. – Onnantól kezdve, hogy valaki szülő lesz, ő a gyermekét fogja szeretni
a legjobban – magyaráztam neki.
- Tényleg? – pillantott rám.
- Igen – bólogattam. – Egyébként is, elég nagy a szívem, mindketten kényelmesen
belefértek – kacsintottam rá, mire elmosolyodott.
- Szeretlek, anyu – ölelt meg.
- Én is téged – simogattam hátát.
- Bejöhetek? – kukucskált be Valentino.
- Szerinted beengedjük? – pillantottam kisfiamra. Bólintott egy határozott
igent. – Megbeszéltük. Bejöhetsz – mosolyogtam rá.
- Örülök – kuncogott. Leült a kád szélére és Danielhez fordult. – Haragszol
rám?
- Nem – jelentette ki határozottan, majd lemászott ölemből és barátomhoz
sétált. – Csak attól féltem, hogy egymást jobban fogjátok szeretni, mint engem
– vallotta be.
- Butaság! Téged is ugyanúgy szeretni fogunk! Tudod, a szerelem és a gyermekek
iránti szeretet megférnek egymás mellett – elmosolyodtam. Ahhoz képest, hogy
nincs még gyermeke, remekül ért a nyelvükön és példamutatóan bánik velük.
- Anya is ezt mondta – mosolygott.
- Akkor anya tud valamit – kacsintott bajtársára.
- Örülök, hogy boldoggá teszed – ölelte meg Daniel. Könnyeket csalt a szemembe.
Néha még igazán kisgyermek, ahogy az előbb is megijedt, nem fogom már úgy
szeretni, ám néha felnőttesebben viselkedik, mint a korombeliek.
Valentino viszonozta ölelését, majd én is csatlakoztam hozzájuk. Végre úgy
éreztem, hogy teljes a családom.
- Menjetek el holnap – mosolygott ránk kisfiam. Már a kanapén ültünk és
beszélgettünk a reggelit követő pihenésünkben.
- Hova? – emeltem fel fejem Valentino válláról.
- Birminghambe – mosolygott. Luca bekapcsolta a Wii-t és közösen kiválasztottak
egy játékot. – És itt aludhatnánk, és utána majd én reggel is itt maradok –
vázolta terveit.
- Nem Kicsim, nem akarom, hogy Valentinoék terhére legyünk. Van saját ágya
mindenkinek, majd reggel átjövünk – tiltakoztam.
- Én szívesen osztozom az ágyamon – lehelt barátom egy apró csókot arcomra. –
Bármikor – kuncogott.
- Én is szívesen alszom Daniellel – nézett rám Luca.
- Többség döntött – kacsintott kedvesem, majd összekulcsolta ujjainkat.
- Na, jó – sóhajtottam. – De ebből nem csinálunk rendszert!
- Majd meglátjuk – kuncogott tovább Valentino.
- És haza megyünk délután pár ruháért, nem szabad három napig ugyan abba az
öltözetbe rohangálni – szóltam Danielnek, de már nem is figyelt rám, annyira
elmerült a játékban.
Mi beszélgettünk egy darabon, majd Stefania elvonult a konyhába főzni, mi pedig
addig átmentünk hozzánk néhány ruhadarabért.
- Legalább kettesben lehetünk egy kicsit – mosolygott.
- Eddig se sokan zavartak – kuncogtam. Nem tudom, hogy megszokásból-e vagy
szándékosan, de a motorja felé indult. Úgy tettem, mintha nem látnám és inkább
az autójához sétáltam. – Vezethetek? – mosolyogtam csábosan.
- Hmm. Miért is? – állt meg velem szemben.
- Mert már hónapok óta nem vezettem – vallottam be. – Ilyen jó kocsit pedig még
soha – nevettem fel.
- És, ha összetöröd? – mosollyal az arcán kérdezte, így már tudtam, meg fogja
engedni.
- Ugyan már! Egy világbajnokkal az oldalamon? – kacsintottam rá, majd kezemet
nyújtottam a kulcsokért. Tenyerembe ejtette, majd mindketten beültünk. Láttam rajta,
hogy kicsit feszeng. Nem volt hozzászokva, hogy az anyósülésen kelljen ülnie.
Az út végül mégis simán ment. Nem szoktam felelőtlen őrült módjára vezetni,
ahogy most sem tettem, így sima úton jutottunk el házunkig.
- Bámulatos – mosolygott Valentino.
- Meglep, hogy egy nő tud vezetni? – nevettem fel.
- Az lep meg, hogy úgy tud, mint te! Minden mozdulatodból süt a száguldás
iránti szeretet, hiába tagadod – mosolygott. Megforgattam szemeimet. Már megint
ennél a témánál tartunk. Nem tudom, miért van megáldva azzal, hogy én őrülten
tehetséges sofőr vagyok, mind motoron, mind autóban.
- Inkább gyere! – csaptam a combjára, mielőtt kipattantam az ülésről.
- Ezért még kapsz! – nevetett. Felé dobtam a kulcsokat, ő pedig profi módjára
kapta el őket. Bezárta a kocsit, majd utánam sietett. Én addigra már a lakásban
voltam. Összeszedtem Danielnek egy pizsamát és új ruhákat holnapra, majd egyik
sporttáskámba pakoltam. Besiettem szekrényem elé, de amint kinyitottam az
ajtót, elfogott a tanácstalanság. Mit vigyek magammal? Nem mutatkozhatok
akárhogy így, hogy végre találtam magam mellé valakit, aki arra ösztökél,
legyek csinos és csípjem ki magam.
- Az élet nagy kérdése: Mit vegyek fel? – nevetett kedvesem, miközben hátulról
átkarolt.
- Ez nem vicces – bosszankodtam. – Olyat akarok, amiben el tudlak csábítani –
kacsintottam rá.
- Hmm – harapta be alsó ajkát. – Az nem a ruháidon fog múlni – csókolt
nyakamba. Szembe fordultam vele, mire megcsókolt.
Nem hagytam magam. Pólója szélét kerestem, míg ő egyre ágyam felé terelt.
2012. november 26., hétfő
2012. november 14., szerda
17. fejezet
„A veled töltött idő
ráébresztett arra, mi hiányzott eddig az életemből. Minél többet vagyunk
együtt, annál inkább veled képzelem el a jövőt. Ezt korábban senkivel
kapcsolatban nem éreztem! Sőt, lehet, hogy nem is fogom. Mielőtt megismertelek,
soha nem voltam szerelmes! Bolond lennék, ha nem küzdenék érted!”
- Miért nem maradtok éjszakára? – kérdezte Stefania, miután este megemlítettem, hogy ideje lenne haza mennünk.
- Nem akarunk zavarni – ráztam a fejem. – Egyébként se férnénk el.
- De – mosolygott. – Luca és Daniel elférnek együtt, te pedig aludhatnál Valentinoval – ötletelgetett.
- Nem is tudom… - gondolkodtam el. – Dan? – pillantottam kisfiamra, aki még mindig Lucaval játszott.
- Maradjunk! – kérlelt. – Ugye? – nézett Lucára.
- Igen, Lia! – a Lia nénitől szerencsére hamar eljutottunk a Liához. Luca jó néven vette, hogy megkértem, tegezzen.
- Rendben – sóhajtottam megadóan.
- Szuper – nevetett Valentino.
Stefania elsietett újabb ágyneműkért, szépen megágyazott nekünk, de persze, nem engedte, hogy segítsünk. Így inkább egymást váltva, mindannyian letusoltunk. Én Valentinotól kaptam egy hosszabb pólót éjszakára, Daniel pedig Lucatól. Míg Stefania is követte példánkat, ágyba dugtuk a két kissrácot. A jó éjt puszi után szinte azonnal álomba szenderültek.
- Én is lefekszek – ásított Valentino, majd egy puszit nyomott a homlokomra. – Jó éjt, anyu! – szólt Stefanianak, aki ekkor nyitotta a fürdő ajtaját.
- Neked is – puszilta meg nagy fiát. – És te nem fekszel le? – mosolygott rám.
- Gondoltam még nassolok egy szelet süteményt – vallottam be.
- Veled tartok – ajánlotta. Beültünk a konyhába és beszélgetni kezdtünk.
- Rég nem volt ilyen szép karácsonyunk – vallottam be. – Még sose láttam Dant ilyen boldognak és felszabadultnak.
- Jól megértik egymást Lucával, pedig kétszer idősebb Danielnél – mosolygott.
- Igen – bólintottam. – Na és te? Boldog vagy?
- Természetesen – mosolygott. – Már csak akkor lennék boldogabb, ha végre Valentino találna maga mellé egy lányt.
- Biztosan fog – bólintottam. – Arianna talán egy tévedés volt, de biztosan tudom, hogy valahol a nagyvilágban van egy nő, aki tökéletesen kiegészíti majd Valet – mosolyogtam.
- Talán nincs olyan messze – pillantott felém. – Talán ez a személy közelebb van, mint gondolnád – mosolyodott el.
- Kicsoda? – döbbentem le. Miről maradtam le?
- Ugyan, Lia. Mindketten tudjuk, hogy szereted őt.
- Micsoda? – kérdeztem döbbenten. – Nem, én csak… mi csak barátok vagyunk! – védekeztem azonnal.
- Drágám, már nem vagyunk gyerekek! – simogatta meg a hátam. – Le se tudjátok egymásról venni a szemeteket – mosolygott. Megráztam a fejem.
- Csak képzelődsz – motyogtam. – Most megyek, fáradt vagyok – tudom jól, szégyen a futás, de most nem bírtam tovább ott maradni. Talán azért, mert tudtam jól, hogy Stefanianak igaza van.
Valentino nekem háttal feküdt, minden bizonnyal már álomvilágban járt. Felemeltem a takaró szélét és bebújtam mellé. Közben Stef is leoltotta a lámpát a konyhában és elvonult aludni.
Forgolódtam egy darabig, de nem tudtam elaludni, egyre csak azon kattogott az agyam, amit Stefania mondott. Ez tényleg több mint, barátság? Mi van, ha csak úgy látszik? Az ember néha képes beleszeretni az első emberbe, aki egy csöppnyi szeretetet mutat iránta, lehet, hogy velem is ez történt? !
- Min gondolkozol ennyire? – észre se vettem, hogy Valentino időközben megfordult, így szembe kerültünk egymással.
- Öhm.. csak beszélgettünk anyuddal és azon – hebegtem.
- Ennyire jó téma volt? – sötét volt, de így is láttam, ahogy mosolyog.
- Igen – bólintottam aprót.
- Na, és mi volt az? – simította meg arcomat. Mérlegelni kezdtem. Most mit tegyek? Mondjam el? Vagy inkább hazudjak? Végül úgy döntöttem, nem fogok hazudni, de a teljes igazságba se avatom be.
- Csak előadta egy tévképzetét, hogy neked én lennék a tökéletes nő – forgattam szemeimet a hatás kedvéért. Izmai megfeszültek, felsóhajtott, majd hanyatt feküdt és a plafonra meredt. – Mi a baj? – kérdeztem pár perc múlva.
- Lia, azok nem tévképzetek – suttogta. – Anya nem mondott hülyeséget.
- Úgy érted..? – gondolkodtam el. Most akkor azt akarja mondani, hogy ő is úgy gondolja, én vagyok neki a tökéletes nő?
- Lia – fordult végre szembe velem. – Emlékszel, mikor a múltkor megcsókoltál? – kérdezte. Ó jaj, pedig már kezdtem örülni, hogy elfelejtette eme baklövésemet.
- Igen – sütöttem le tekintetemet. – De én csak… - újra magyarázkodásba kezdtem, mire mutatóujját a számra tette.
- Te csak akkor is magyarázkodni kezdtél és belém fojtottad a szót - nézett rám teljesen komolyan, majd elvette az ujját.
- Ne haragudj! – suttogtam.
- Épp ez az! Nem haragudtam, Lia! Én örültem, hogy megtetted és lehet, hogy te utána megbántad, de nekem nem telik el úgy nap, hogy ne jutna eszembe és ne kívánnék újabbat. Lia én tudom, hogy csak nem rég találkoztunk újra, de én… szeretlek – ha az előbbiekkel nem is, az utolsó szóval mindenképpen levett a lábamról. – Azt hiszem mindig is szerettelek, valahol a szívemben, csak egy idő után feladtam a reményt, hogy majd újra találkozunk…- most én tettem ujjamat az ő szájára.
- Nem bántam meg – ráztam a fejem. – Csak talán attól féltem, hogy te félreérted, vagy talán én magam értem félre. Nem voltam biztos abban, hogy ez komoly szerelem-e vagy csak azt hiszem. Igazából most se tudom teljesen. Én még sosem éreztem így… - vallottam be. És tényleg így volt. Amit Daniel édesapja iránt éreztem csupán egy töredéke volt annak, amit most legjobb barátom iránt éreztem.
Elhúzta kezemet a szájáról, de csak azért, hogy közelebb hajoljon és lágyan megcsókoljon. Azonnal elmosolyodtam tettén és viszonozni kezdtem. Sokkal jobb volt, mint a múltkori csókunk. Őszintébb és igazibb. Nem kellett félnem attól, hogyan fogja kivenni magát, egyszerűen csak tettük, amire a legjobban vágytunk.
Huzamosabb csókolózás után vágyaink csak fokozódtak. Egy pillanatra a szemembe nézett, hogy komolyan gondolom-e a folytatást, de én biztosítottam róla, hogy igen. Hiába nem voltam nyolc éve senkivel se, a vágyaim felülkerekedtek félelmeimen.
Karomat a nyaka köré kulcsoltam ő pedig fölém kerekedett. Lágyan csókolta végig hasamat, miközben egyre feljebb tolta felsőmet. Végül kibújtatott belőle. Az első darabot hamar követte Vale felsője, majd nadrágja és fehérneműink is. Testeink minden rezdülésükben egyetértettek. Tökéletesen tudta éppen mire vágyom, vagy éppen hogyan. Hosszasan kényeztettük egymást, éjszakába nyúló együttlétünk során.

Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)