18. fejezet

“Imádtam belefeszülni az ölelésébe, magamba szívni az illatát, karjaival betakarózni, érezni, hogy mellettem van, becsukni a szemem és belefeledkezni a pillanatba, vele együtt venni a levegőt, érezni, hogy biztonságban vagyok, hogy megszűnik a világ körülöttem, hogy nincs más, csak ketten létezünk, nincs én meg ő, hanem mi vagyunk.”

A napsugarak csiklandozták szemhéjamat, követelve, hogy végre nyissam ki. Pislogtam párat, majd eleget tettem a kérésnek. Valentino mellkasán pihentem, ölelő karjai között. Azonnal felderengett bennem a múlt éjszaka minden egyes pillanata, ami hatalmas mosolyt csalt arcomra. Végre igazán boldognak és teljesnek éreztem magam.
Megsimogattam a mellkasán ágaskodó apró szőrszálakat, majd egy puszit is nyomtam kezem helyére.
- Jó reggelt! – szólt mosolygós hangon. Felemeltem a fejem, mire kaptam egy apró, ám annál csodálatosabb csókot.
- Neked is – mosolyogtam. Mellkasára hajtottam a fejem, hogy pihenjek egy kicsit, mikor meghallottam egy ismerős hangot az ajtón túlról.
- Stefi – szólította meg Daniel, Valentino édesanyját. – bemehetek anyához?
- Szerintem még alszanak – válaszolt Stefania. Hangja kicsit halkabb volt, vagy suttogott, vagy a konyhából szólt. – Gyere, inkább csináljunk nekik valami reggelit – Dan vele tarthatott, mert az ajtó továbbra se nyílt ki.
- Fel kellene kelnünk – pillantottam ismét Valentinora.
- Nincs kedvem – biggyesztette le ajkait.
- Nekem sincs, de van egy fiam – emlékeztettem.
- Tudom – ismét megcsókolt.

Mikor sikerült elszakadnom tőle összekapkodtam a ruháimat, visszabújtam a tegnap kapott alvós pólóba és beosontam a fürdőszobába anélkül, hogy Danielék észrevettek volna.
Gyorsan letusoltam, majd magamra öltöttem tegnapi ruhadarabjaimat. Visszasétáltam a hálószobába, ahol Valentino időközben felöltözött és beágyazott.
- Megcsináltam volna – szóltam meglepetten.
- Vendég vagy – puszilt meg, majd ő is a fürdőszobába ment. Úgy döntöttem ideje felfednem, hogy már rég fent vagyunk.
- Jó reggelt! – sétáltam boldogan a konyhába.
- Neked is – mosolyogtak mind. Daniel azonnal közelebb jött egy pusziért. – Jól aludtál? – tette fel a kérdést, melyet rendszerint én szoktam neki.
- Igen, Kicsim. Nagyon jól – csillogtattam meg mosolyom.  – És te?
- Én is – mosolygott, majd ismét szendvicsébe harapott.
- Kaphatok én is? – néztem könyörgően Stefaniara. A nyál összefutott a számban, ahogy láttam a fiúk ínycsiklandozó szendvicsét.
- Persze – felállt, hogy elkészítse nekem.
- Megcsinálom, csak vicceltem – kuncogtam. Elég idős vagyok már ahhoz, hogy képes legyek egy szendvics elkészítésére.
- Szívesen elkészítem – akadékoskodott.
- Nem engedhetem – ráztam a fejem.
- Pedig muszáj lesz – nevetett Valentino, majd közelebb lépett és a nyakamba csókolt. – Anyával nem jó ellenkezni – kacsintott rám.
- De.. – kezdtem bele, de inkább magamba fojtottam.
- Mi volt ez? – kérdezte Stefania csípőre tett kézzel.
- Micsoda? – kérdeztük szinkronban.
- Ez a puszi!
- Nem puszilhatom meg a nőt, akit szeretek? – kíváncsiskodott fia.
- Szóval… - azonnal megértette a dolgot, ami egy elégedett mosolyt csalt arcára.
- Igen – mosolyogtunk.
- Úgy örülök! – ölelt meg minket.
- Mi is – vigyorgott önelégülten Valentino.
- Ne haragudj, hogy tegnap este azt mondtam, amit. Féltem még magamnak is bevallani… - motyogtam.
- Sejtettem, hogy erről van szó – nevetett.
Daniel elfogyasztotta reggelijét, majd felpattant a székről, tányérját a mosogatóba dobta és elindult a fürdőszoba felé. Mindannyian meglepetten pillantottunk utána.
- Mi baja? – nyögtem meglepetten.
- Gondolod, hogy…? – kérdezte párom. Nem tudtam hirtelen mi történhetett, hiszen eddig imádta Valentinot és a múltkorábban, még ő mondta neki, hogy nem tudna mást elképzelni apukájának, csak olyat, mint Vale.
Utána mentem, majd becsuktam magam mögött az ajtót és leültem a WC tetejére.
- Gyere ide, Kicsim! – nyújtottam ki a karom. Megtörölte kezét, majd odajött hozzám. Az ölembe húztam. – Haragszol, amiért Valentinoval vagyok? – kérdeztem.
- Nem – fúrta fejét nyakamba.
- Azt hittem ez minden vágyad – folytattam. Bólintott egy apró igent. – Hát akkor?
- És.. – kezdett bele, szinte szipogva. – mi lesz, ha őt jobban fogod szeretni nálam? – felnevettem. Szóval ez a probléma!
- Kicsim, ilyen soha nem lesz! – mosolyogtam rá. – Tudod, majd, ha nagy leszel és neked is lesz gyermeked, rájössz arra, hogy ezt nem lehet – simogattam az arcát. – Onnantól kezdve, hogy valaki szülő lesz, ő a gyermekét fogja szeretni a legjobban – magyaráztam neki.
- Tényleg? – pillantott rám.
- Igen – bólogattam. – Egyébként is, elég nagy a szívem, mindketten kényelmesen belefértek – kacsintottam rá, mire elmosolyodott.
- Szeretlek, anyu – ölelt meg.
- Én is téged – simogattam hátát.
- Bejöhetek? – kukucskált be Valentino.
- Szerinted beengedjük? – pillantottam kisfiamra. Bólintott egy határozott igent. – Megbeszéltük. Bejöhetsz – mosolyogtam rá.
- Örülök – kuncogott. Leült a kád szélére és Danielhez fordult. – Haragszol rám?
- Nem – jelentette ki határozottan, majd lemászott ölemből és barátomhoz sétált. – Csak attól féltem, hogy egymást jobban fogjátok szeretni, mint engem – vallotta be.
- Butaság! Téged is ugyanúgy szeretni fogunk! Tudod, a szerelem és a gyermekek iránti szeretet megférnek egymás mellett – elmosolyodtam. Ahhoz képest, hogy nincs még gyermeke, remekül ért a nyelvükön és példamutatóan bánik velük.
- Anya is ezt mondta – mosolygott.
- Akkor anya tud valamit – kacsintott bajtársára.
- Örülök, hogy boldoggá teszed – ölelte meg Daniel. Könnyeket csalt a szemembe. Néha még igazán kisgyermek, ahogy az előbb is megijedt, nem fogom már úgy szeretni, ám néha felnőttesebben viselkedik, mint a korombeliek.
Valentino viszonozta ölelését, majd én is csatlakoztam hozzájuk. Végre úgy éreztem, hogy teljes a családom.

- Menjetek el holnap – mosolygott ránk kisfiam. Már a kanapén ültünk és beszélgettünk a reggelit követő pihenésünkben.
- Hova? – emeltem fel fejem Valentino válláról.
- Birminghambe – mosolygott. Luca bekapcsolta a Wii-t és közösen kiválasztottak egy játékot. – És itt aludhatnánk, és utána majd én reggel is itt maradok – vázolta terveit.
- Nem Kicsim, nem akarom, hogy Valentinoék terhére legyünk. Van saját ágya mindenkinek, majd reggel átjövünk – tiltakoztam.
- Én szívesen osztozom az ágyamon – lehelt barátom egy apró csókot arcomra. – Bármikor – kuncogott.
- Én is szívesen alszom Daniellel – nézett rám Luca.
- Többség döntött – kacsintott kedvesem, majd összekulcsolta ujjainkat.
- Na, jó – sóhajtottam. – De ebből nem csinálunk rendszert!
- Majd meglátjuk – kuncogott tovább Valentino.
- És haza megyünk délután pár ruháért, nem szabad három napig ugyan abba az öltözetbe rohangálni – szóltam Danielnek, de már nem is figyelt rám, annyira elmerült a játékban.
Mi beszélgettünk egy darabon, majd Stefania elvonult a konyhába főzni, mi pedig addig átmentünk hozzánk néhány ruhadarabért.
- Legalább kettesben lehetünk egy kicsit – mosolygott.
- Eddig se sokan zavartak – kuncogtam. Nem tudom, hogy megszokásból-e vagy szándékosan, de a motorja felé indult. Úgy tettem, mintha nem látnám és inkább az autójához sétáltam. – Vezethetek? – mosolyogtam csábosan.
- Hmm. Miért is? – állt meg velem szemben.
- Mert már hónapok óta nem vezettem – vallottam be. – Ilyen jó kocsit pedig még soha – nevettem fel.
- És, ha összetöröd? – mosollyal az arcán kérdezte, így már tudtam, meg fogja engedni.
- Ugyan már! Egy világbajnokkal az oldalamon? – kacsintottam rá, majd kezemet nyújtottam a kulcsokért. Tenyerembe ejtette, majd mindketten beültünk. Láttam rajta, hogy kicsit feszeng. Nem volt hozzászokva, hogy az anyósülésen kelljen ülnie.

Az út végül mégis simán ment. Nem szoktam felelőtlen őrült módjára vezetni, ahogy most sem tettem, így sima úton jutottunk el házunkig.
- Bámulatos – mosolygott Valentino.
- Meglep, hogy egy nő tud vezetni? – nevettem fel.
- Az lep meg, hogy úgy tud, mint te! Minden mozdulatodból süt a száguldás iránti szeretet, hiába tagadod – mosolygott. Megforgattam szemeimet. Már megint ennél a témánál tartunk. Nem tudom, miért van megáldva azzal, hogy én őrülten tehetséges sofőr vagyok, mind motoron, mind autóban.
- Inkább gyere! – csaptam a combjára, mielőtt kipattantam az ülésről.
- Ezért még kapsz! – nevetett. Felé dobtam a kulcsokat, ő pedig profi módjára kapta el őket. Bezárta a kocsit, majd utánam sietett. Én addigra már a lakásban voltam. Összeszedtem Danielnek egy pizsamát és új ruhákat holnapra, majd egyik sporttáskámba pakoltam. Besiettem szekrényem elé, de amint kinyitottam az ajtót, elfogott a tanácstalanság. Mit vigyek magammal? Nem mutatkozhatok akárhogy így, hogy végre találtam magam mellé valakit, aki arra ösztökél, legyek csinos és csípjem ki magam.
- Az élet nagy kérdése: Mit vegyek fel? – nevetett kedvesem, miközben hátulról átkarolt.
- Ez nem vicces – bosszankodtam. – Olyat akarok, amiben el tudlak csábítani – kacsintottam rá.
- Hmm – harapta be alsó ajkát. – Az nem a ruháidon fog múlni – csókolt nyakamba. Szembe fordultam vele, mire megcsókolt.
Nem hagytam magam. Pólója szélét kerestem, míg ő egyre ágyam felé terelt.