21. fejezet

Ezzel a résszel kívánok minden olvasómnak kellemes, békés, boldog karácsonyi ünnepeket! :)

„’Mit szeretsz benne?’ Sokan kérdezik, de megmagyarázni nem tudom. Egyszerűen megfogott benne valami, amit a szívem mindig is keresett, és ezzel betöltötte minden szükségletem a boldogsághoz.”

Délutánra az időjárás kissé csillapodott. A szél tombolása abba maradt és az eső is csepergésre váltott. 
- Ott már egészen látni a napsütést – mutattam páromnak egy apró napsugárra az ablakon keresztül. Bár úgy döntöttünk a wellness hétvégét már nem fogjuk megtartani, nem akartunk még hazamenni. Pár órával az után, hogy ideértünk, átbeszéltük a dolgokat és abban egyeztünk meg, itt maradunk. Végtére is, számunkra csak az együtt töltött kikapcsolódás fontos.
- Még a végén sétálni is elmehetünk – csókolt nyakamba. Kezemet a radiátorra terített ruháinkra simítottam, és ellenőriztem, megszáradtak-e már. 
- Előbb együnk – összehajtottam a ruháinkat és a táskák tetejére hajítottam. - Éhes vagyok – ezt igazolván, korogni kezdett a gyomrom. 
- Próbáljuk ki a szobaszolgálatot – vigyorogva vette kezébe a lapot, amin a telefonszám és a rendelési lista állt. 
- Mintha a sok utazásod alatt még nem használtad volna – felnevettem, majd lehuppantam mellé és én is olvasni kezdtem a lapot. Lediktálta telefonon keresztül a választásunkat, majd míg a megérkezésére vártunk, én lezuhanyoztam. Éppen akkor értem vissza, mikor az ajtót nyitotta. Meghúzódtam, hogy véletlen se látszódjak, hiszen mindössze egy apró törölköző takarta el testem a külvilágtól. Így azonban én se láttam a szoba szerviz emberét.
- Sajnálom, hogy megvárakoztattuk – hallottam meg egy fiatal nő hangját. Elég mézes-mázos volt. 
- Semmi baj – kedvesem a pénztárcáját bújta. - Mennyivel is tartozom? – kérdezte. Kezébe kapta a számlát rajta az ételek árával és a végösszeggel. Kiszámolta a pénzt és adott egy apró borravalót. 
- Köszönöm – lelkesedett a lány. Valentino beljebb tolta a kocsit, de a hölgy még mindig nem tágított. – Segítsek még esetleg valamiben? 
- Nem kell, köszönöm – mosolygott rá párom illendően. 
- Egészen biztos? – láttam az árnyékból, ahogy beljebb lép az ajtón. Megelégeltem a dolgot. Mit képzel magáról? Flörtöl az én barátommal?  Na, azt már nem! Odaléptem Valentinohoz. 
- Óh, megjött a kaja? – simítottam végig vállán, mire a lány meghökkent. Láttam, hogy végig mér, majd elég szánakozó pillantást vet rám. Tudtam mi jár a fejében: Hogy járhat Valentino egy olyan nővel, mint én?!
- Igen – ő is sejthette, mire gondol a lány, mert apró puszit nyomott arcomra és magához ölelt. – Köszönjük, de egyelőre nem kérünk mást – fordult újra a lány felé. Bólintott és már el is tűnt. 
- Láttad, hogy nézett? – rogytam csalódottan az ágyra. Egyébként is mindig akadtak önbizalom problémáim, hát még, ha a tudtomra is adják véleményüket. Talán egyedül Valentino az, aki mellett sose érzem magam kényelmetlenül. Egyszer-kétszer ugyan elmerengek, vajon mi tetszik neki bennem, de aztán rájövök, ez az egész nem számít. Én se tudom elmagyarázni, mitől vagyok érte odáig. Egyszerűen csak szeretem, olyannak, amilyen. Ez a szerelem lényege. 
- Láttam. De nem érdekel – vont vállat. 
- De olyan rossz, hogy az emberek azt gondolják, te jobbat érdemelsz nálam… - sújtott le egy pillanatra az elkeseredettség. 
- Non lasciare che paure inutili, nascondano la luce in te… sei la speranza dentro me* – suttogta fülembe a szavakat. 
- Non posso vivere senza di te**  – suttogtam vissza, mire egy csókkal jutalmazott.
- Együnk – leült mellém és elénk húzta a kocsit tele finom ételekkel.
- Jó étvágyat! – húztam ölembe az egyik tányért. 
- Neked is – elmosolyodott, majd hozzám hasonlóan falatozni kezdett. 

- Mikor lesz a műtéted? – kérdeztem két falat között. 
- Februárban – Valentino 2010-ben szerzett komoly sérülést hazai versenyén. Lába azóta se a legtökéletesebb, így kell még egy kisebb rutinműtétet végrehajtani rajta. – Akkor a szülinapodat otthon töltöd? 
- Igen, szerintem – bólogatott. – Miért? Csak nem tervezel valamit? – húzta fel kíváncsian szemöldökét.
- Csak érdekel – vontam vállat. – És még nem terveztem semmit – kuncogtam. – Miért, mit szeretnél? 
- Hogy velem legyél – puszilt nyakamba. Egy pillanatra elgondolkodtam. 
- Mi lesz velünk, ha elkezdődik a versenyszezon? – másztam ölébe, miután letette a tányért. 
- Még addig van bőven időnk – mosolygott. 
- Jó, de… - kezdtem volna akadékoskodni, de ő nem hagyta. 
- Meg fogjuk oldani! – nyugtatgatott. – Csak nyugodj meg! Mindig idegeskedsz valami miatt, ez nem egészséges! Kapcsolj ki, azért vagyunk itt! Csak te és én – éreztem, ahogy lehelete bőrömet simogatja. Azonnal tudtam, hogy igaza van és már ötletem is volt, egy nagyon jó kikapcsolódásra…

Tervünk félbeszakadt, amint keze pólómhoz ért. A telefonom csörgése állított le minket. Az apró készülékért nyúltam, amin Stef neve villogott. Megnyomtam a hívásfogadás, majd a kihangosítás gombot is. 
- Szia, Stef  - köszöntöttem. 
- Sziasztok – hagyta el torkát egy megkönnyebbült sóhaj. 
- Szia, anyu – suttogta Valentino is, de félig még így is nyakamat csókolgatta. Arra nem jöttem rá, hogyan.
- Jól vagytok, ugye? Nem esett bajotok a viharban? – kérdezte aggódva. 
- Nem történt semmi – nyugtattam. – De nem jutottunk el Birminghambe. 
- Akkor hol vagytok? – tipikus anyukás számonkérés csilingelt hangjában. 
- Leparkoltunk az egyik közeli kisvárosnál és kivettünk egy szobát. Azt beszéltük, hogy már nem megyünk tovább – mesélte párom a történteket. 
- Értem – nyugtázta Stef. 
- Ne haragudj, hogy nem használtuk el a wellness jegyeket – kértem elnézést. 
- Ugyan – biztos voltam benne, hogy legyint is egyet. – Együtt vagytok, boldogok vagytok, ez mindennél többet ér – mosolyogva pillantottam páromra, majd jó szorosan hozzábújtam. 
- És ti, hogy vagytok? – kérdezte édesanyját. 
- Daniel jól viselkedik? – tettem hozzá. 
- Velünk minden rendben. Miután elmentetek nem sokkal átjött Uccio és azóta a fiúkat szórakoztatta. Daniel nagyon jól viselkedik, megnyugodhatsz – büszke voltam rá, hogy ilyen jó kisfiam van, de azért hiányzott is. 
- Örülök, hogy minden rendben – mosolyogtam az apró készülékbe. Kedvesem továbbra sem bírt magával, karomat simogatta, miközben vállamat halmozta el apró csókokkal. 
- Én is örülök, hogy rendbe vagytok – hallottuk Stefania mosolygós hangját. Valentino kikapta kezemből a telefont. 
- Öhm.. anyu, most menni akarunk sétálni, mielőtt besötétedik. Majd még beszélünk, oké? – fejemet ráztam, miközben visszafojtottam nevetésem. Hihetetlen, hogy ezzel a szöveggel próbálja meg lerázni saját édesanyját. 
- Jól van, értem a célzást – nevetett a vonal túl végén. – Vigyázzatok magatokra!
- Ti is – felelte párom. – Puszi. 
- Puszi – szóltam bele én is. 
- Sziasztok – bontottuk a vonalat, majd az aprócska készüléket az éjjeliszekrényre csúsztatta. 
- Hol is tartottunk? – suttogta nyakamba. 
- Mennünk kell sétálni – bújtam ki öleléséből. 
- Ne már! – könyörgő szemekkel nézett rám, akár egy aprócska kiskutya. 
- De már! – húztam fel az ágyról. – Most zuhanyoztam, meg ettem… előbb fedezzük fel a környéket! 
- Szerintem inkább le kellene dolgoznunk az evést – továbbra is könyörgő szemeivel próbált meggyőzni, teljesen feleslegesen. Most az egyszer hajthatatlan voltam. 
- Induljunk! – utasítottam, majd leültem, hogy felhúzzam a cipőmet. Hasonlóképpen cselekedett, majd felülre is felöltöztünk, hogy meg ne fázzunk és végre elindulhattunk. 

Akár egy kisgyerek, végigduzzogta az utat, miközben próbált rávenni, hogy mégis gondoljam meg magam és forduljunk vissza. 
- Valentino Rossi! – szóltam rá nevetve. – Lehet, hogy te kanos vagy, de attól még ezt a kis időt kibírhatnád! 
- De olyan nehéz, mikor egy bombázó fogja a kezemet – nevetett fel ő is. 
- Elengedjem? – emeltem fel összekulcsolódó ujjainkat. 
- Nem – lehelt apró csókot ajkaimra. 
Szerencsére megpróbált normálisan viselkedni az út hátralevő részében, így nyugodtan kiélvezhettük a szivárvány csodás látványát és az eső áztatta tájat. 
- Odavagy a romantikáért – karolt át hátulról, míg telefonommal lefotóztam a gyönyörű szivárványt. 
- Mint a legtöbb nő, főleg a mi korunkban – fülembe kuncogott egy aprót. - Miért? – pillantottam hátra. 
- Elég komolytalan voltam eddig a kapcsolatok terén, romantikusnak meg aztán végképp nem mondható, de mióta újra találkoztunk, valahogy olyan másnak érzem a dolgokat – vont vállat mosolyogva. 
- Jó hatással vagyok rád – nyaka köré fontam karjaimat és lágyan megcsókoltam. 
- De még milyen jó… - szorosabban ölelt magához, én pedig újra éreztem azt az eget rengető érzést, hogy végre boldog vagyok.


*Ne hagyd, hogy jelentéktelen dolgok elrejtsék benned a fényt.. nekem te vagy a remény!
**Nem tudok nélküled élni

20. fejezet

20. fejezet:
„Rám mosolygott, és szemében nem csak örömöt láttam. Neki helye van az életemben. Valakihez tartozik. Nem csak a boldogságot keressük. Tartozni is akarunk valahova. Mi, a szerencsés kevesek megtaláljuk gyerekkorunkban, családunk körében. De legtöbben közülünk felnőtt létünk legnagyobb részét azzal töltjük, hogy keressük azt a helyet, személyt vagy szervezetet, amelyben, amelynél úgy érezzük, fontosak vagyunk, számítunk valamit, és hogy nélkülünk valami visszafordíthatatlan történik, megakadályozhatatlan. Mindannyian érezni akarjuk, hogy minket nem lehet helyettesíteni.”

Stefaniaval egymást segítettük a konyhai munkálatokban, mint anya és lánya. Úgy éreztem, erre már rég szükségem volt. Csak fecsegtünk össze-vissza, mindenféle csajos dolgokról, – meg persze komolyabb dolgokról is, de próbáltunk most nem igazán lelki problémáink felé orientálódni – míg a pizzák sorra sültek a sütőben.
A fiúk közben a nappaliban játszottak. Mindannyian a wii-t próbálgatták, még a két felnőttünk is, bár sokszor megkérdőjelezem felnőttségüket.
- Aranyosak, nem? – az ajtófélfának dőlve leskelődtem a fiúkhoz, mikor Stef megszólított.
- De – bólogattam helyeslően. – Szerinted, ha nem költözünk el, Valentino és én, akkor is szerelembe estünk volna? – már rég foglalkoztatott a kérdés és úgy éreztem, végre feltehetem.
- Biztosan – mosolygott.
- De, akkor csak kamaszként, nem? Lehet, hogy már rég véget ért volna – szúrós tekintetet mért rám.
- Lia, nem az a fontos, mi lett volna, ha… Az ilyen dolgokat nem tudhatjuk! A lényeg, hogy újra találkoztatok és most együtt vagytok! – lehet kicsit sablonosnak tűnt, amit mond, mégis tudtam, igaza van. Nem szabad a múlton rágódnom, el kell engednem, hogy boldogabb lehessen a jövőm.
Megéreztem a pizza kellemes illatát, ami arra engedett következtetni, hogy elkészült. A sütőhöz léptem, kinyitottam az ajtaját és bekukkantottam. A sajt tökéletesen megolvadt a tetején és a tészta széle is megbarnult. Lekapcsoltam, majd a mosogatóhoz léptem. Nem volt kedvem még a mosogatással is fáradozni, így inkább gyorsítottam a dolgon és bepakoltam a mosogatógépbe.

Megvártuk, míg a pizzák ehető melegségre hűltek, majd felszeleteltük és mindenkit az asztalokhoz tereltünk.
- Már a kinézetétől összefolyik a nyál a számban – Uccio száját nyalogatta, míg maga elé tett három jókora szeletet.
- Finom – dünnyögte Luca tele szájjal.
- Anya mindig finomat csinál – Daniel arcán elégedett mosolyt véltem felfedezni.
- Csatlakozom – Valentino szája is tele volt. Alig bírta kinyitni, hogy kimondja ezt az egyetlen szót. Stefania is elégedetten kezdett neki remekművünknek, én azonban csak pár falatot bírtam enni, nem voltam túl éhes.
Amint lejárt a mosogatógép kipakoltam belőle, mindent vissza a helyére, majd a lassan megüresedő tányérokat pakoltam be a gépbe. Uccio lassan elbúcsúzott, mivel várta már a barátnője, de előtte még a lelkemre kötötte, hogy ne rontsam meg drága cimboráját. Na, nem mintha még lehetne hova rontani… De persze tudtam, hogy csak viccel.
A fiúkat fürdésre ítéltük, így egymást váltották a fürdőszobában. Stefaniat pedig megkértem, hogy pihenjen kicsit, míg én összepakolok a srácok után. Elraktam a játékokat, majd a szeméttel indultam meg a kuka felé, mikor két erős kar elkapott.
- Baj van? – ajkait lágyan bőrömhöz simította nyakhajlatomnál, kellemes bizsergést keltve ezzel testemben.
- Nincs – ráztam meg fejem egy sóhaj kíséretében. – Miért?
- Olyan keveset ettél, meg olyan kis kedvtelennek tűnsz – csípőmet simogatta, míg aggódó tekintettel fordított maga felé.
- Csak fáradt vagyok – simogattam meg arcát. – Annyi rossz nap után végre úgy érzem, van egy családom és boldog vagyok, de ez még szokatlan – elengedtem egy apró mosolyt, majd apró csókot nyomtam ajkaira nyomatékosításképpen. Felnevetett. – Tudom, hogy bugyután hangzik… - egy pillanatra kiszakadtam öleléséből, hogy kidobjam a szemetet, majd visszafordultam hozzá és karjaimat nyaka köré fontam .
- Nem hangzik annak – rázta meg fejét. Közelebb húzott magához, majd egy lágy csókkal jutalmazott. – Szeretlek – suttogta, miután elszakadtunk egymástól.
- Én is téged – még jobban ölelésébe bújtam, ahol biztonságban éreztem magam. Biztonságban a világtól. Attól féltem, hogy a boldogságom nem tart sokáig, ezért minden percét ki akartam élvezni.

Este korán ágyba zuhantunk anélkül, hogy bármilyen más tevékenységgel kényeztettük volna egymást, csak bebújtam az ölelésébe és átadtuk magunkat az alvásnak. Holnap lesz elég időnk és lehetőségünk, hogy kiélvezzük egymás társaságát.
Ez a tudat mindkettőnk agyában ott fészkelhetett, mert már kora reggel éreztem, hogy mocorog mellettem.
- Jó reggelt! – búgta hajamba, ezzel végleg felébresztve engem is.
- Neked is – ásítottam. – Bár tarthatott volna egy kicsit tovább… - felkuncogott.
- Lassan indulnunk kell, hogy legyen elég időnk kiélvezni a helyet – vázolta a teendőnket.
- Két napra megyünk – felnevettem. – Ki fogjuk élvezni – apró csókot lehelt ajkaimra.
- Ebben biztos vagyok – kuncogott egyet, majd kimászott az ágyból, engem is magával húzva.
- Ezért te csinálod a reggelit – korholtam le, majd ruháimért nyúltam.
- Nem biztos, hogy sok köszönet lesz benne – nevetett fel.
- Ideje megtanulnod – megcsókoltam, majd a fürdőszobába igyekeztem, hogy elfogadhatóvá varázsoljam kinézetemet.
Gyorsan végeztem, majd párom váltott le. Pillanatok alatt látta el legfontosabb tennivalóit, így hamar utolért a konyhában. Leültem az asztal mellé és vártam, hogy alkosson valami ehetőt.
- Nem fog menni – nyavalygott, akár Daniel, mikor megkérem, hogy segítsen kicsit a házimunkában.
- Ne nyávogj! – csaptam fenekére nevetve. – Segítek – azonnal elmosolyodott.
- Köszönöm – apró csókot lehelt ajkaimra.
- Mi lenne veletek, férfiakkal, a nők nélkül – forgattam szemeimet, majd kipakoltam a hűtőből. Tojásos étel mellett döntöttünk, mert egyszerű és mindannyian szeretjük. Valentino a kezdeti segítség után gyorsan kislisszolt a munka alól és inkább csak nézte, ahogy elkészítem reggelinket.
- Nem hiszem el, hogy ezt nem tudod megcsinálni – kikapcsoltam a tűzhelyet és páromra néztem.
- Megtudtam volna – kuncogott. – De imádom nézni, ahogy ügyködsz a konyhában – csókolt nyakhajlatomba.
- Rossz vagy, Rossi – ráztam fejem, majd ölelésébe bújtam.
- Ti már fent? – Stef meglepetten tudatosította magában, hogy ezúttal megelőztük.
- A fiad már be van zsongva – nevettem fel.
- Csak szerelmes – őszinte elégedettség és boldogság csillogott szemeiben. Tudtam, erről beszélt pár napja. Számára az a legfontosabb, hogy fiai boldogok legyenek és Valentino most az.
- Csináltunk reggelit – törte meg párom a pár percre beálló csendet. – Pontosabban, Lia – mosolyogott rám.
- Miután arcátlanul kijátszottál – nyújtottam rá nyelvem. Eleresztette derekam és elővett pár tányért a szekrényből.
- Ne higgy neki! Tud főzni… - mosolygott Stef, mire csípőre tettem a kezem.
- Ezen túl csak te főzöl! – jelentettem ki. Felnevetett.

Alig ültünk le reggelizni, mikor a két kissrác is megérkezett. Örülök, hogy újra mind együtt ettünk, ezek az alkalmak olyan különleges hangulatot hordoznak magukban. Az igazi család, az öröm, a boldogság és a szeretet érzései töltik meg bensőmet.
De ma nem sokáig élveztük, mivel jobbnak láttuk indulni. Még mindig féltem itt hagyni Danielt, de ő nagyon boldog volt, hogy kirándulok kicsit Valentinoval.
- Vigyázz rá! – fenyegette játékosan mutatóujjával cimboráját.
- Meglesz – nevetett Vale, majd megpuszilta kisfiam.
- Legyél jó és fogadj szót! – guggoltam le hozzá. – Este beszélünk, holnap pedig már jövünk is haza – mosolyogtam. Több napot semmiképpen se vállalnék be nélküle. Születése óta mindig együtt vagyunk, úgyhogy Valentinonak igazán bizonyítom most, mennyire fontos is a számomra.
- Oké – megpuszilt. A többiektől már elbúcsúztunk, elindultunk a garázsba, hogy bepakoljunk az autóba-
- Még van lehetőséged, hogy meggondold magad! – kuncogott, majd bedobta a csomagtartóba a táskákat.
- Miért? Te nem akarsz menni? – kérdeztem riadtan.
- Nem erre céloztam – összekulcsolta ujjainkat és egy másik jármű felé húzott. – Odaérhetünk hamarabb is... – utalt a motor gyorsaságára. Szívem gyorsabban vert, éreztem, hogy gyorsan pumpál ereimben a vér. Attól tartottam, elájulok.
- Nem gondolod komolyan – ráztam fejem, majd hátrálni kezdtem tiltakozásképpen.
- Kicsim, ez az életem – emlékeztetett.
- Akkor sem megyek ezzel – szóltam rá, talán kicsit durvábban is, mint kellett volna. – Tudod… tudod jól, hogy irtózom ezektől! Ne erőltesd! – könnyeket csalt a szemembe. Én tudom, hogy ez a mindene, de miért nem lehet távol tőlem?
Beültem az előre eltervezett kocsiba, majd ő is csatlakozott hozzám. Nem szólunk egymáshoz, csak hagytam, hogy beindítsa az autót és vezessen. Az előre beígért jó idő igen távol járt. Sötét felhők borították az eget és csak azt vártuk, hogy mikor szakad már le. De hát ez itt Anglia, nem de?

Már vagy egy órája úton voltunk, mikor a várt időjárás megérkezett. Ám nagyobbra sikeredett, mint terveztük. Az esőcseppek olyan szaporán áztatták el szélvédőnket, hogy az ablaktörlő se bírt velük, ráadásul odakint orkán erejű szél tombolt. Kezdtem megijedni és csak abban bíztam, hogy tudtam, kisfiam biztonságban van.
- Na, jó, ebből elegem van – lefordult egy kisebb városnál és leparkolt az első hotel előtt.
- Mit csinálsz? – még egy óránk volt hátra Birminghamig.
- Nem kockáztatom az életünket! – jelentette ki, majd kiugrott a kocsiból. Tétlenül bámultam, ahogy kikapkodja táskáinkat a csomagtartóból. Megembereltem magam és utána rohantam. Alig pár másodperc alatt, mindketten bőrig áztunk.
- Egy szobát szeretnék – magyarázta Valentino a recepciónál. Nem volt olyan nagy szálloda, mint a miénk. Ez inkább a szegényebb emberek megpihenésére szolgált, míg a miénk az egyik leghíresebb volt Angliában.
Csendben követtem még akkor is, mikor már a szobában dobta le táskáinkat.
- Itt maradunk, amíg nem javul az időjárás! – nézett rám. Még mindig haragudtam rá, így inkább csak csendben leültem az ágyra és megnéztem van-e térerő. Természetesen nem volt. Térdeimet felhúzva összekucorodtam és szemléltem a kinti időjárást. – A francba is Lia, sajnálom, oké? – sóhajtott fel Valentino, miközben leült mellém.
- Tudod, hogy nem megy… - újra könnyek buggyantak elő szememből, majd végigfolytak arcomon.
- Tudom – ölelt magához. – Ne haragudj, oké? Én csak… nekem ez a mindenem és most már te is az vagy… csak szerettem volna, ha visszatérsz a régi szenvedélyedhez, ami tudom, hogy ott van, valahol mélyen a szívedben.
- Rosszul vagyok tőle – vallottam be. – Ha motorra kell ülnöm levegőért kapkodom, és úgy érzem, menten elájulok. Nagyon félek… - suttogtam. – Ez a gyerekkori trauma kísért – vállába fúrtam arcomat, ő pedig hagyta, hogy a könnyek eláztassák pólóját.
- Ígérem, többet nem fogom erőltetni – csókolt hajamba.
- Ígérem, többé nem hisztizek – elmosolyodott, és hagyta, hogy fejem a mellkasán pihentessem. – Szerinted mikor áll el? – utaltam az esőre.
- Nem tudom – ismerte be. – De addig kétségkívül ez a legjobb hely, ahol meghúzhatjuk magunkat – igazat kellett adnom neki.
- Lehet, hogy nem wellness, de legalább együtt vagyunk – megpróbáltam pozitívan felfogni. Semmire se jutottunk volna az alapvető pesszimistaságommal.
- Igen – fölém kerekedett. – És bizonyos dolgokat itt is lehet csinálni – felnevettem, majd közelebb hajoltam hozzá, hogy megcsókolhassam puha ajkait. Pillanatok alatt megszabadított, még mindig nedves ruhámtól, és én is hasonlóan cselekedtem. Igazunk volt. Lehet az időjárás nem kedvezett és nem jutottunk el a kitűzött célig, de tudtuk, hogy családunk biztonságban van, együtt voltunk és boldog szerelmespárként élveztük ki szabad óráinkat.

19. fejezet

„Nem tudhatjuk pontosan, mikor kovácsolódik a barátság. Ahogy mindig az utolsó csepp víztől telik csordultig a kehely, úgy a rengeteg kedvesség közül is az utolsó lesz az, mely csordultig tölti szívünket.”

Egymás kényeztetésével töltöttük el a délutánunkat. Talán kicsit több időt is erre szántunk, mint amennyit szabadott volna. Felelősséggel tartozom a fiamért és nem akarom, hogy Stefania úgy érezze, a nyakára akaszkodom, hogy közben fiával lehessek.
- Menjünk – apró puszikkal kérleltem Valentinot.
- Jó itt! – ellenkezett, majd fölém kerekedett. Szigorúan néztem rá. – Rendben – csókolt meg. Gyorsan felkelt és engem is húzott maga után. – Pakoljunk! – mosolygott.
Magára kapkodta ruháit, míg én elővettem egy másikat a szekrényből.
- Melyik fürdőruhát szeretnéd? – mutattam fel egy egybe részes és egy két darabból álló fürdőruhát. Ha már wellness, akkor ez a része se maradhat el.
- Nem lehetne mindkettőt? – nevetett.
- Nem – ráztam a fejem.
- Akkor legyen a bikini – vigyorgott. Behajítottam a táskámba, majd rá tiszta ruhákat és egy papucsot is.
- Kell még valami? – húztam össze a zipzárt.
- Irataid hozd – simogatta arcom. Kivette kezemből a táskát és elindult, hogy bedobja a kocsi csomagtartójába. Bedobáltam az irataim a kézitáskámba, majd belecsúsztatta telefonom töltőjét is, mielőtt bezártam a lakást.
Esélyem se volt, hogy megint én vezessek, mert Valentino már a volánnál ült. Becsúsztam mellé az ülésre, majd becsatoltam az övem.
- Mehetünk – nyomtam szájára apró puszit, mire ő mosolyogva indított. Elég szótlanul ültük végig az utat. Úgy éreztük, ez a pillanat így válhat igazán tökéletessé, hiszen a csend két ember között, nem feltétlen jelent bajt.

Amint leparkoltunk a ház előtt, keze a combomra siklott. Végig simította, majd egy újabb csókot nyomott ajkamra, mielőtt kiszálltunk. Megvártam, míg bezárta a kocsiajtót, majd kézen fogva léptünk be a házba. A garázson keresztül mentünk, így nem láthattuk, hogy egy kocsi áll a feljárón.
A lakásban elkezdtük lehámozni magunkról ruháinkat, miközben egy új, idegen hangra lettem figyelmes. Ám nem mindenki számára volt idegen. Párom szája hatalmas vigyorba kunkorodott, majd gyorsan lerúgta cipőjét és a nappaliba rohant.
- Uccio? – nevetett boldogan. – Szia, haver – ölelgette meg legjobb barátját. Már hallottam Uccióról. Ő Valentino legjobb barátja, szinte elválaszthatatlanok. Ő vezeti a Ducatis kamiont is, valamint mindenhova elkíséri cimboráját.
- Ujujj – kurjantott, amint engem is meglátott. – Micsoda szépség! – fütyült egy újabbat.
- Sajnálom, de már foglalt – húzott közelebb Valentino.
- A fenébe! – csapott térdére, majd felállt, hogy megöleljen és bemutatkozzon. – Alessio Salucci – nyújtott kezet. – De szólíts csak Uccionak – elmosolyodott.
- Lia Conti – ráztam kezet vele. Teljesen ledermedt a nevem hallatán.
- Az a Lia Conti? – pillantott barátjára. Valentino helyeslően bólintott. – Hogy találtad meg?
- Megmentette a fiam életét – mosolyogtam.

- Hogy valaki ilyen szerencsés legyen – fél óra telt el azóta, hogy elmeséltük neki utóbbi heteinket nagy vonalakban, még mindig nehezen hitte el. – Elveszíti legjobb barátját hét évesen, majd később egyszerűen csak rátalál és ráadásul össze is jönnek – rázta a fejét.
- Törődj bele! – kuncogott Valentino. – Kicsim, arrébb állsz egy picit? – kezét a csípőmre tette és finoman arrébb tessékelt. Elálltam a hűtő ajtaját.
- Persze – mosolyogtam.
- És még jó csaj is… - folytatta Uccio.
- Ha én ezt elmesélem a drága szerelmednek.. – nevetett Valentino, miközben fejét a hűtőbe dugta.
- Nem úgy értettem – forgatta szemeit az olasz.
- Hát persze… - nevetett tovább kedvesem. Uccio szembe fordult velem, majd egy aprót biccentett Valentino felé. – Mit kérsz inni? – szólt az említett elmélyedve a hűtő tartalmában. Mosolyra húztam a számat, tudtam, hogy barátja ugratni akarja kicsit.
 - Valami menteset, még vezetek – mosolygott, majd lendített egyet lábával és finoman fenéken billentette a bajnokot. Vale kicsit megcsúszott és homlokát a hűtő peremébe verte.
Uccio hangosan kacagott és én is elengedtem egy apróbb kuncogást, miközben vártam a fejleményeket.
Szerelmem felegyenesedett, becsukta a hűtő ajtaját, majd a kólát az asztalra tette. Kérdő tekintettel meredt rám.
- Most mi van? – nevettem fel, mikor már nem bírtam, hogy ennyire meredten figyel. – Nem én voltam – védekeztem azonnal.
- Látom, téged se kell többet megkérnem, hogy fedezz – nevetett fel Uccio is, mire Valentino karjával elkapta a nyakát és öklével kezdte dörzsölgetni barátja fejét. Kiskoromban neki is sokszor csinált ilyet édesapja, ez amolyan vicces ércelődésnek számított mifelénk. – Oké, most már befejezheted – nevetett barátja.
- Remélem, tanultál a tettedből – mosolygott Valentino, majd közelebb hajolt, hogy egy puszit nyomjon ajkaimra. – Te is kérsz? – mosolygott rám.
- Nem – ráztam a fejem. – De megkérdezem a srácokat – a nappalihoz sétáltam, ahol a két kissrác próbálgatta a készletet, melyet én vettem Danielnek. Stefania természetesen szemmel tartotta őket. – Kértek kólát? – mosolyogtam rájuk.
- Igen – bólintott Luca. Stef egy nemet intett fejével.
- Én is – állt fel Daniel, majd felém szaladt. – És anya… - a mondat végére elhalkult, így tudtam, hogy valamit csak nekem akar mondani. Lehajoltam hozzá. – Kaphatok valami finomat? – felnevettem.
- Persze, Kicsim – visszaindultam a konyhába. – Van még két jelentkező – mosolyogtam.
- Oké – elővett két újabb poharat.
- És.. Daniel azt kérdezte, hogy kaphatna-e valami finomat – kisfiam utánam jött és megállt mellettem.
- Milyen finomat szeretnél? – nézett rá Vale, miközben átnyújtotta a kólát.
- Pizza? – kérdezte.
- Végül is, rendelhetünk – elmélkedett párom, miközben megnyalta száját.
- Nagyon fognak örülni nektek, így az ünnepek alatt – kuncogtam.
- Jobb ötlet? – húzta fel kérdően szemöldökét.
- Akkor ehetünk valami mást is.. – szólalt meg Dan kissé elszontyolodva.
- Nem szükséges – mosolyogtam. – Majd én csinálok pizzát – ajánlottam.
- Tényleg? – ragyogtak fel szemei.
- Igen – bólintottam. – Ha megengeded – fordultam szerelmemhez.
- Ezer örömmel megengedem, de nem kell fáradoznod… - húzott magához.
- Nem fáradtság – vontam meg a vállam – Szívesen csinálom – csókoltam meg lágyan. – Csak megnézem megvan-e hozzá minden – nyitottam ki a hűtő ajtaját.
- Köszi, anyu – ölelt meg boldogan Daniel, majd megfogta Luca poharát is és visszaszaladt a nappaliba.
- Szívesen – kiabáltam utána nevetve.
Körbenéztem a hűtőben, majd a szekrényben is. Hatalmas szerencsém volt, hogy Valentino alig pár napja vásárolt be és nem is egyedül, így szinte minden van itthon, ami csak lehet egy háztartásban.
- Szuper – mosolyogtam boldogan, majd elővettem egy tálat a hozzávalóknak.
- Szerintem is – helyeselt Uccio. – Szeretem a pizzát!
- Hát még, ha megtudod, Lia milyen finomat csinál – nyalta meg szerelmem a száját ismételten.
- Lia csak akkor csinál, ha ti nem zavarogtok itt – biccentettem az ajtó irányába.
- Értsem úgy, hogy kizavarsz a saját konyhámból? – tette csípőre kezét felháborodottan. De elég jól ismertem már ahhoz, hogy tudjam, színlel.
- Értsd úgy, hogy vagy kimész, vagy kénytelen leszek megvonni tőled néhány dolgot – húztam végig ujjamat mellkasán.
- Rossz vagy – öltötte rám nyelvét.
- De így szeretsz – kacsintottam rá, majd közelebb húztam egy csókra.
- Jól van, gyerekek! Ezt tartogassátok a hálószobán belülre – kért minket Uccio, mire megjelent Stef is.
- Hallottam, pizzát sütsz – mosolygott.
- Igen – szakadtam el szerelmem ölelésétől.
- Segítek – mosolygott lelkesen, majd felkötött egy kötényt. – Fiúk, vigyázzatok a gyerekekre! – utasította Valentinoékat a nappaliba.
- Nők – forgatta szemét párom, majd cimborájával együtt elhagyták a konyhát.

„