21. fejezet

Ezzel a résszel kívánok minden olvasómnak kellemes, békés, boldog karácsonyi ünnepeket! :)

„’Mit szeretsz benne?’ Sokan kérdezik, de megmagyarázni nem tudom. Egyszerűen megfogott benne valami, amit a szívem mindig is keresett, és ezzel betöltötte minden szükségletem a boldogsághoz.”

Délutánra az időjárás kissé csillapodott. A szél tombolása abba maradt és az eső is csepergésre váltott. 
- Ott már egészen látni a napsütést – mutattam páromnak egy apró napsugárra az ablakon keresztül. Bár úgy döntöttünk a wellness hétvégét már nem fogjuk megtartani, nem akartunk még hazamenni. Pár órával az után, hogy ideértünk, átbeszéltük a dolgokat és abban egyeztünk meg, itt maradunk. Végtére is, számunkra csak az együtt töltött kikapcsolódás fontos.
- Még a végén sétálni is elmehetünk – csókolt nyakamba. Kezemet a radiátorra terített ruháinkra simítottam, és ellenőriztem, megszáradtak-e már. 
- Előbb együnk – összehajtottam a ruháinkat és a táskák tetejére hajítottam. - Éhes vagyok – ezt igazolván, korogni kezdett a gyomrom. 
- Próbáljuk ki a szobaszolgálatot – vigyorogva vette kezébe a lapot, amin a telefonszám és a rendelési lista állt. 
- Mintha a sok utazásod alatt még nem használtad volna – felnevettem, majd lehuppantam mellé és én is olvasni kezdtem a lapot. Lediktálta telefonon keresztül a választásunkat, majd míg a megérkezésére vártunk, én lezuhanyoztam. Éppen akkor értem vissza, mikor az ajtót nyitotta. Meghúzódtam, hogy véletlen se látszódjak, hiszen mindössze egy apró törölköző takarta el testem a külvilágtól. Így azonban én se láttam a szoba szerviz emberét.
- Sajnálom, hogy megvárakoztattuk – hallottam meg egy fiatal nő hangját. Elég mézes-mázos volt. 
- Semmi baj – kedvesem a pénztárcáját bújta. - Mennyivel is tartozom? – kérdezte. Kezébe kapta a számlát rajta az ételek árával és a végösszeggel. Kiszámolta a pénzt és adott egy apró borravalót. 
- Köszönöm – lelkesedett a lány. Valentino beljebb tolta a kocsit, de a hölgy még mindig nem tágított. – Segítsek még esetleg valamiben? 
- Nem kell, köszönöm – mosolygott rá párom illendően. 
- Egészen biztos? – láttam az árnyékból, ahogy beljebb lép az ajtón. Megelégeltem a dolgot. Mit képzel magáról? Flörtöl az én barátommal?  Na, azt már nem! Odaléptem Valentinohoz. 
- Óh, megjött a kaja? – simítottam végig vállán, mire a lány meghökkent. Láttam, hogy végig mér, majd elég szánakozó pillantást vet rám. Tudtam mi jár a fejében: Hogy járhat Valentino egy olyan nővel, mint én?!
- Igen – ő is sejthette, mire gondol a lány, mert apró puszit nyomott arcomra és magához ölelt. – Köszönjük, de egyelőre nem kérünk mást – fordult újra a lány felé. Bólintott és már el is tűnt. 
- Láttad, hogy nézett? – rogytam csalódottan az ágyra. Egyébként is mindig akadtak önbizalom problémáim, hát még, ha a tudtomra is adják véleményüket. Talán egyedül Valentino az, aki mellett sose érzem magam kényelmetlenül. Egyszer-kétszer ugyan elmerengek, vajon mi tetszik neki bennem, de aztán rájövök, ez az egész nem számít. Én se tudom elmagyarázni, mitől vagyok érte odáig. Egyszerűen csak szeretem, olyannak, amilyen. Ez a szerelem lényege. 
- Láttam. De nem érdekel – vont vállat. 
- De olyan rossz, hogy az emberek azt gondolják, te jobbat érdemelsz nálam… - sújtott le egy pillanatra az elkeseredettség. 
- Non lasciare che paure inutili, nascondano la luce in te… sei la speranza dentro me* – suttogta fülembe a szavakat. 
- Non posso vivere senza di te**  – suttogtam vissza, mire egy csókkal jutalmazott.
- Együnk – leült mellém és elénk húzta a kocsit tele finom ételekkel.
- Jó étvágyat! – húztam ölembe az egyik tányért. 
- Neked is – elmosolyodott, majd hozzám hasonlóan falatozni kezdett. 

- Mikor lesz a műtéted? – kérdeztem két falat között. 
- Februárban – Valentino 2010-ben szerzett komoly sérülést hazai versenyén. Lába azóta se a legtökéletesebb, így kell még egy kisebb rutinműtétet végrehajtani rajta. – Akkor a szülinapodat otthon töltöd? 
- Igen, szerintem – bólogatott. – Miért? Csak nem tervezel valamit? – húzta fel kíváncsian szemöldökét.
- Csak érdekel – vontam vállat. – És még nem terveztem semmit – kuncogtam. – Miért, mit szeretnél? 
- Hogy velem legyél – puszilt nyakamba. Egy pillanatra elgondolkodtam. 
- Mi lesz velünk, ha elkezdődik a versenyszezon? – másztam ölébe, miután letette a tányért. 
- Még addig van bőven időnk – mosolygott. 
- Jó, de… - kezdtem volna akadékoskodni, de ő nem hagyta. 
- Meg fogjuk oldani! – nyugtatgatott. – Csak nyugodj meg! Mindig idegeskedsz valami miatt, ez nem egészséges! Kapcsolj ki, azért vagyunk itt! Csak te és én – éreztem, ahogy lehelete bőrömet simogatja. Azonnal tudtam, hogy igaza van és már ötletem is volt, egy nagyon jó kikapcsolódásra…

Tervünk félbeszakadt, amint keze pólómhoz ért. A telefonom csörgése állított le minket. Az apró készülékért nyúltam, amin Stef neve villogott. Megnyomtam a hívásfogadás, majd a kihangosítás gombot is. 
- Szia, Stef  - köszöntöttem. 
- Sziasztok – hagyta el torkát egy megkönnyebbült sóhaj. 
- Szia, anyu – suttogta Valentino is, de félig még így is nyakamat csókolgatta. Arra nem jöttem rá, hogyan.
- Jól vagytok, ugye? Nem esett bajotok a viharban? – kérdezte aggódva. 
- Nem történt semmi – nyugtattam. – De nem jutottunk el Birminghambe. 
- Akkor hol vagytok? – tipikus anyukás számonkérés csilingelt hangjában. 
- Leparkoltunk az egyik közeli kisvárosnál és kivettünk egy szobát. Azt beszéltük, hogy már nem megyünk tovább – mesélte párom a történteket. 
- Értem – nyugtázta Stef. 
- Ne haragudj, hogy nem használtuk el a wellness jegyeket – kértem elnézést. 
- Ugyan – biztos voltam benne, hogy legyint is egyet. – Együtt vagytok, boldogok vagytok, ez mindennél többet ér – mosolyogva pillantottam páromra, majd jó szorosan hozzábújtam. 
- És ti, hogy vagytok? – kérdezte édesanyját. 
- Daniel jól viselkedik? – tettem hozzá. 
- Velünk minden rendben. Miután elmentetek nem sokkal átjött Uccio és azóta a fiúkat szórakoztatta. Daniel nagyon jól viselkedik, megnyugodhatsz – büszke voltam rá, hogy ilyen jó kisfiam van, de azért hiányzott is. 
- Örülök, hogy minden rendben – mosolyogtam az apró készülékbe. Kedvesem továbbra sem bírt magával, karomat simogatta, miközben vállamat halmozta el apró csókokkal. 
- Én is örülök, hogy rendbe vagytok – hallottuk Stefania mosolygós hangját. Valentino kikapta kezemből a telefont. 
- Öhm.. anyu, most menni akarunk sétálni, mielőtt besötétedik. Majd még beszélünk, oké? – fejemet ráztam, miközben visszafojtottam nevetésem. Hihetetlen, hogy ezzel a szöveggel próbálja meg lerázni saját édesanyját. 
- Jól van, értem a célzást – nevetett a vonal túl végén. – Vigyázzatok magatokra!
- Ti is – felelte párom. – Puszi. 
- Puszi – szóltam bele én is. 
- Sziasztok – bontottuk a vonalat, majd az aprócska készüléket az éjjeliszekrényre csúsztatta. 
- Hol is tartottunk? – suttogta nyakamba. 
- Mennünk kell sétálni – bújtam ki öleléséből. 
- Ne már! – könyörgő szemekkel nézett rám, akár egy aprócska kiskutya. 
- De már! – húztam fel az ágyról. – Most zuhanyoztam, meg ettem… előbb fedezzük fel a környéket! 
- Szerintem inkább le kellene dolgoznunk az evést – továbbra is könyörgő szemeivel próbált meggyőzni, teljesen feleslegesen. Most az egyszer hajthatatlan voltam. 
- Induljunk! – utasítottam, majd leültem, hogy felhúzzam a cipőmet. Hasonlóképpen cselekedett, majd felülre is felöltöztünk, hogy meg ne fázzunk és végre elindulhattunk. 

Akár egy kisgyerek, végigduzzogta az utat, miközben próbált rávenni, hogy mégis gondoljam meg magam és forduljunk vissza. 
- Valentino Rossi! – szóltam rá nevetve. – Lehet, hogy te kanos vagy, de attól még ezt a kis időt kibírhatnád! 
- De olyan nehéz, mikor egy bombázó fogja a kezemet – nevetett fel ő is. 
- Elengedjem? – emeltem fel összekulcsolódó ujjainkat. 
- Nem – lehelt apró csókot ajkaimra. 
Szerencsére megpróbált normálisan viselkedni az út hátralevő részében, így nyugodtan kiélvezhettük a szivárvány csodás látványát és az eső áztatta tájat. 
- Odavagy a romantikáért – karolt át hátulról, míg telefonommal lefotóztam a gyönyörű szivárványt. 
- Mint a legtöbb nő, főleg a mi korunkban – fülembe kuncogott egy aprót. - Miért? – pillantottam hátra. 
- Elég komolytalan voltam eddig a kapcsolatok terén, romantikusnak meg aztán végképp nem mondható, de mióta újra találkoztunk, valahogy olyan másnak érzem a dolgokat – vont vállat mosolyogva. 
- Jó hatással vagyok rád – nyaka köré fontam karjaimat és lágyan megcsókoltam. 
- De még milyen jó… - szorosabban ölelt magához, én pedig újra éreztem azt az eget rengető érzést, hogy végre boldog vagyok.


*Ne hagyd, hogy jelentéktelen dolgok elrejtsék benned a fényt.. nekem te vagy a remény!
**Nem tudok nélküled élni