új elérhetőség :)

Sziasztok!

A napokban elkészültem a Facebook-os oldalammal, mely célja, hogy egy helyen követhessétek nyomon az összes blogomat, részleteket olvassatok a következő fejezetekből és értesüljetek a legújabb irományaimról. Tehát itt követhetitek nyomon írói világomat! :) Amennyiben szeretnétek csatlakozni, kattintsatok az alábbi képre és lájkoljátok az Imagination is endless oldalt! :)
Előre is köszönöm!

puszi, manó*

https://www.facebook.com/ImaginationIsEndless

29. fejezet

"Az életnek csak akkor van értelme, ha van kivel megosztani az érzéseinket."

Alig bírtam felnyitni szemeimet. Mintha ólomsúlyként nehezedne rám a fáradtság. Tény, ami tény, nem túl sokat aludtam az éjjel, hiszen hiányzott mellőlem kedvesem. Három napja értünk haza Katarból, ahol a rögtönzött kis futamunkon sikerült két helyen is eltörnöm a karomat. A srácok persze azonnal odarohantak hozzám, mikor a földön fekve jajgattam a fájdalomtól, miközben Stoner, ahelyett, hogy örömtáncot járt volna, közelebb lépett, gratulált, hogy ügyes voltam és tudtam, nem lesz több szekálódás. Nem bíztam benne, sőt még mindig ellenszenves volt, de éreztem, hogy most már komolyan le fog állni. Ezt azzal is bizonyította, hogy elküldte a sajtót, akik ezerrel kattogtatták a fényképezőgépeket, kameráztak és tudósítottak mindenről.
Így nem is volt meglepő, hogy a műtét után, Uccio kezében egy, az én képem által díszített újságot találtam.
Mindenki ott volt velem a kórházi órák alatt, még Nicky is, aki továbbra is nagyon jól elszórakozott Nikivel. Valentino és Dan persze túlaggódták a dolgot, de nagyon jól esett támogatásuk. Másnap aztán nem látták okát, hogy tovább bent tartsanak, így indultunk azonnal a reptérre, hogy visszatérjünk Londonba. Legalábbis én, Niki és a kisfiam. A két jó barátnak ugyanis elintéznivalója akadt Olaszországban. Szerettem volna vele tartani, de szigorúan pihenésre ítélt, holott jól tudta, úgy is elkezdem összepakolni a dolgainkat a lakásban, hogy legközelebb már Tavulliába mehessünk haza.
Ezen a reggelen is azt terveztem. Kimásztam a takaró alól, és a konyha felé vettem az irányt. Készítettem magamnak egy kávét, kisfiamnak pedig összeöntöttem a csokis gabonapelyhét tejjel. Próbáltam általában valami egészségesebbet készíteni neki, de egyszerűen, semmihez nem volt erőm.
- Jól vagy? – kérdezte Niki is, mikor kisétált a konyhába. Jelenleg ő is itt húzta meg magát nálunk, miközben még mindig vonakodott attól, hogy Olaszországban a mi házunkban lakjon majd. Na, nem mintha már lenne ott házunk. Úgy tudom Valentinonak sincs jelenleg, bár sokszor már magam sem tudom, hol mije van, a drágaságnak.
- Azt hiszem, igen – bólintottam, de majd szétesett a fejem.
- Feküdj le! – utasított.
- Nem, nem lehet. Daniel mindjárt felébred, aztán ebédet kell főznöm, mert jönnek a srácok… - soroltam teendőimet. – És még dobozolnom is kéne!
- Feküdj vissza! Ezeket majd én megcsinálom. Tudod, hogy Valentino a fejünket leszedné, ha miatta dolgoskodnál itt – be kellett látnom, hogy igaza van, így megittam az utolsó korty kávémat, ettem pár falatot, majd visszamentem a szobámba és bebújtam a takaró alá.
Hosszan forgolódtam, de végül sikerült álomba szenderülnöm. Nem is tudom meddig aludtam, de arra emlékszem, hogy később éreztem még, ahogy hozzám bújik valaki. Amint megéreztem az illatát, mosollyal az arcomon folytattam a szundítást. Ez volt az, ami egész éjjel hiányzott nekem.

Mire ismét felébredtem, az óra már délután négyet ütött. Finoman szólva az egész napot átaludtam. Remek! Oldalra fordultam, kedvesem is nagyokat ásított.
- Jó reggelt! – kuncogott, majd egy apró csókot lehelt ajkaimra.
- Neked is – bújtam hozzá szorosabban.
- Jobban vagy? – simított ki egy hajtincset arcomból.
- Igen, most már sikerült kialudnom magam – bólintottam. – Ebben sokat segített, hogy megérkeztél.
- Örülök – lehelt apró puszikat arcomra. – Remélem, annak is örülni fogsz, amit mondani fogok – váltott komolyra.
- Majd megmondom, ha hallottam – könyököltem fel.
- Vettem egy házat magunknak – simított végig arcomon.
- Azt hittem együtt fogjuk kiválasztani… - pillantottam rá döbbenten.
- Igazából még csak a foglalót tettem le rá és vissza kéne utaznunk a következő napokban, hogy te is megnézd, bár szerintem imádni fogod – simogatta államat.
- Holnapután mehetnénk! – vetettem fel az ötletet. – Vihetnénk magunkkal valamennyi dobozt is. Uccio biztos megengedi, hogy betegyük hozzá, ha nem lesz megfelelő az a ház.
- Megfelelő lesz – kacsintott rám. Felállt az ágyból, majd kezét nyújtotta és engem is magával húzott.
- Tudod… néha megrémiszt a magabiztosságod – tájékoztattam, miközben a konyhába sétáltunk.
- Jó vagy rossz értelemben? – mosolygott rám, miközben szembefordított magával.
- Még nem döntöttem el – viszonoztam mosolyát, majd körbenéztem a lakáson. – Hol vannak a többiek?
- Itt vagyunk, anyu! – kukucskált ki kisfiam a szobájából. Fogtam egy pohár gyümölcslevet, majd hozzájuk siettem. – Niki és Uccio segítettek összecsomagolni – mosolygott büszkén. Minden fontos dolga el volt már csomagolva.
- Ügyesek vagytok! – nyomtam egy apró puszit feje búbjára.

FONTOS!!

Sziasztok. A napokban értesültem a Google Reader megszűnéséről, így gyorsan megalkottam a blogjaimnak is a bloglovin-os részt. Itt tudjátok követni. Fontos, hogy a fanfic írók és követők is regisztráljanak itt.
Follow my blog with Bloglovin
Sokan persze mondhatjátok, hogy kamu az egész.
Remélem, így van. Mindenesetre jobb félni, mint megijedni! :-))

28. fejezet

Sziasztok! Ne haragudjatok a késlekedésért, de érettségi mellett nem igazán jut időm írni, és sajnos mindjárt utolérem magam a történetben. Remélem, azért örültök a mai frissnek és ne felejtsétek el, ez a hétvége is futamhétvége! Tessék ebéd után bekapcsolni a televíziót és összekulcsolt ujjakkal szorítani azért, hogy a mester, a hazai pályán ismét király legyen!

Ui.: A kép a Yamahás időszakból van, nem Ducatisból, de nézzétek el nekem, mert nagyon aranyos kép! :D 

„Úgy győzhetjük le a félelmeinket, ha szembenézünk velük. Be kell sétálnunk az oroszlán barlangjába, megkockáztatva ezzel, hogy elbukunk. De próbáld csak meg elrejteni a félelmedet. Meglátod, felemészt majd.”

Hétfő. Ebben sikerült kiegyezni azzal a félnótással. A motorokat egy közeli áruházból béreltük, aláírva egy szerződést, miszerint bármi baj érné őket, megtérítjük. Azt hiszem ez volt a legkisebb gondom.
Valentino hétvégéje nem úgy sikerült, mint szerettük volna. Tavalyhoz képest nem sokat javult a motor, és csak a tízedik helyen sikerült behoznia a tegnapi futamon. Ma délelőtt pedig én hagyok fel huszonöt év alatt teremtett elveimmel. Újra motorra ülök.
- Nyugi anyu, te vagy a legjobb! – mosolygott rám Daniel az asztalnál. Korán kivetett az ágy és a kellő gyomoridegem is megvolt, de még mindig biztos voltam abban, hogy meg akarom ezt lépni.
- Köszi, Kicsim – csókoltam homlokon. – Kérsz még? – pillantottam üres tányérjára.
- Nem. Már tele vagyok! – simogatta meg hasát.
- Akkor menj kezet mosni! – elmostam a tányért, majd visszamentem az ágyhoz. Valentino telefonon keresztül adott interjút. Leültem mellé, mire ő magához húzott. Ők jelentették minden erőmet.
Beszippantottam illatát és csak élveztem, hogy ilyen közel lehetek hozzá. Hosszan nyilatkozott, minden kérdésre kielégítő választ adott az olasz magazin számára, majd elcsendesedett.
- Hogy vagy? – csókolt aprót hajamba, miközben másik kezével is átkarolt.
- Gyakorolnom kellett volna előtte, vagy… - suttogtam. – Valentino ez így nem jó!
- Kicsim, átvettünk mindent a hétvégén! Meg tudod ülni! – biztatott. – Hiszen felbírtál ülni a Desmosedicira is – hétvégén, mikor a motor a boxban állt, engedélyt kértünk, hogy néha csak úgy felülhessek rá, képben lenni, milyen is ez, valamint megtettem vele egyetlen kört. Mit ne mondjak, borzalmas voltam.
- De az más volt! – emlékeztettem.
- Menni fog! – mondta még utoljára, majd lágyan megcsókolt. Összeszedtük Ucciot és Dant, majd Nickynek is szóltunk, hiszen megígértük, hogy VIP ’jegyet’ kap, ezt követően elindultunk a pályára. Próbáltuk a legnagyobb titokban tartani, de éreztem, hogy ma még fogunk sajtósokat látni.

- Nekem ez nem megy – ráztam a fejem a szalagkorlát mellett állva. Valentino a motort mérte fel, amire hamarosan fel kell ülnöm, de én levegőt is alig kaptam, olyan pánik fogott el.
- Akkor mondd le! – rántott vállat Nicky, mire értetlenül pillantottam rá. – Nézd, elhiszem, hogy rosszul esett, amiket Casey mondott, de nem kell vele foglalkozni! Az egészséged sokkal fontosabb, te pedig mindjárt elájulsz!
- Nem hagyom, hogy sértegesse azt, akit szeretek – tiltakoztam, majd vettem egy nagy levegőt és szerelmemhez lépdeltem. Nem volt saját overálom, így mára az övét viselem, ami elég nagy, de kellemes illata van. – Édesem… - léptem mellé.
- Igen? – kíváncsian mosolygott rám. Intettem neki, hogy egyenesedjen fel a guggolásból, amit ő készséggel tett meg. Lábujjhegyre emelkedtem és hosszan megcsókoltam. – Nagyon szeretlek! – simítottam végig arcán.
- Én is téged – mosolygott boldogan.
- Akkor is, ha béna leszek? – haraptam be alsó ajkamat.
- Nem leszel béna! – forgatta szemeit. – Bízz magadban! – húzott magához. Oldalra pillantottam, ahol a Stoner család érkezett éppen.
- Készen állsz? – kérdezte Casey nagy mosollyal az arcán.
- Igen – sóhajtottam nagyot, majd felültem a motorra.
- Lehetek a zászlótartód, ugye? – állt meg mellettem kedvesem.
- Én Ucciot szeretném – vigyorogtam legjobb barátjára. – Remélem, szerencsét hoz. - Te inkább a lelkemet nyugtasd! – barátja mellénk sétált és megtartotta nekem az esernyőt, amit a versenyzőknél is szoktak minden verseny előtt.
- Erre remek módszereim vannak – elmosolyodott, majd odébb állt, hogy kisfiamra rálátás nyíljon.
- Ügyes legyél anyu, és nagyon vigyázz magadra! – puszilt meg.
- Rendben, Édesem! – szorítottam magamhoz. – Szeretlek!
- Nagyon-nagyon és még annál is jobban – nevetett. Kiskorában sokszor hallotta tőlem ezt a mondatot. – Én is téged! – kaptam tőle még egy utolsó puszit, majd engedte, hogy Valentino még egy csókot adjon ajkaimra, mielőtt felvettem a bukósisakot.

Majd nem szívrohamot kaptam, mikor Nicky meglengette a zászlót és kezdetét vette a felvezető körünk. Erre csak azért volt szükségünk, hogy megszokjuk ezt a motort, bár nem hiszem, hogy ez rajtam segítene.
Úgy éreztem életem legbugyutább lépése volt beleegyeznem a harcba, de már nem visszakozhattam. Lassan, de egyre biztosabban próbáltam végighajtani a pályán, miközben hányni tudtam volna, olyan rosszul éreztem magam. Ideges voltam, izzadtam, a vérnyomásom pedig az egekben járt.
Amint visszaértünk a rajtpozíciónkhoz, láttam még, hogy kedvesem biztatóan mosolyog rám, felemelt hüvelykujjával jelezve, hogy szurkol. Vettem egy mély lélegzetet, mikor Nicky megállt a két motor között és megemelte a zászlót. Amint a magasból a föld felé suhant, elindultunk. Szerencsémre, elég erősen a gázra tapadtam ahhoz, hogy ne szakadjak le azonnal, sőt elég jól sikerült tartanom vele az iramot. Meglepődtem, de felbuzdultam a dolgon és bátrabban mertem motorozni. Valentinonak igaza volt abban, hogy jól jött most mindaz, melyet mellette és szüleink mellett láttam a motorokat illetően, és persze az sem elhanyagolható információ, hogy az elmúlt hétvégén minden este az internetet böngészte velem és csak mesélt és mesélt, hogy mindezzel segíteni tudjon.

Bevettem egy kanyart, ahol számomra is hihetetlen, hogy miképpen, de sikerült megelőznöm Stonert. Kissé eltátottam számat a sisak alatt, majd erősen koncentráltam. Sosem szabad feladnom, főleg most, hogy láthatom, tényleg sikerülhet!
Öt körben egyeztünk ki még a mini futamunk kezdete előtt. Végig előzgettük egymást, hol jócskán lemaradtam, hol pedig jóval előtte jártam. Számomra is hihetetlen volt, de tényleg így történt!
Az utolsó kanyarnál aztán, mikor jócskán előttem haladt, hibázott és lehetőségem nyílt újra megelőzni. Ostoba lettem volna nem kihasználni az alkalmat, nem sokkal a cél előtt. Megelőztem és egyenesen a cél felé tartottam, mikor észrevettem a szalagkorlát mögött álló sajtósokat. Mind rám meredtek és kameráztak, valamint képeket készítettek. Annyira meglepődtem, hogy elfelejtettem az útra figyelni. Lesodródtam a kijelölt pályáról és hatalmasat zakóztam.

27. fejezet

“A szerelem nem egy elvont fogalom, ami csak a regényekben meg a versekben létezik, de a valóságban nem találkozhatunk vele. Ez egy igazi és élő dolog, és fontos. Mert megváltoztatja az ember életét, és többé nem leszünk olyanok, mint amikor még nem szerettünk. Ezt el kell fogadni, mert hozzátartozik a szerelemhez.” 

- Hogy mit csináltál? – csúszott kedvesem hangja egy oktávval magasabbra. Nem régiben értek utol minket az ebédlőben, ahova végül Nicky is csatlakozott hozzánk. Én hívtam meg, hálából, amiért kiállt mellettem Stonerrel szemben. 
- Beleegyeztem a versenybe – suttogtam félve. Nem akartam, hogy mérges legyen. Bár nem is értettem igazán, miért lenne az. Hiszen eddig ő szerette volna, ha újra közelebb kerülök a motorokhoz. 
- Kicsim… - rázta a fejét. – miért nem hagytad rá? Vagy szóltál volna, és én elintézem… 
- Nincs szükségem arra, hogy mindig megvédj! Képes vagyok kiállni magamért és a szeretteimért! – vettem oda morcosan, majd felálltam és az illemhelység felé siettem. Két lány volt bent, eléggé megbámultak, de most valahogy egyáltalán nem érdekelt. A kézmosóhoz léptem és megengedtem a vizet, majd alátartottam a kezem, amivel megtörölgettem arcomat. Legalább háromszor megismételtem a jelenetet, mire annyira higgadtnak éreztem magam, hogy visszamenjek.
Alig léptem ki a mosdó ajtaján, mikor megpillantottam Valentinot. 
- Jól vagy? – kérdezte halkan. 
- Igen – bólintottam. 
- Ne haragudj! – kért elnézést az előbbiekért. 
- Te se – suttogtam. – Én csak… Annak a mocsoknak akkora arca van, hogy egy kétszárnyú ajtón se férne be vele… Meg akarom mutatni neki! És eddig te is nyüstöltél, hogy térjek vissza a motorozáshoz… 
- De Édesem, az egy Honda! A Ducati jelenleg nem tudja felvenni vele a versenyt, akárki is üljön rajta! – mondta ki félelmeit. 
- Nos… igazából, arról nem volt szó, hogy milyen motorokkal menjünk… - motyogtam. 
- Várj! – vigyorodott el. – Ez azt jelenti, hogy mehettek két egyforma motorral? – húzta fel szemöldökét. 
- Igen! – bólintottam. 
- Alig várom, hogy elkend a száját! – csókolt meg mosolyogva. 

- Szóval, csak ennyi volt a gond? Féltettél a motorok közti különbségtől? – somolyogtam ölelésébe bújva, miközben az asztalunkhoz közeledtünk. 
- Igen – bólintott. – Tudom, hogy képes vagy őt legyőzni, de azért nem mindegy, hogyan és mivel – magyarázta. 
- A versenyről beszéltek? – kérdezte Uccio, mire bólintottunk. 
- Remélem, Lia összetöri annak a majomnak az egóját – kuncogott. 
- Nem hiszem, hogy lehetne – csóváltam a fejem, majd ettem pár falatot. 
- Nem is ez a lényeg – csóválta fejét Valentino. – Hanem, hogy újra motorra ülsz! 
- Mennyi idő után? – kérdezte Hayden. 
- Huszonöt év – suttogtam. 
- Huszonöt? Én azt hittem, akkor születtél – nevetett. 
- Jól esik, hogy ezt gondoltad, de nem. Sajnos már betöltöttem a harmadik X-et – fintorogtam. 
- Senkit nem zavar – Vale tele szájjal motyogta, majd egy puszit nyomott arcomra. 
- Sőt, inkább örülünk, hogy valaki végre igazán boldoggá teszi Valentinot. Sose láttam még ilyen szerelmesnek… - kuncogott Uccio, mire barátja gyilkos pillantásokat mért rá. 
- És ilyen nyugodtnak se – mosolygott Nicky. 
- Tényleg? Pedig nem egy ideges típus – kuncogtam. Meglepett, amit Nicky mondott. Mellettem nyugodtabb lenne Valentino? Pont mellettem? 
- Igen, de most már sugározza a nyugodtságát. Boldog, mosolygós, a jókedve még erősebb és ezt mindenkire sugározza a környezetében – magyarázta az amerikai világbajnok. Barátomra pillantottam, aki kicsit zavarba jött, mint egy kisfiú. Nincs hozzászokva, hogy azért dicsérjék, mert szerelmes. 
- Szeretlek – hajoltam hozzá közelebb, majd apró csókot nyomtam ajkaira. Még érződött rajta a szósz íze, mely az ennivalójában volt. Feltűnésmentesen lenyaltam róla, majd újra a saját adagomhoz fordultam. Még sose ettem ilyen lassan. 
Végül nekem is sikerült lassacskán befejeznem az evést, így a pincér összeszedte az üres tányérjainkat, majd hozott még egy kis desszertet Danielnek. A fiúk az edzésprogram miatt nem nagyon ehetnek, mi lányok pedig szolidaritásból mellőztük a mai éttrendünkből. Dan azonban, megérdemel egy kis finomságot. 
- Én nem vagyok sportoló… - éreztem, hogy Uccio valamivel cukkolni akarja barátját. Már olyan rég csinálta… - Szóval én kaphatok, ugye? – pislogott szépen kisfiamra, aki örömmel engedte meg, hogy cimborája belekóstoljon süteményébe. Valentino csak mosolyogva megrázta a fejét, majd vállamra hajtotta azt. A két Nikire néztem, a magyar lányra és az amerikai fiúra, és mosolyogva konstatáltam, hogy beszélgetésbe elegyedtek, tehát Nicky is jól érzi magát a társaságunkban. Ez a legkevesebb, amit tehetünk érte, miután mellém állt Stonerrel szemben. 

Dan megette a süteményt, mi pedig elrendeztük a számlát, mielőtt elhagytuk az éttermet. Haydennel kiegészülve indultunk vissza a pályához, Niki azonban taxiba szállt és mára elbúcsúzott tőlünk. Persze csak miután Daniel lelkére kötötte, hogy holnapra legyen kész a házi feladata, mert leellenőrzi.
- Nicky, neked van barátnőd? – faggatta Dan az amerikait a lakókocsikhoz vezető úton. 
- Valami olyasmi, aha – fintorgott. 
- Nem szereted? – faggatta tovább kisfiam. 
- Ez hosszú… - rántotta meg vállát, majd feljebb tolta orrán a napszemüveget.
- Egyszer majd elmeséled? 
- El – ígérte meg, majd küldött felé egy mosolyt. – Köszönöm, hogy meghívtatok magatokkal – állt meg előttünk a lakókocsijánál. 
- Én köszönöm, hogy kiálltál mellettem – mosolyogtam rá. 
- Ez csak természetes – rántott vállat, majd közelebb hajolt és megölelt. – Azért majd hívjatok meg a kis versenyetekre, oké? – kuncogott. 
- VIP jegyet is kapsz! – nevettünk. 
- Szuper! Na, sziasztok – mosolygott. 
- Szia – intettünk mi is, majd továbbmentünk Rossi lakókocsijához. 
- Daniel, ülj le és csináld meg a házidat! – tereltem az asztal felé. 
- De anya… - próbált ellenkezni, ám nem hagytam magam. 
- Nem, nem! Megegyeztünk, csak akkor nézzük meg Valentinot, ha tanulsz rendesen, szóval sipirc! – intettem ismét az említett tárgy felé. Duzzogva elvonult, Uccio pedig követte, hogy segítsen neki, na és persze, hogy kettesben hagyjon a bajnokommal. Lerogytunk az ágyra és egymás karjaiba temetkezve néztük a tévét. 
- Tudod, mire vágyom? – suttogta fülembe, miközben keze pólóm alá siklott.
- Elég nyíltan a tudtomra adod – nevettem. –Én is szeretném – simítottam meg karját. – De várjunk estig, oké? 
- A-a – rázta a fejét tiltakozóan, mint egy kisfiú. – Menjünk zuhanyozni! – állt fel, magával rántva. – Uccio, figyelsz Danre egy kicsit, ugye? 
- Hát, persze – vigyorgott Salucci, aki persze pontosan tudta, mire készülünk. 
- Ettől nem leszünk rossz szülők? – kérdeztem, holott már a felsőm levételénél jártam. 
- Nem – rázta a fejét. – Jó szülők vagyunk, mert szeretjük Danielt és egymást is… - búgta fülembe majd megnyitotta a vizet és behúzott alá.  

Kellemes időtöltésünk alatt kisfiam megtanult, így ő is segített a vacsora elkészítésében. 
- Uccio, itt maradsz éjszakára? – nézett rá Daniel, miközben lenyelt egy falatot szendvicséből. 
- Nem is tudom… - mosolygott. Tisztán kivehető volt, hogy csak kisfiammal szórakozik, ezer örömmel marad. 
- Kérlek! Anya, meg Valentino is többet lehetne együtt! – érvelt. – Szerintem szükségük lenne rá, mostanában alig van idejük… 
- Nem tudom honnan szedte ezeket. Tény, hogy sokkal jobban megbolydult az életünk a téli hónapokhoz képest, de mindig kerítünk időt egymásra, ezért is vagyunk most itt. 
- Rendben, itt maradok veled! – vigyorgott rá kedvesem legjobb barátja. – Sőt, talán elmehetnénk, egy kis pasi bulira – kacsintott, ami Danielnek nagyon tetszett. 
- Mibe viszed a fiamat? – fontam össze karjaimat melleim előtt. 
- Egy mozi? – ajánlotta. 
- Vale? – fordultam kedvesem felé. 
- Szerintem elengedhetjük őket – mosolygott. 
- Rendben – bólintottam megadóan. – De ne gyertek vissza későn, mert reggel ébresztő! 
- Juhé! – ugrott fel Dan örömében. – Tudod mit? – nézett Saluccira. – Ne aludj itt! Én alszok nálad! 
- Lia? – vigyorgott Uccio. 
- Az a szerencséd, hogy külön lakókocsid van – húztam fel szemöldököm, mire felnevetett. 
- Köszönöm, anyu! – ölelt meg kisfiam. 
- Nincs mit – nyomtam egy puszit homlokára, majd a fürdő felé irányítottam. – Zuhanyozz le! – biccentett, majd elsietett. 
- Nagyon összehaverkodtatok – motyogta életem párja, tele szájjal. 
- Féltékeny vagy, Rossifumi? – nevetett. 
- Nem, éppen ellenkezőleg, nagyon örülök! Csak furcsállom – vont vállat. 
- Eddig is jóba voltak… - tájékoztattam. 
- Igen, de most még annál is jobban – bólogatott. 
- Daniel imád titeket – tájékoztatott Uccio. – Éppen ezért úgy érzi, hogy tartozik nektek, amiért engeditek versenyezni. Szeretne nektek közös programokat szervezni meg több időt hagyni kettesben, hogy boldogok legyetek – magyarázta, amiket megtudakolt kisfiamtól. 
- Akkor vagyok a legboldogabb, ha ő is boldog, velünk – emlékeztettem a szülőség egyik alapelvére. 
- Emiatt nem kell aggódnod, ő boldog – mosolygott. Én is elmosolyodtam, majd összetakarítottam magunk után, míg a fiúk beszélgettek. Miután Dan visszatért, frissen mosdva, átöltözve, Uccio is átöltözött, majd elindultak megnézni egy új filmet a mozivásznon.

- És most? – elnyúltunk az ágyon és élveztük a csendet. Megnyugvást jelentett, mintha így megszabadulhatnék gondjaimtól. 
- Csak élvezzük a csendet… - suttogtam, majd még szorosabban hozzábújtam. Hosszú percekig ölelkeztünk, miközben ezer meg ezer gondolat futott át agyamon. – Észrevetted, hogy mostanában sokkal nyugodtabb vagyok? – mosolyogtam páromra. Tényleg igaz, hogy az utóbbi hónapokban sokkal kevésbé voltam feszült. Szerelmes vagyok és boldog egy nagyon higgadt és jó humorú férfi oldalán. 
- Igen, mert jó kis sportot találtunk kettőnknek – kuncogott. 
- Bolond – nevettem, miközben aprót löktem mellkasán. Csitult a nevetésünk, majd vett egy nagy levegőt. Éreztem, hogy ez az a fajta levegővétel, mely jelzi, valami fontosról akar velem beszélni.
- Baj van? – pillantottam fel arcára. Nagy levegőt vett, majd belekezdett. 
- Lia, én visszaköltözöm Tavulliába – suttogta. 
- Mi? – ültem fel hirtelenjében. – De miért? 
- Mert ez az igazi otthonom. Szeretem Londont és jó volt ez a pár év, de hiányoznak a barátaim, a családom, a város, ahol felnőttem… Sokat járok oda edzések miatt, így sokkal egyszerűbben megoldhatnám – úgy magyarázott, mint Daniel apja, mielőtt elhagyott. A könnycseppek összegyűltek szememben, majd lassan végiggördültek arcomon, hogy végül az ágytakaróra zuhanjanak. 
- Miért pont most? – suttogtam. Mit tettem? Valamit hibáztam volna? Vagy csak a második helyre szorulok a motorok mögött? Elhiszem, hogy ez az élete, de én soha nem akartam elvenni tőle. 
- Már azelőtt is szerettem volna, hogy találkoztunk, de nem akartalak magadra hagyni, miután újra megtaláltalak – mesélte. 
- Inkább megvártad, amíg beléd szeretek – szipogtam, majd letöröltem a könnyeket és felálltam egy zsebkendőért. – Csak nem értem, minek kertelsz! – emeltem meg a hangom. Szóval ezért küldte el Ucciot, Dannel? Hogy nyugodtan szakíthasson velem? – Mondd ki, hogy vége és menjek haza! 
- Micsoda? – dermedt le. – Lia, mi a fenéről beszélsz? – felállt, majd közelebb lépett hozzám. – Ne sírj, hallod!? – törölte le újra kibuggyanó könnyeimet. – Nem akarok szakítani, nagyon szeretlek! – lehelt apró csókot arcomra. 
- Akkor mi ez az egész? – megtöröltem orromat, majd kíváncsian néztem fel rá. 
- Kicsim, én szeretném, ha ti is velem jönnétek – tátva maradt a szám. Mégis hogy lehetek ennyire buta? Meg akar kérni, hogy költözzünk össze, én meg anélkül, hogy végighallgatnám, fölöslegesen felhúzom magam. 
- Dan, nem tud olaszul – letöröltem az utolsó könnycseppeket, és küldtem felé egy apró mosolyt. 
- Hét éves – rántott vállat. – Van ideje megtanulni. Nos, mit szólsz? 
- Rendben – bólogattam, miután átfuttattam agyamon pár érvet. – Ha Danielnek tetszik az ötlet, akkor ezer örömmel – elmosolyodott, majd megölelt. 
Be kell vallanom, valójában féltem. Kicsi korom óta nem jártam Olaszországban, fura lesz újra ott élni és az olasz nyelvet használni, angol helyett, de szeretem annyira Valentinot, hogy ezek az apró dolgok, ne jelentsenek akadályt.  

26. fejezet

„Mégiscsak van valami, amitől változik az ember. Attól, ha van valaki, aki olyannak szereti és fogadja el, amilyen. Éppen olyanként. Elálló fülekkel, néha egy kis füllentéssel, egy kis hencegéssel. Nem fognak visszasimulni a fülei, nem fog sokkal kevesebbet füllenteni és hencegni, csak egy kicsivel kevesebbet; egyszóval változni fog.”

- Mi a baj? – szorongatta meg kezem, alig két perccel az edzés kezdete előtt.
- Csak… én csak… - kerestem a szavakat. – Félek – suttogtam.
- Minden rendben lesz – dörgölte orrát az enyémnek. – Nagyon szeretlek! – csókolt meg lágyan.
- Én is téged! Vigyázz magadra! – kértem.
- Igyekszem – mosolygott. Nyomott még egy csókot ajkaimra, majd feltette a bukósisakot. Pacsizott egyet Dannel, majd felült a motorra.
A gyomrom apró görccsé zsugorodott, ahogy láttam kihajtani a pitből. Fejemre tettem a fejhallgatót és vártam, hogy meghalljam mérnökével folytatott beszélgetését. Tett pár kört kezdésképpen, hogy legyenek szükséges adatok a beállításokhoz.
- Oké, gyere be egyelőre! – szólt neki Jeremy.
- Lia, hogy van? – kérdezett vissza, miközben befejezte körét és a kijárathoz indult.
- Egész jól – mosolygott rám biztatóan. A motor megállt a boksz előtt, majd kedvesem leugrott róla. Felpattantam a székről és felé szaladtam.
- Ennyire ne örülj nekem! – kuncogott.
- De… - levette a bukósisakot én pedig nyakhajlatához bújtam és pityeregni kezdtem. Küzdöttem a motorok elleni félelmemmel és a felhalmozódott feszültséggel.
- Szeretlek, Édesem! – suttogta fülembe.
- Én is téged! – váltottunk egy apró csókot, majd letöröltem arcomról a könnycseppeket és Valentinoval együtt leültünk Dan mellé. 

A kezdeti pityergés után, kicsit jobban viseltem az edzés hátralevő részét, bár ebben sokat segített, hogy Niki és Dan próbálta lekötni a figyelmem, míg Valentino a pályán körözgetett jobb időeredmény reményében. Sajnos, nem igazán alakult alatta a motor. A tízedik helyen fejezte be az első edzést, míg Hayden a harmadikon. Tény, az amerikai jobban bír a Desmosedicivel. 
- Ez csak az első edzés volt – simogattam meg karját. Nagyot sóhajtott, majd letette bukósisakját az asztalra. – Lesz jobb is! – próbáltam vigasztalni.
- Annyira bíztam benne, hogy a fejlesztésekkel közelebb kerülünk majd az élmenőkhöz… - motyogta kissé elkeseredve.
- Valentino Rossi! – állt fel kisfiam a székre, melyen eddig ücsörgött. – Ne így állj hozzá! – dorgálta le. – Nem állhatsz így hozzá! Te vagy a példaképem… mindig te gondolkodsz pozitívan, ha anya vagy én már nem tudunk – minden szempár rá szegeződött. Még én is meglepődtem azon, milyen erélyes lett hirtelen. Ugyanakkor egy cseppet se bántam. Így legalább biztosak lehetünk abban, hogy sose hagyjuk egymást cserben, mindig itt lesz valamelyikünk, hogy felrázza a többieket.
- Igaza van – mosolyogtam.
- Köszönöm – ölelte meg Dant, majd engem is.
- Én nem kapok? – biggyesztette le ajkait Uccio.
- Gyere, te nagy gyerek! – húztam közelebb, majd csoportosan ölelkeztünk. Valentino Nikit is odahúzta, hiszen már ő is a családunk tagja. Úgy láttam, nagyon jól esik neki a gesztus.
- Menjünk ebédelni – kértem kedvesem, miután elengedtük egymást.
- Még nyilatkoznom kell.. – motyogta. – Lerendezem gyorsan, addig induljatok el – simogatta arcomat.
- Rendben – leheltem puszit ajkaira. – Rendeljek neked?
- Jó lenne – bólintott.
- Mit kérsz? – érdeklődtem.
- Valami sportolóknak valót – kuncogott.
- Nem mintha az elhízás veszélye fenyegetne – forgattam szemeimet. – Uccio, te megvárod Valentinot?
- Igen – bólintott. – És én valami nagyon finomat kérek – vigyorgott barátjára, aki nyelvet öltött rá. – Jó sok legyen, most nagyon éhes vagyok.
- Rendben – kuncogtam. – Akkor majd jöttök! – biccentettem, majd Daniellel és Nikivel karöltve, elindultunk az ebédlőhöz. 

Sétálva közelítettük meg a helyet, ami elég nagy butaság, de bőven volt időnk arra, hogy odaérjünk. 
Ahogy a bokszutcában sétálgattunk észrevettünk egy babakocsit tologató lányt. Nagyon szép nő volt, és ahogy elhaladtunk mellette, jól láttam, kislánya is gyönyörű.
- Tündéri kislány – mosolyogtam a nőre, miután furcsálni kezdte, hogy ennyire méregetem a picit.
- Köszönöm – mosolygott. – Új vagy itt? – tehát azonnal tudta, valamelyik motorosnak köszönhetően vagyok itt.
- Igen – bólintottam.  – Valentinohoz tartozom – intettem a Ducati home-ja felé. Szája egy meglepett ’ó’ hangot formált, amit nem tudtam hova tenni. – És ti?
- Casey felesége vagyok – olyan büszkén mondta, hogy fogadni mernék, még a mellkasát is kidűtötte hozzá.
- Stoneré? – döbbentem le. Nem mondja komolyan, hogy annak a mocsoknak, ilyen édes kislánya és szép felesége van…
- Igen – bólintott.
- Hogy lehet neki ilyen szép kislánya? – suttogtam magam elé, de volt valaki, aki meghallotta.
- Tudod, a gének – szólalt meg mögöttem az említett. Hátrafordultam, mire rám kacsintott egy gúnyos vigyor társaságában.
- Ezért nem értem, miért lett ilyen szép… - grimaszoltam.
- Féltékeny vagy? – húzta fel szemöldökét, majd megcsókolta kedvesét.
- Mire? – húztam fel én is szemöldököm.
- A gyerekednek nincs rendes apja, Rossival kavarsz… elég silány életet élsz – vetette oda. Azt hiszem nem meglepő, ha azt mondom, felment bennem a pumpa.
- Túl nagy az egód, Stoner! Nem gondolod, hogy valamit le kellene tenned hozzá az asztalra? – fontam össze karjaimat melleim előtt.
- Bocs, én letettem. Megültem azt a motort, mellyel a drága kedvesed csak szenved… - vetette oda félvállról.
- Tényleg? Még is a kedvesemnek van kilenc bajnoki címe, nem neked – emlékeztettem. A hatás kedvéért körömágyamat kezdtem vizsgálni tekintetemmel.
- Nem megyek bele vitába egy, a motorokhoz nem értő, pénzéhes nővel – felelte lenézően.
- Pénzéhes? Motorokhoz nem értő? – nevettem fel kínomban. Ez az ember nem komplett, az tuti! – Ha te mondod – kuncogtam.
- Tudod, ki az a Davide Conti? – szólalt meg mögöttünk egy ismerős hang. Hátra fordultam, Nicky állt ott és Stonerhez intézte kérdését.
- Persze – bólintott Mr. Nagyképű. Apa többszörös salakmotor világbajnok volt és bár sosem szerzett olyan sok díjat, mint Valentino, nagyon sokan felnéztek rá tudásáért, teljesítményért.
- Az édesapám volt – na, ettől aztán rendesen leesett az álla. Szüksége volt pár perce, míg újra összeszedte magát.
- A tehetség nem feltétlen öröklődik – rántott vállat. – Főleg nem nőkbe.
- Ha te mondod – forgattam szemeimet.
- Ha nem így gondolod, miért nem mutatod meg? – éreztem, hogy ez felhívás keringőre és kezdtem megijedni.
- Nem kell neked bizonyítanom – vetettem oda, hátha elterelhetem a témát.
- Szóval félsz és csak a szád nagy! Értem én… - Oké, tény, hogy a legnagyobb félelmem, hogy valaha újra motorra üljek, de nem hagyhatom, hogy egy ilyen görény sértegessen.
- Rendben. Benne vagyok! Versenyezzünk! – elégedetten elvigyorodott, majd közölte, hogy a pontos helyszínt és időt később egyeztetjük meg. 

Díj!

Köszönöm Kirának ezt a díjat! :)

Szabályok:

a) Köszönd meg a díjat annak akitől kaptad!

b) Tedd ki a díj képét az oldaladra, bármilyen formában, majd másold át a kérdéseket a díj adójának oldaláról!

c) Válaszolj az eredeti kérdésekre!

d) Küldd tovább max. öt blogírónak!

Kérdéseim:
1. Volt valami (valaki) ami nagy szerepet játszott a történeted megalkotásában?
Valentino Rossi karrierje és élete nagy hatással volt rám, különösen miután olvastam a What if I had never tried it? című könyvét. Zseniális írás egy zseniális emberről! :)

2. Melyik szereplővel tudsz azonosulni leginkább?
Minden női főszereplőmben van valami a saját személyiségemből. Ezen a blogon természetesen Liaval tudok, de kicsit látom magam az ifjú Daniel gondolkodásában is. Az összes blogomat tekintve... hmmm... akkor Johannával az ein Leben lang-ból. 

3. Számodra mit jelent az írás?
Amikor írok, nem törődök a környező gondokkal, csak azzal, hogy megpróbáljak az embereknek bemutatni egy másik világot. Egy általam elképzelt és leírt életet. Szeretném, ha az emberek az írásaim által megértenék az érzéseimet, a gondolataimat és, hogy mit, miért úgy írok, ahogyan. 

4. Mi volt az első történet amit írtál?
Valami NTX-es, még hetedikes koromból.. Szerintem címe az nem volt...

5. Mit szoktál csinálni ha nincs ihleted?
Zenét hallgatok, videókat vagy éppen képeket keresek a történet szereplőit alkotó karakterekről. Ha nem válik be, barátnőmhöz fordulok segítségért, ő általában felvet valami ötletet és az megihlet engem, egy teljesen másikra. :))

Akiknek továbbküldöm: Kori
Nikíí
Nixííh

25. fejezet

„Minden ember okkal lép be az életünkbe. Egyes emberek úgy adnak, hogy örömet okoznak, mások úgy, hogy fájdalmat. Mindkét esetben olyasmit kapunk tőlük, amelyet késleltethetünk ugyan, de elkerülnünk nem érdemes. Légy türelmes és kitartó, járj nyitott szemmel, hisz olyan kincsre is bukkanhatsz embertársadban, amely értékesebb bármely földi jónál.”

Április első hetében kezdődött a gyorsasági motor világbajnokság 2012-es szezonja. Valentino már másodikán elutazott, mi azonban csak negyedikén tudtuk követni. Nikivel kora reggel egészültünk ki a reptéren és útnak indultunk Katarba.
Pár órával később végül leszállhattunk a meleg, fényűző városban, Dohában. Köztudott, hogy az errefelé élő emberek bővelkednek a pénzben, de a szám így is tátva maradt a meglepődöttségtől, mikor a leszálláshoz készülődve megláttam a város látképét. Egyszerűen gyönyörű!
- Azt a mindenit – Niki és Daniel is csak pislogtak. Niki egyébként remek tanár, Daniel imádja. Kicsit ugyan még engedékeny, de már adtam neki pár tanácsot, amivel ráveheti Danielt a teljes figyelemre. Nem bántuk meg, hogy őt választottuk.
Amint hozzáférhettünk csomagjainkhoz elővettem a mobiltelefonomat. Vale azt írta, Uccio kijön elénk. Szétnéztem a reptér várakozói között, de hatalmas tömeg volt. Nem tudom, hogy ez itt normális-e vagy csak a motorverseny miatt van, mindenesetre kezdett tömegundorom lenni.
- Te sem látod Ucciot? – pillantottam Nikire. – Múltkorában, mikor nálunk járt, pont ott volt Uccio is, így már számára se volt ismeretlen a srác.
- Nem – rázta fejét.
- Ott van! – mutatott Daniel a kijárathoz. Kedvesem legjobb barátja az ajtó mellett támasztotta a falat, miközben minket keresett tekintetével. Intettem felé egyet, mire megindult felénk. Meglepő, hogy a legkisebb vette észre, de betudtam annak, hogy kisfiam elég szemfüles.
Köszöntött egy-egy puszival, majd elvette táskáinkat.
- Minden megvan? – kérdezte.
- Igen – bólintottunk határozottan.
- Akkor irány a szállás! – mosolygott.
A motoGP-ben a versenyzők, kiváltképp a királykategóriában motorozók, lakókocsikban szállnak meg. Ide azonban magukkal vihetik a családjukat is. Valentino is így tett, így itt vártunk rá, míg meg nem érkezett. Egyedül Niki fog szállodában aludni, aki ragaszkodott hozzá, hogy éjszakára elszakadjon tőlünk.

Valentino délelőtt részvett a sajtótájékoztatón, ahol beszélt arról, reméli, idén jobban alakulnak dolgai az olasz motor gyártóknál. Már persze boncolgatják mi lesz vele jövőre, hiszen év végén lejár a Ducatival kötött szerződése, ám ő még nem akart ezzel foglalkozni. Előbb versenyeket akart, hogy lehessen mihez viszonyítani.
Délután aztán visszatért az átmeneti szobájába, ahol mi vártuk. Dan éppen Nikivel tanult az asztalnál, én pedig egy tábla csokoládét majszolgattam.
- Szia – ragyogtak fel szemeim, amint belépett az ajtón.
- Sziasztok – mosolygott. A nyakába borultam, majd hosszas csókot váltottunk.
- Hiányoztál! – mosolyogtam boldogan.
- Ti is nekem! – Dan is odaszaladt egy puszira, majd visszaült az asztalhoz, hogy folytassa a tanulást. Valentinoval leültünk az ágyra és az ölelésébe bújva hallgattam, ahogy elmeséli a napját. Én is meséltem neki pár dolgot, amit megállapítottam a városról.

Vacsorára egy közeli étterembe mentünk, majd gyorsan vissza a szobánkba. Nem bujkáltunk a fotósok elől, de igazából mutogatni se akartuk magunkat. Jó volt minden úgy, ahogy volt.
Este szorosan az ölelésébe bújtam, így aludtunk el. Nehéz nap lesz a holnap. Szembe kell néznem egyik legnagyobb félelmemmel, a motorokkal, egy olyan helyen, ahol semmi más nincs, csak ezek a járművek.
Reggel az ébresztőm pittyegő hangja keltett. Vale mint egy kis mormota durmolt mellettem.
- Ébresztő, álomszuszék! – suttogtam fülébe. Nem különösebben hatotta meg próbálkozásom. – Hahó! – leheltem apró csókot ajkára. Semmi életjel. – Valentino Rossi, ha nem kelsz fel azonnal, elnáspángollak! – szóltam rá erélyesen, mire felnevetett és magához rántott. - Azt a piszkos mindenedet! – ütögettem finoman egy párnával.
- Pedig olyan jól színészkedtem, nem? – kuncogott.
- Szakmát kéne váltanod – dünnyögtem az orrom alatt.
- Jó nekem a mostani – lehelt vállamra apró puszit. – Felkészültél a mai napra?
- Fel lehet? – húztam el a számat.
- Minden rendben lesz – simogatta combomat, majd újabb csókot nyomott ajkaimra.
Kikászálódtunk az ágyból, s míg ő készülődött felébresztettem kisfiamat is. Velünk ellentétben, nyoma nem volt fáradtságának. Mint egy frissen beszerzett Duracell elem, lemeríthetetlen volt.
Én is rendbe szedtem magam, majd Danielt, ezt követően pedig elindultunk reggelizni. Nikinek is írtam, aki hamar odaért a szállodából.
Nem sokat ettem, a görccsé összehúzódó gyomrom nem engedte. Egyre azon kattogott az agyam, hogy amiért annyi éven küzdtem, hogy eltemessem magamban, ma hivatalosan is felborul. Mindenhol motorok fognak körbevenni. És ha még nem lenne elég, egy seregnyi fotóst is kapunk a nyakunkba.
Kedvesem a nyakunkba akasztotta a belépőket, amit Niki már tegnap óta visel, majd Dannek még egy 46-os jelzésű baseball sapkát is adott. Így lépkedtünk be a Ducati bokszába.
- Jó reggelt! – köszönt a csapatnak, mi pedig szinkronban követtük. Minden szempár ránk meredt. – Srácok, ő itt a kedvesem, Lia, a fia, Daniel és Niki pedig Daniel magántanára… - mutatott be minket.
- Sziasztok – intettek. Egy idősödő férfi indult meg felénk.
- Lányok, és persze Dan… ő itt Jeremy Burgess, a főmérnököm – intett a férfi felé. – Már tizenkét éve együtt dolgozunk! – büszkélkedett a ténnyel.
- Örülök, hogy megismerhetem – nyújtottam a kezem.
- Ugyan, tegeződjünk! – kért.
- Rendben – bólintottam. – Akkor, szia – ő is elmosolyodott. – Lia Conti. Ő pedig a kisfiam, Daniel Conti.
- Örülök, hogy megismerhetlek titeket – bólintott. Szimpatikusnak találtam és úgy éreztem, ő is minket.
Valentinot kötötték a programok és a teendők, így úgy döntöttem nem tartjuk fel. Karon ragadtam Dant és elindultunk felfedezni a bokszutcát. Niki közben leragadt Uccionál. Elég jól elbeszélgettek.
- Hű – ámuldozott kisfiam a hatalmas motorokat látva. – Egy nap, majd én is ilyenen fogok ülni! – jelentette ki. Mosolyogva megsimítottam a sapkát fején, majd tovább sétáltunk. A Honda jelenleg az egyik legerősebb motor a mezőnyben, így Dan előttük kicsit tovább szemlélődött, hátha majd ő megfejti a titkukat… Aranyos gondolat volt tőle, még ha nincs is rá esély.
- Elnézést! – érintette meg egy férfi a vállamat.
- Igen? – fordultam felé meglepetten.
- Itt nem lehetnek nézők, csak az arra kijelölt időpontokban, a kordonon kívül… - magyarázta.
- Nem nézők vagyunk – bólintottam. – De azért köszönöm. – Tekintete fiam sapkájára vándorolt.
- Rossi? – húzta fel kérdően szemöldökét.
- Mi van vele? – fontam karba kezeimet.
- Te vagy az új szerzeménye? – A beszélgetés kezdett egyre érdekesebbé válni. Pontosan tudtam kivel állok szemben. Casey Stoner, személyesen. A tavalyi világbajnok, aki imádott hobbijának érzi, hogy belekössön Valentinoba minden lehetséges alkalommal.
- Bocs. Mi van? – kérdeztem vissza.
- Nos, mind tudjuk, hogy nem képes mást szeretni, önmagán kívül. Ezért váltogatja olyan sűrűn a barátnőit is. Gondolom te vagy az új! De hogy gyereked is van… Ejj. Két hónapot adok! – maró gúnnyal a hangjában beszélt, mire kedvem támadt arcon csapni.
- Először is: Semmit nem tudsz Valentinoról, mint magánemberről, szóval inkább hallgass! Másodszor: Van egy gyermekem. Na és? Egy nő nem veszít önmagából azért, mert anya lesz! Sőt, inkább kiteljesedik! – vetettem arcába. – És harmadszor: Nekünk te ne adj esélyeket, időpontokat! Szeretem azt az embert, akit te hobbiból szapulsz! – Jobbnak láttam magára hagyni, mielőtt válaszolna. Nem akarok neki esélyt adni, hogy még jobban felidegesítsen. Megfogtam Dan kezét és visszaindultunk a Ducati home-ja felé. Annyira figyelmetlen voltam, hogy sikerült beleütköznöm egy szembejövőbe.
- Hé-hé! – kapott utánam, mikor kicsit megtántorodtam. – Jól vagy?
- Igen, köszönöm – bólintottam. – Bocsánat – motyogtam.
- Semmi baj – mosolygott. Olyan szemei voltak, mint egy tigrisnek. Sőt, az egész arca egy vadmacskás vonalat sugallt. Ha negyed ennyire vad a valóságban, szerencsés lehet a barátnője.
De miket is gondolok én itt? Fiatalabb nálam, nem is igazán az esetem, ráadásul egy szuperférfi vár rám, alig pár méternyire.
- Lia Conti – nyújtottam felé kezemet. Ő volt Nicky, párom jelenlegi csapattársa. Még csak képeken láttam, leginkább nemrégiben, mikor a Wroom programon voltak Olaszországban. Jól szórakozhattak, azok alapján, amiket hallottam.
- Valentino kedvese, ha nem tévedek – széles mosolya kedveskedő volt. Felemelő látvány egy ilyen Stoner után…
- Igen – bólintottam.
- Nicky Hayden, a csapattársa – mutatkozott be az amerikai is. – Örülök, hogy végre megismerhetlek. Vale sokat mesélt rólad.
- Ezt jó hallani… - motyogtam. Elengedtem ugyan egy mosolyt, de még mindig mérges voltam. – Ő a kisfiam, Daniel – intettem az említett felé. – Aki már el is tűnt – Valentino felénk indult, Dan pedig hozzá szaladt.
- Aranyos kissrác – bólintott. – Minden rendben? Kicsit idegesnek tűnsz..
- Köszönöm. Öhm.. igen, rendben… - hazudtam. Semmi sem volt rendben. Egy nagyszájú, öntelt srác az előbb tett megjegyzést kedvesemre, aki már motoros overállban van, tehát lassan bekövetkezik, amitől úgy féltem, és motorra ül. Előttem.

24. fejezet

„Az élet értelmét nem a nagy áldozatok és kötelességek adják, hanem apróságok; a szív egy-egy mosolyból, vagy egy-egy kedves gesztusból meríti a boldogságot és a vigaszt.”

Sok mindent kellett elintéznem mire eljutottunk oda, ahol most tartunk, de még mindig úgy gondolom, megéri.
Egy hét egyeztetés és újabb és újabb átbeszélések után végül úgy döntöttem megkeresem főnökömet és benyújtom a felmondásomat. Szerencsére nem csinált belőle nagy ügyet. Sajnálta, hogy távozok, de biztos volt benne, hogy ha én így érzem jónak, akkor meg kell tennem.
Ezt követően egy hirdetést adtam fel, miután nem találtunk magántanárt fiamnak. Közben Valentino beszervezte egy kisgyerekeknek való versenybe, ám Olaszországba. Végtére is, ő ott van otthon ezekben.
Pár nappal a hirdetés feladása után – amit természetesen online intéztem – kopogtak az ajtómon.
- Kinyitom – nyomott csókot homlokomra Valentino, míg én az utolsó tányérokat mosogattam. Pár perccel később egy fiatal lánnyal az oldalán tért vissza. – Kicsim, téged keresnek – biccentett a lány felé. Szőkésbarna hajú, mosolygós és jól öltözött lány volt. Megtöröltem a kezem a konyharuhába, majd léptem egyet irányába.
- Nikolett Szabó – nyújtott kezet.
- Lia Conti – ráztam meg kinyújtott jobbját, majd a nappaliba tereltem, magam után húzva Valentinot is.
- A meghirdetett magántanári állás miatt jöttem – magyarázta, miközben helyet foglalt a kanapén.
- Óh, igen – bólintottam. – Bocsánat, de nem vagy túl fiatal hozzá?
- Nemrégiben diplomáztam Budapesten, Magyarországon. Ott születtem és nőttem fel, de kijöttem Londonba szerencsét próbálni – mesélte. Szimpatikus volt, ehhez kétség sem fér, de nem voltam egészen biztos abban, hogy elég jó tanára lenne a fiamnak.
- Nos, a fiam hét éves, most első osztályos, de motorozni szeretne, beneveztük egy olasz bajnokságba, ráadásul a párom – mutattam Valera – is versenyző, ezért úgy döntöttünk kivesszük az iskolából, mert túl sokat kellene hiányoznia.
- Értem – bólintott. – Édesapám az autóversenyekért van nagyon oda – mosolygott. Valentino arcára hatalmas mosoly került. Nagyon szerette az autóversenyeket is. Tehát, lényegében mindent, ahol száguldozhat.
Faggatni kezdtem a lányt, hogy kicsit jobban megismerjen. A magántanár sok időt fog Daniellel tölteni, így tökéletesen bíznunk kell benne.

- Akkor is vállalod a dolgot, ha néha utazgatnod kell velünk a világ különböző pontjaira? – fordultam ismételten a lány felé.
- Igen – bólintott határozottan. Tetszett az elszántsága. Valentino közben hazaért Daniellel, úgyhogy eljött a szembesítés ideje. A legfontosabb, hogy Daniel kedvelje a tanárnőjét és hallgasson rá.
- Szia, Kincsem – pusziltam meg, majd lesegítettem dzsekijét.
- Szia, Anyu – puszilt meg. – Képzeld, annyira vicces volt ma az iskolában – kezdett csacsogni.
- Figyelj csak! Később elmeséled, oké? De most vendégünk van és szeretném, ha bemutatkoznál – a lány felé sétált és úgy tett, ahogy Vale, mikor kezet fog valakivel. Kinyújtotta kezét a kézfogáshoz.
- Daniel Conti vagyok – mutatkozott be.
- Conti? – nézett rám meglepetten. – Én azt hittem, hogy… - nézett Valentinora. Ekkor értettem meg. Azt hitte kedvesem az édesapja.
- Sajnos nem – rázta fejét Vale. – Mi csak nem rég óta alkotunk egy párt – mosolygott.
- Pedig olyan, mintha örök életetekben együtt lettetek volna – mosolyodott el.
- Gyerekkori barátok vagyunk – magyaráztuk. – De térjünk vissza Danielre! Kicsim, ő itt Nikolett Szabó. Azért van itt, mert szeretne a magántanárod lenni – magyaráztam.
- Van pasid? – kérdezte Dan a lánytól.
- Nincs – húzta fel szemöldökét.
- Szóval akkor szabadon járhatod a világot? – kérdezett ismét.
- Igen – bólintott.
- Szereted a motorokat?
- Az autókat jobban, de igen – bólintott határozottan. Tudtam, hogy Dannek már itt megfelelne, de inkább magukra hagytuk őket, hadd beszélgessenek egy kicsit, nekünk is át kellett még beszélnünk a dolgot.
- Mit gondolsz? – simogatta Valentino a karomat.
- Szimpatikus – állapítottam meg. – Szerinted? – átkaroltam a nyakát és megöleltem.
- Rendes lánynak tűnik, ráadásul elszántnak is. Ha Daniel is megkedveli, szerintem megpróbálhatnánk. Nem veszítünk vele semmit! – emlékeztetett.
- Azt mondod? – gondolkodtam tovább. Mi lesz, ha mégsem válik be? Ha nem találunk majd másikat utána?
- Kockáztass! – suttogta fülembe. Lábujjhegyre álltam és egy apró puszit nyomtam orra hegyére.
- Nem tudom, mi lenne velem nélküled – suttogtam.
- Unatkoznál éjszakánként – rántotta meg vállát.
- Bolond – forgattam szemeimet, majd összekulcsoltam ujjainkat és visszahúztam a nappaliba. Az ajtófélfának támaszkodva figyeltem, ahogy Dan boldogan cseverészik a magyar származású lánnyal.

23. fejezet

„Engem a jövő érdekel, mert ott fogom eltölteni életem többi részét”

- Utálom ezt a sok hülyeséget – dobott arrébb egy újabb papírköteget, majd fáradtan kezei közé temette arcát.
- Segítsek? – simogattam hátát. Március közepét írjuk, a drágám túl van a teszteken és a lábműtétén is. Ráadásul a szülinapját is megünnepeltük. Hogy mivel? Meghívtuk Vale összes barátját és fontosabb családtagjait egy kis partira. Nagyon jó érzés volt találkozni kedvesem legfontosabb ismerőseivel és Daniel is nagyon jól érezte magát Lucaval. Valentinot pedig semmi sem tette boldogabbá, minthogy mi, az összes barátja és a családja mind egybe gyűltünk.
- Értesz hozzá? – átkarolta a derekam.
- Egy kicsit – leültem mellé és elvettem a papírokat. Még az egyetemen tanultam könyvelést, így ki tudtam tölteni az adóbevallását. Csak arra volt szükségem, hogy lediktálja az adatait.
- Köszönöm, köszönöm, köszönöm – kapott ölébe, majd a hálószobáig cipelt. – Nélküled még hetekig ezzel bajlódtam volna.
- Miért nem fogadsz fel egy könyvelőt?
- A legutóbbival eléggé megjártam… - mormogta az orra alatt.
- Mi történt? – néztem rá meglepetten. Fordítottam helyzetünkön, így én kerültem felülre.
- Valamit elszúrt és megbüntettek. Szép kis summát kellett kifizetnem – morgolódott.
- Istenem! Ha nem ért hozzá ne csinálja! Ha meg direkt volt, akkor jobb, ha nem kerül a szemem elé – morgolódtam mérgesen. A könyvelés nem játék, nem szabad hozzá nem értőknek a kezébe adni és szándékosan kicsalni azok pénzét sem, akik azért elég szép összegeket keresnek.
- Édes vagy, mikor dühöngsz – simogatta arcom, majd lágy csókot nyomott ajkaimra.
- Mint egy féltő, szerelmes asszony? – kuncogtam.
- Mint egy féltő, szerelmes, irtózatosan szexi asszony – ő is felkuncogott, majd ajkaimra tapadt. Nyaka köré fontam karjaimat és hagytam, hogy vágyaink átvegyék az uralmat felettünk.

Reggel ölelői karjai között ébredtem, ahogy mindennap, mikor nem kellett elutaznia.
- Jó reggelt! – nyújtóztam. Nincs csodálatosabb tudat, mint az, hogy ma nem szólal meg a vekker, mert hétvége van.
- Neked is – mosolygott sokat sejtetően.
- Min mosolyogsz? – kérdeztem, mikor percekkel később még ugyanúgy meredt rám.
- Fenomenális ötletem támadt! – felkeltette a kíváncsiságomat, milyen csodálatos dolog következményeképpen kapcsolt fel feje fölött az a bizonyos villanykörte.
- Micsoda? – kérdeztem rá.
- Legyél a könyvelőm! – majd hogy nem, lefordultam az ágyról szavai hallatán. Én, mint könyvelő? Ez csak valami vicc…
- Nem, csak tréfálsz – ráztam a fejem hitetlenül.
- Nem! Ugyan már, Kicsim! Csak benned bízom igazán és te értesz is hozzá! Rendesen fizetnék, mint bármely alkalmazottnak – magyarázta.
- De én a párod vagyok… - kerestem tovább a kifogásokat.
- Éppen ez az! – magyarázta tovább.
- De akkor te fizetnél mindent! Mert az én pénzem is tőled lenne… Nem Rossi, ilyet nem játszunk! – tiltakoztam hevesen. Úgy érezhette lezártam a témát, mert elszomorodott és nem folytatta. A fürdőszobába ment öltözni, míg én belül nagy harcot vívtam magammal. Végtére is csinálhatnám a jelenlegi állásom mellett. Vagy, ha mégsem… tény, hogy több időm lenne Valentinora.
Eszembe jutott a kérdés, amit Daniel tett fel a múltkor. ’Mikor kísérjük el Valentinot versenyezni? Vajon én is versenyezhetek majd, ahogy ő?’ Felálltam és a fürdőbe rohantam.
- Benne vagyok! – jelentettem ki hirtelen elhatározásomat. – De meg kell beszélnünk hozzá pár dolgot… - éppen a fogát mosta, így csak bólintott egy aprót, majd magára hagytam és vártam, hogy végezzen.
- Mi ez a hirtelen fordulat? – ült le mellém.
- Azt bizonyára már észrevetted, hogy bele kellett törődnöm, Daniel is a nyomdokaidba szeretne lépni – bólintott. – Szeretném, ha megadhatnám neki a lehetőséget. A lehető legjobb anyukája szeretnék lenni és, ha ehhez az kell, hogy futamokra járjon veled és elkezdjen egy kis kategóriás versenyben indulni, akkor beleegyezem – szüksége volt pár pillanatra, hogy felfogja, mit is mondtam, majd közelebb hajolt és hosszan megcsókolt.
- Mindent elintézek, hogy versenyezhessen – biztosított róla. – És… szóval, jönni szeretnétek velem a futamokra? – kérdezte kissé bizonytalanul.
- Szeretnélek támogatni és ott lenni veled, akármi történjen. De ez a te döntésed. Frusztrálna, ha ott ülnénk a bokszodban? – hallottam, ahogy kinyílik Daniel szobájának ajtaja, majd apró lábikók dobognak a padlón.
- Nagyon szeretném, ha velem jönnétek – ezúttal én kezdeményeztem csókot, de Daniel hamar félbe szakított minket.
- Jó reggelt! – huppant le közénk.
- Neked is – jutalmaztam puszival, Vale pedig összeborzolta haját.
- Miről beszéltetek? – kíváncsiskodott.
- Csak megvitattunk pár dolgot – vontam meg a vállam.
- Rólam? – kérdezte ismét. Erre most mit mondjak? Hazudni csúnya dolog…
- Igen, rólad is – bólintottam.
- Micsodát? – kérdezte izgatottan.
- Beleegyeztem, hogy versenyezz – meséltem. – Valamint Valentino ajánlott egy nagyon jó állás lehetőséget, így lehet, hogy gyakrabban elmehetünk majd vele a futamokra. Ahogy az iskolád engedi!
- Nem akarok suliba menni! Versenyezni akarok – majd hogy nem zokogni kezdett mellettünk. – Anya, kérlek! – könyörgött.
- Neked mi lett az iskolával? – pillantottam szerelmemre.
- Sokat hiányoztam és nagyon lemaradtam, egy idő után ott hagytam, de később magántanulóként befejeztem és még diplomám is van! – mesélte büszkén.
- Te kis okos – nevettem fel. – Akkor most mi legyen? – pillantottam fiamra.
- Nem erőltetheted… - rázta fejét.
- Rendben. Keresünk neked egy magántanárt, de nem állhatsz meg az érettségiig! – szóltam rá.
- A diplomáig! – kontrázott, majd megölelt. – Szeretlek! Te vagy a legklasszabb anya a világon.
- Én is szeretlek – pusziltam meg feje búbját.
- Én is szeretlek titeket – ölelt meg minket Rossi. Nyomott az arcomra egy apró csókot, majd elsuttogott a fülembe egy köszönömöt. Pedig inkább nekem kellene hálásnak lennem…

22. fejezet

„Mikor öt éves voltam, anyukám azt mondta nekem, a boldogság a kulcs az élethez. Aztán iskolába mentem, ahol megkérdezték mi akarok lenni, ha nagy leszek. Azt válaszoltam, ’boldog’. Elmosolyodtak, és azt mondták, hogy nem értettem a kérdést, pedig igazából ők értelmezték rosszul az életet.”

A séta után megvacsoráztunk, majd bebújtunk az ágyba és végre megadtam páromnak azt, amire egésznap vágyott. Persze, nekem se esett nehezemre, senki ne értsen félre, egyszerűen csak, köztudott tény, hogy a férfiaknak nagyobb a szexuális étvágya…
Másnap aztán legalább délig aludtunk, majd újra kihasználva a szobaszolgálat lehetőségét a szobánkban reggeliztünk meg. A napi élelem bevitel után letusoltunk, összepakoltunk és lassacskán hazaindultunk drága családunkhoz.
Otthon nem várt látvány fogadott. Minden szépen rendbe téve, kitakarítva, az asztalon két fajta étel és három fajta sütemény sorakozott. Kezdtem úgy érezni, hogy újra éljük a karácsony napját.
- Anyu! – szaladt ki Dan az előszobába.
- Szia, Kicsim – mosolyogtam, majd magamhoz öleltem. Valentinoval is lepacsizott, majd izgatottan terelt minket a nappali felé.
- Sziasztok – mosolygott ránk Luca, Stef és Uccio egyaránt.
- Sziasztok – mindenkit üdvözöltem puszival, Valentino pedig öleléssel.
- Hogy éreztétek magatokat? – kérdezték, miután lerogytunk a kanapéra. Részletes beszámolót kellett tartanunk, persze kihagyva a tizennyolc év felettieknek való részeket. Türelmesen hallgatták végig, majd Daniel felállt, berohant Valentino hálószobájába és pár perc múlva, hátra dugott kezekkel tért vissza.
- Ajándék! – nyújtotta át. Egy rajz volt nála, melyen mindannyian szerepeltünk. Gyermeki rajz volt, de az érzelmi értékét tekintve felbecsülhetetlen.
- Köszönjük – közelebb hajoltunk, hogy egy-egy puszival megjutalmazhassuk.
- Be fogjuk kereteztetni – mosolyogtam rá, mire boldogan ült le mellénk.
Egészen sokáig beszélgettünk, miközben teliettük magunkat a finomabbnál finomabb ételekkel. Végül Uccio hazaindult, a két srácot pedig elküldtük lefeküdni. Segítettem Stefnek bepakolni a mosogatógépbe, majd mi is követtük a gyerekek példáját.

Másnap legnagyobb szívfájdalmunkra búcsút kellett vennünk Stefaniatól és Lucatól. A silverstonei pályalátgatás nem jött össze, de megígérte szerelmem, hogy cserébe a futamra elviszi majd mind a két srácot. Ez aztán még boldogabbá tette őket.
Sajnos, Valentino háza nem csak családjától búcsúzott el, de ezzel egyidejűleg tőlünk is. Ideje volt hazapakolnunk, hiszen nekem hamarosan munkába kell állnom. Szilveszter előtt mindig megnövekszik a szállodák forgalma. Párom nem örült neki, ahogy én sem, de végül is, még korai lenne minden nap, minden óráját együtt töltenünk.
Másnap már munkába kellett állnom, így reggel átszaladt Danielhez, majd egy gyors csókváltás után engedte, hogy bemenjek dolgozni. Sokkal felszabadultabb és boldogabb voltam, mint eddig valaha. Ezt drága kolléganőm is észrevette.
- Csak nem a szerelem? – mosolygott.
- De – pillantottam rá ragyogó tekintettel.
- Az a motoros srác? – hihetetlen, hogy nem emlékszik a nevére…
- Igen, Valentino – helyeseltem.
- Na – nyújtotta el az ’a’ hangot. – Mesélj! Mi volt karácsonykor?
- Ajándékozás, családi hangulat és… rájöttünk, hogy szeretjük egymást – vallottam be. – Vicces, mert az édesanyja, sokkal hamarabb tudta az érzéseimet, mint én magam.
- Ugyan már, ezt még egy vadidegen is tudta volna, aki csak rátok néz! Odáig meg vissza vagy tőle! – tényleg meglep, hogy ez mások számára ennyire nyilvánvaló volt, míg én még most is alig hiszem el.

A munkaidőm leteltével boldogan léptem ki a szálloda ajtaján. Biztos voltam abban, hogy az ismerős kocsi ott fog állni és nem is kellett tévednem. Kitártam az ajtót, majd beültem mellé.
- Szia – leheltem apró csókot szájára.
- Szia, Kicsim – mosolyodott el. – Milyen volt a napod?
- Unalmas – ásítottam egyet, miközben beindította a járművet. – És a tied? Tiétek? – javítottam ki magam az utolsó szóval kapcsolatban, hiszen kisfiam is vele volt.
- Jó volt – bólintott. – Dannel és Uccioval együtt faragtunk – mesélte boldogan.
- Tényleg? És tetszett? – hülye kérdés volt, de erre már csak akkor reagáltam, mikor kimondtam.
- Igen, bár nem az én motoros kezemnek való – vallotta be kissé szégyenlősen.
- Nem baj, én úgy imádom a kezeidet, ahogy vannak – simogattam meg azt, amellyel a sebváltót fogta. Elkapta mielőtt visszahúztam volna és szájához emelte, hogy egy apró csókot nyomjon rá. Alig vártam, hogy végre hazaérjünk és elvehesse pillantását az útról. Az én lakásom előtt fékezett le, így minden bizonnyal reggel már lusta volt átvinni Dant magához, ami persze nem baj.
Kihúzta a kulcsot az indítóból én pedig kicsatoltam az övem, mielőtt közelebb hajoltam hozzá. Kezeim közé vettem arcát, majd lágyan megcsókoltam. Egy percig sem tiltakozott, élvezettel nyugtázta nyelveink játékát. Kezeivel lágy simogatások közepette próbálta megkeresni kabátom gombjait, ám én félbeszakítottam. Nem hiszem, hogy erre most lenne a legmegfelelőbb a hely és az idő.
- Menjünk be! – leheltem alig pár milliméterre arcától. Bólintott és a lakásba indultunk, drága cimborájához, aki kicsit már az enyém is és kisfiamhoz, aki nagyon izgatott volt, amiért ilyen jól telik a téli szünete. Nehéz lett volna elmagyaráznom neki, én mennyire önfeledt is vagyok most, hogy végre megtaláltam a boldogságom.