26. fejezet

„Mégiscsak van valami, amitől változik az ember. Attól, ha van valaki, aki olyannak szereti és fogadja el, amilyen. Éppen olyanként. Elálló fülekkel, néha egy kis füllentéssel, egy kis hencegéssel. Nem fognak visszasimulni a fülei, nem fog sokkal kevesebbet füllenteni és hencegni, csak egy kicsivel kevesebbet; egyszóval változni fog.”

- Mi a baj? – szorongatta meg kezem, alig két perccel az edzés kezdete előtt.
- Csak… én csak… - kerestem a szavakat. – Félek – suttogtam.
- Minden rendben lesz – dörgölte orrát az enyémnek. – Nagyon szeretlek! – csókolt meg lágyan.
- Én is téged! Vigyázz magadra! – kértem.
- Igyekszem – mosolygott. Nyomott még egy csókot ajkaimra, majd feltette a bukósisakot. Pacsizott egyet Dannel, majd felült a motorra.
A gyomrom apró görccsé zsugorodott, ahogy láttam kihajtani a pitből. Fejemre tettem a fejhallgatót és vártam, hogy meghalljam mérnökével folytatott beszélgetését. Tett pár kört kezdésképpen, hogy legyenek szükséges adatok a beállításokhoz.
- Oké, gyere be egyelőre! – szólt neki Jeremy.
- Lia, hogy van? – kérdezett vissza, miközben befejezte körét és a kijárathoz indult.
- Egész jól – mosolygott rám biztatóan. A motor megállt a boksz előtt, majd kedvesem leugrott róla. Felpattantam a székről és felé szaladtam.
- Ennyire ne örülj nekem! – kuncogott.
- De… - levette a bukósisakot én pedig nyakhajlatához bújtam és pityeregni kezdtem. Küzdöttem a motorok elleni félelmemmel és a felhalmozódott feszültséggel.
- Szeretlek, Édesem! – suttogta fülembe.
- Én is téged! – váltottunk egy apró csókot, majd letöröltem arcomról a könnycseppeket és Valentinoval együtt leültünk Dan mellé. 

A kezdeti pityergés után, kicsit jobban viseltem az edzés hátralevő részét, bár ebben sokat segített, hogy Niki és Dan próbálta lekötni a figyelmem, míg Valentino a pályán körözgetett jobb időeredmény reményében. Sajnos, nem igazán alakult alatta a motor. A tízedik helyen fejezte be az első edzést, míg Hayden a harmadikon. Tény, az amerikai jobban bír a Desmosedicivel. 
- Ez csak az első edzés volt – simogattam meg karját. Nagyot sóhajtott, majd letette bukósisakját az asztalra. – Lesz jobb is! – próbáltam vigasztalni.
- Annyira bíztam benne, hogy a fejlesztésekkel közelebb kerülünk majd az élmenőkhöz… - motyogta kissé elkeseredve.
- Valentino Rossi! – állt fel kisfiam a székre, melyen eddig ücsörgött. – Ne így állj hozzá! – dorgálta le. – Nem állhatsz így hozzá! Te vagy a példaképem… mindig te gondolkodsz pozitívan, ha anya vagy én már nem tudunk – minden szempár rá szegeződött. Még én is meglepődtem azon, milyen erélyes lett hirtelen. Ugyanakkor egy cseppet se bántam. Így legalább biztosak lehetünk abban, hogy sose hagyjuk egymást cserben, mindig itt lesz valamelyikünk, hogy felrázza a többieket.
- Igaza van – mosolyogtam.
- Köszönöm – ölelte meg Dant, majd engem is.
- Én nem kapok? – biggyesztette le ajkait Uccio.
- Gyere, te nagy gyerek! – húztam közelebb, majd csoportosan ölelkeztünk. Valentino Nikit is odahúzta, hiszen már ő is a családunk tagja. Úgy láttam, nagyon jól esik neki a gesztus.
- Menjünk ebédelni – kértem kedvesem, miután elengedtük egymást.
- Még nyilatkoznom kell.. – motyogta. – Lerendezem gyorsan, addig induljatok el – simogatta arcomat.
- Rendben – leheltem puszit ajkaira. – Rendeljek neked?
- Jó lenne – bólintott.
- Mit kérsz? – érdeklődtem.
- Valami sportolóknak valót – kuncogott.
- Nem mintha az elhízás veszélye fenyegetne – forgattam szemeimet. – Uccio, te megvárod Valentinot?
- Igen – bólintott. – És én valami nagyon finomat kérek – vigyorgott barátjára, aki nyelvet öltött rá. – Jó sok legyen, most nagyon éhes vagyok.
- Rendben – kuncogtam. – Akkor majd jöttök! – biccentettem, majd Daniellel és Nikivel karöltve, elindultunk az ebédlőhöz. 

Sétálva közelítettük meg a helyet, ami elég nagy butaság, de bőven volt időnk arra, hogy odaérjünk. 
Ahogy a bokszutcában sétálgattunk észrevettünk egy babakocsit tologató lányt. Nagyon szép nő volt, és ahogy elhaladtunk mellette, jól láttam, kislánya is gyönyörű.
- Tündéri kislány – mosolyogtam a nőre, miután furcsálni kezdte, hogy ennyire méregetem a picit.
- Köszönöm – mosolygott. – Új vagy itt? – tehát azonnal tudta, valamelyik motorosnak köszönhetően vagyok itt.
- Igen – bólintottam.  – Valentinohoz tartozom – intettem a Ducati home-ja felé. Szája egy meglepett ’ó’ hangot formált, amit nem tudtam hova tenni. – És ti?
- Casey felesége vagyok – olyan büszkén mondta, hogy fogadni mernék, még a mellkasát is kidűtötte hozzá.
- Stoneré? – döbbentem le. Nem mondja komolyan, hogy annak a mocsoknak, ilyen édes kislánya és szép felesége van…
- Igen – bólintott.
- Hogy lehet neki ilyen szép kislánya? – suttogtam magam elé, de volt valaki, aki meghallotta.
- Tudod, a gének – szólalt meg mögöttem az említett. Hátrafordultam, mire rám kacsintott egy gúnyos vigyor társaságában.
- Ezért nem értem, miért lett ilyen szép… - grimaszoltam.
- Féltékeny vagy? – húzta fel szemöldökét, majd megcsókolta kedvesét.
- Mire? – húztam fel én is szemöldököm.
- A gyerekednek nincs rendes apja, Rossival kavarsz… elég silány életet élsz – vetette oda. Azt hiszem nem meglepő, ha azt mondom, felment bennem a pumpa.
- Túl nagy az egód, Stoner! Nem gondolod, hogy valamit le kellene tenned hozzá az asztalra? – fontam össze karjaimat melleim előtt.
- Bocs, én letettem. Megültem azt a motort, mellyel a drága kedvesed csak szenved… - vetette oda félvállról.
- Tényleg? Még is a kedvesemnek van kilenc bajnoki címe, nem neked – emlékeztettem. A hatás kedvéért körömágyamat kezdtem vizsgálni tekintetemmel.
- Nem megyek bele vitába egy, a motorokhoz nem értő, pénzéhes nővel – felelte lenézően.
- Pénzéhes? Motorokhoz nem értő? – nevettem fel kínomban. Ez az ember nem komplett, az tuti! – Ha te mondod – kuncogtam.
- Tudod, ki az a Davide Conti? – szólalt meg mögöttünk egy ismerős hang. Hátra fordultam, Nicky állt ott és Stonerhez intézte kérdését.
- Persze – bólintott Mr. Nagyképű. Apa többszörös salakmotor világbajnok volt és bár sosem szerzett olyan sok díjat, mint Valentino, nagyon sokan felnéztek rá tudásáért, teljesítményért.
- Az édesapám volt – na, ettől aztán rendesen leesett az álla. Szüksége volt pár perce, míg újra összeszedte magát.
- A tehetség nem feltétlen öröklődik – rántott vállat. – Főleg nem nőkbe.
- Ha te mondod – forgattam szemeimet.
- Ha nem így gondolod, miért nem mutatod meg? – éreztem, hogy ez felhívás keringőre és kezdtem megijedni.
- Nem kell neked bizonyítanom – vetettem oda, hátha elterelhetem a témát.
- Szóval félsz és csak a szád nagy! Értem én… - Oké, tény, hogy a legnagyobb félelmem, hogy valaha újra motorra üljek, de nem hagyhatom, hogy egy ilyen görény sértegessen.
- Rendben. Benne vagyok! Versenyezzünk! – elégedetten elvigyorodott, majd közölte, hogy a pontos helyszínt és időt később egyeztetjük meg. 

Díj!

Köszönöm Kirának ezt a díjat! :)

Szabályok:

a) Köszönd meg a díjat annak akitől kaptad!

b) Tedd ki a díj képét az oldaladra, bármilyen formában, majd másold át a kérdéseket a díj adójának oldaláról!

c) Válaszolj az eredeti kérdésekre!

d) Küldd tovább max. öt blogírónak!

Kérdéseim:
1. Volt valami (valaki) ami nagy szerepet játszott a történeted megalkotásában?
Valentino Rossi karrierje és élete nagy hatással volt rám, különösen miután olvastam a What if I had never tried it? című könyvét. Zseniális írás egy zseniális emberről! :)

2. Melyik szereplővel tudsz azonosulni leginkább?
Minden női főszereplőmben van valami a saját személyiségemből. Ezen a blogon természetesen Liaval tudok, de kicsit látom magam az ifjú Daniel gondolkodásában is. Az összes blogomat tekintve... hmmm... akkor Johannával az ein Leben lang-ból. 

3. Számodra mit jelent az írás?
Amikor írok, nem törődök a környező gondokkal, csak azzal, hogy megpróbáljak az embereknek bemutatni egy másik világot. Egy általam elképzelt és leírt életet. Szeretném, ha az emberek az írásaim által megértenék az érzéseimet, a gondolataimat és, hogy mit, miért úgy írok, ahogyan. 

4. Mi volt az első történet amit írtál?
Valami NTX-es, még hetedikes koromból.. Szerintem címe az nem volt...

5. Mit szoktál csinálni ha nincs ihleted?
Zenét hallgatok, videókat vagy éppen képeket keresek a történet szereplőit alkotó karakterekről. Ha nem válik be, barátnőmhöz fordulok segítségért, ő általában felvet valami ötletet és az megihlet engem, egy teljesen másikra. :))

Akiknek továbbküldöm: Kori
Nikíí
Nixííh

25. fejezet

„Minden ember okkal lép be az életünkbe. Egyes emberek úgy adnak, hogy örömet okoznak, mások úgy, hogy fájdalmat. Mindkét esetben olyasmit kapunk tőlük, amelyet késleltethetünk ugyan, de elkerülnünk nem érdemes. Légy türelmes és kitartó, járj nyitott szemmel, hisz olyan kincsre is bukkanhatsz embertársadban, amely értékesebb bármely földi jónál.”

Április első hetében kezdődött a gyorsasági motor világbajnokság 2012-es szezonja. Valentino már másodikán elutazott, mi azonban csak negyedikén tudtuk követni. Nikivel kora reggel egészültünk ki a reptéren és útnak indultunk Katarba.
Pár órával később végül leszállhattunk a meleg, fényűző városban, Dohában. Köztudott, hogy az errefelé élő emberek bővelkednek a pénzben, de a szám így is tátva maradt a meglepődöttségtől, mikor a leszálláshoz készülődve megláttam a város látképét. Egyszerűen gyönyörű!
- Azt a mindenit – Niki és Daniel is csak pislogtak. Niki egyébként remek tanár, Daniel imádja. Kicsit ugyan még engedékeny, de már adtam neki pár tanácsot, amivel ráveheti Danielt a teljes figyelemre. Nem bántuk meg, hogy őt választottuk.
Amint hozzáférhettünk csomagjainkhoz elővettem a mobiltelefonomat. Vale azt írta, Uccio kijön elénk. Szétnéztem a reptér várakozói között, de hatalmas tömeg volt. Nem tudom, hogy ez itt normális-e vagy csak a motorverseny miatt van, mindenesetre kezdett tömegundorom lenni.
- Te sem látod Ucciot? – pillantottam Nikire. – Múltkorában, mikor nálunk járt, pont ott volt Uccio is, így már számára se volt ismeretlen a srác.
- Nem – rázta fejét.
- Ott van! – mutatott Daniel a kijárathoz. Kedvesem legjobb barátja az ajtó mellett támasztotta a falat, miközben minket keresett tekintetével. Intettem felé egyet, mire megindult felénk. Meglepő, hogy a legkisebb vette észre, de betudtam annak, hogy kisfiam elég szemfüles.
Köszöntött egy-egy puszival, majd elvette táskáinkat.
- Minden megvan? – kérdezte.
- Igen – bólintottunk határozottan.
- Akkor irány a szállás! – mosolygott.
A motoGP-ben a versenyzők, kiváltképp a királykategóriában motorozók, lakókocsikban szállnak meg. Ide azonban magukkal vihetik a családjukat is. Valentino is így tett, így itt vártunk rá, míg meg nem érkezett. Egyedül Niki fog szállodában aludni, aki ragaszkodott hozzá, hogy éjszakára elszakadjon tőlünk.

Valentino délelőtt részvett a sajtótájékoztatón, ahol beszélt arról, reméli, idén jobban alakulnak dolgai az olasz motor gyártóknál. Már persze boncolgatják mi lesz vele jövőre, hiszen év végén lejár a Ducatival kötött szerződése, ám ő még nem akart ezzel foglalkozni. Előbb versenyeket akart, hogy lehessen mihez viszonyítani.
Délután aztán visszatért az átmeneti szobájába, ahol mi vártuk. Dan éppen Nikivel tanult az asztalnál, én pedig egy tábla csokoládét majszolgattam.
- Szia – ragyogtak fel szemeim, amint belépett az ajtón.
- Sziasztok – mosolygott. A nyakába borultam, majd hosszas csókot váltottunk.
- Hiányoztál! – mosolyogtam boldogan.
- Ti is nekem! – Dan is odaszaladt egy puszira, majd visszaült az asztalhoz, hogy folytassa a tanulást. Valentinoval leültünk az ágyra és az ölelésébe bújva hallgattam, ahogy elmeséli a napját. Én is meséltem neki pár dolgot, amit megállapítottam a városról.

Vacsorára egy közeli étterembe mentünk, majd gyorsan vissza a szobánkba. Nem bujkáltunk a fotósok elől, de igazából mutogatni se akartuk magunkat. Jó volt minden úgy, ahogy volt.
Este szorosan az ölelésébe bújtam, így aludtunk el. Nehéz nap lesz a holnap. Szembe kell néznem egyik legnagyobb félelmemmel, a motorokkal, egy olyan helyen, ahol semmi más nincs, csak ezek a járművek.
Reggel az ébresztőm pittyegő hangja keltett. Vale mint egy kis mormota durmolt mellettem.
- Ébresztő, álomszuszék! – suttogtam fülébe. Nem különösebben hatotta meg próbálkozásom. – Hahó! – leheltem apró csókot ajkára. Semmi életjel. – Valentino Rossi, ha nem kelsz fel azonnal, elnáspángollak! – szóltam rá erélyesen, mire felnevetett és magához rántott. - Azt a piszkos mindenedet! – ütögettem finoman egy párnával.
- Pedig olyan jól színészkedtem, nem? – kuncogott.
- Szakmát kéne váltanod – dünnyögtem az orrom alatt.
- Jó nekem a mostani – lehelt vállamra apró puszit. – Felkészültél a mai napra?
- Fel lehet? – húztam el a számat.
- Minden rendben lesz – simogatta combomat, majd újabb csókot nyomott ajkaimra.
Kikászálódtunk az ágyból, s míg ő készülődött felébresztettem kisfiamat is. Velünk ellentétben, nyoma nem volt fáradtságának. Mint egy frissen beszerzett Duracell elem, lemeríthetetlen volt.
Én is rendbe szedtem magam, majd Danielt, ezt követően pedig elindultunk reggelizni. Nikinek is írtam, aki hamar odaért a szállodából.
Nem sokat ettem, a görccsé összehúzódó gyomrom nem engedte. Egyre azon kattogott az agyam, hogy amiért annyi éven küzdtem, hogy eltemessem magamban, ma hivatalosan is felborul. Mindenhol motorok fognak körbevenni. És ha még nem lenne elég, egy seregnyi fotóst is kapunk a nyakunkba.
Kedvesem a nyakunkba akasztotta a belépőket, amit Niki már tegnap óta visel, majd Dannek még egy 46-os jelzésű baseball sapkát is adott. Így lépkedtünk be a Ducati bokszába.
- Jó reggelt! – köszönt a csapatnak, mi pedig szinkronban követtük. Minden szempár ránk meredt. – Srácok, ő itt a kedvesem, Lia, a fia, Daniel és Niki pedig Daniel magántanára… - mutatott be minket.
- Sziasztok – intettek. Egy idősödő férfi indult meg felénk.
- Lányok, és persze Dan… ő itt Jeremy Burgess, a főmérnököm – intett a férfi felé. – Már tizenkét éve együtt dolgozunk! – büszkélkedett a ténnyel.
- Örülök, hogy megismerhetem – nyújtottam a kezem.
- Ugyan, tegeződjünk! – kért.
- Rendben – bólintottam. – Akkor, szia – ő is elmosolyodott. – Lia Conti. Ő pedig a kisfiam, Daniel Conti.
- Örülök, hogy megismerhetlek titeket – bólintott. Szimpatikusnak találtam és úgy éreztem, ő is minket.
Valentinot kötötték a programok és a teendők, így úgy döntöttem nem tartjuk fel. Karon ragadtam Dant és elindultunk felfedezni a bokszutcát. Niki közben leragadt Uccionál. Elég jól elbeszélgettek.
- Hű – ámuldozott kisfiam a hatalmas motorokat látva. – Egy nap, majd én is ilyenen fogok ülni! – jelentette ki. Mosolyogva megsimítottam a sapkát fején, majd tovább sétáltunk. A Honda jelenleg az egyik legerősebb motor a mezőnyben, így Dan előttük kicsit tovább szemlélődött, hátha majd ő megfejti a titkukat… Aranyos gondolat volt tőle, még ha nincs is rá esély.
- Elnézést! – érintette meg egy férfi a vállamat.
- Igen? – fordultam felé meglepetten.
- Itt nem lehetnek nézők, csak az arra kijelölt időpontokban, a kordonon kívül… - magyarázta.
- Nem nézők vagyunk – bólintottam. – De azért köszönöm. – Tekintete fiam sapkájára vándorolt.
- Rossi? – húzta fel kérdően szemöldökét.
- Mi van vele? – fontam karba kezeimet.
- Te vagy az új szerzeménye? – A beszélgetés kezdett egyre érdekesebbé válni. Pontosan tudtam kivel állok szemben. Casey Stoner, személyesen. A tavalyi világbajnok, aki imádott hobbijának érzi, hogy belekössön Valentinoba minden lehetséges alkalommal.
- Bocs. Mi van? – kérdeztem vissza.
- Nos, mind tudjuk, hogy nem képes mást szeretni, önmagán kívül. Ezért váltogatja olyan sűrűn a barátnőit is. Gondolom te vagy az új! De hogy gyereked is van… Ejj. Két hónapot adok! – maró gúnnyal a hangjában beszélt, mire kedvem támadt arcon csapni.
- Először is: Semmit nem tudsz Valentinoról, mint magánemberről, szóval inkább hallgass! Másodszor: Van egy gyermekem. Na és? Egy nő nem veszít önmagából azért, mert anya lesz! Sőt, inkább kiteljesedik! – vetettem arcába. – És harmadszor: Nekünk te ne adj esélyeket, időpontokat! Szeretem azt az embert, akit te hobbiból szapulsz! – Jobbnak láttam magára hagyni, mielőtt válaszolna. Nem akarok neki esélyt adni, hogy még jobban felidegesítsen. Megfogtam Dan kezét és visszaindultunk a Ducati home-ja felé. Annyira figyelmetlen voltam, hogy sikerült beleütköznöm egy szembejövőbe.
- Hé-hé! – kapott utánam, mikor kicsit megtántorodtam. – Jól vagy?
- Igen, köszönöm – bólintottam. – Bocsánat – motyogtam.
- Semmi baj – mosolygott. Olyan szemei voltak, mint egy tigrisnek. Sőt, az egész arca egy vadmacskás vonalat sugallt. Ha negyed ennyire vad a valóságban, szerencsés lehet a barátnője.
De miket is gondolok én itt? Fiatalabb nálam, nem is igazán az esetem, ráadásul egy szuperférfi vár rám, alig pár méternyire.
- Lia Conti – nyújtottam felé kezemet. Ő volt Nicky, párom jelenlegi csapattársa. Még csak képeken láttam, leginkább nemrégiben, mikor a Wroom programon voltak Olaszországban. Jól szórakozhattak, azok alapján, amiket hallottam.
- Valentino kedvese, ha nem tévedek – széles mosolya kedveskedő volt. Felemelő látvány egy ilyen Stoner után…
- Igen – bólintottam.
- Nicky Hayden, a csapattársa – mutatkozott be az amerikai is. – Örülök, hogy végre megismerhetlek. Vale sokat mesélt rólad.
- Ezt jó hallani… - motyogtam. Elengedtem ugyan egy mosolyt, de még mindig mérges voltam. – Ő a kisfiam, Daniel – intettem az említett felé. – Aki már el is tűnt – Valentino felénk indult, Dan pedig hozzá szaladt.
- Aranyos kissrác – bólintott. – Minden rendben? Kicsit idegesnek tűnsz..
- Köszönöm. Öhm.. igen, rendben… - hazudtam. Semmi sem volt rendben. Egy nagyszájú, öntelt srác az előbb tett megjegyzést kedvesemre, aki már motoros overállban van, tehát lassan bekövetkezik, amitől úgy féltem, és motorra ül. Előttem.