22. fejezet

„Mikor öt éves voltam, anyukám azt mondta nekem, a boldogság a kulcs az élethez. Aztán iskolába mentem, ahol megkérdezték mi akarok lenni, ha nagy leszek. Azt válaszoltam, ’boldog’. Elmosolyodtak, és azt mondták, hogy nem értettem a kérdést, pedig igazából ők értelmezték rosszul az életet.”

A séta után megvacsoráztunk, majd bebújtunk az ágyba és végre megadtam páromnak azt, amire egésznap vágyott. Persze, nekem se esett nehezemre, senki ne értsen félre, egyszerűen csak, köztudott tény, hogy a férfiaknak nagyobb a szexuális étvágya…
Másnap aztán legalább délig aludtunk, majd újra kihasználva a szobaszolgálat lehetőségét a szobánkban reggeliztünk meg. A napi élelem bevitel után letusoltunk, összepakoltunk és lassacskán hazaindultunk drága családunkhoz.
Otthon nem várt látvány fogadott. Minden szépen rendbe téve, kitakarítva, az asztalon két fajta étel és három fajta sütemény sorakozott. Kezdtem úgy érezni, hogy újra éljük a karácsony napját.
- Anyu! – szaladt ki Dan az előszobába.
- Szia, Kicsim – mosolyogtam, majd magamhoz öleltem. Valentinoval is lepacsizott, majd izgatottan terelt minket a nappali felé.
- Sziasztok – mosolygott ránk Luca, Stef és Uccio egyaránt.
- Sziasztok – mindenkit üdvözöltem puszival, Valentino pedig öleléssel.
- Hogy éreztétek magatokat? – kérdezték, miután lerogytunk a kanapéra. Részletes beszámolót kellett tartanunk, persze kihagyva a tizennyolc év felettieknek való részeket. Türelmesen hallgatták végig, majd Daniel felállt, berohant Valentino hálószobájába és pár perc múlva, hátra dugott kezekkel tért vissza.
- Ajándék! – nyújtotta át. Egy rajz volt nála, melyen mindannyian szerepeltünk. Gyermeki rajz volt, de az érzelmi értékét tekintve felbecsülhetetlen.
- Köszönjük – közelebb hajoltunk, hogy egy-egy puszival megjutalmazhassuk.
- Be fogjuk kereteztetni – mosolyogtam rá, mire boldogan ült le mellénk.
Egészen sokáig beszélgettünk, miközben teliettük magunkat a finomabbnál finomabb ételekkel. Végül Uccio hazaindult, a két srácot pedig elküldtük lefeküdni. Segítettem Stefnek bepakolni a mosogatógépbe, majd mi is követtük a gyerekek példáját.

Másnap legnagyobb szívfájdalmunkra búcsút kellett vennünk Stefaniatól és Lucatól. A silverstonei pályalátgatás nem jött össze, de megígérte szerelmem, hogy cserébe a futamra elviszi majd mind a két srácot. Ez aztán még boldogabbá tette őket.
Sajnos, Valentino háza nem csak családjától búcsúzott el, de ezzel egyidejűleg tőlünk is. Ideje volt hazapakolnunk, hiszen nekem hamarosan munkába kell állnom. Szilveszter előtt mindig megnövekszik a szállodák forgalma. Párom nem örült neki, ahogy én sem, de végül is, még korai lenne minden nap, minden óráját együtt töltenünk.
Másnap már munkába kellett állnom, így reggel átszaladt Danielhez, majd egy gyors csókváltás után engedte, hogy bemenjek dolgozni. Sokkal felszabadultabb és boldogabb voltam, mint eddig valaha. Ezt drága kolléganőm is észrevette.
- Csak nem a szerelem? – mosolygott.
- De – pillantottam rá ragyogó tekintettel.
- Az a motoros srác? – hihetetlen, hogy nem emlékszik a nevére…
- Igen, Valentino – helyeseltem.
- Na – nyújtotta el az ’a’ hangot. – Mesélj! Mi volt karácsonykor?
- Ajándékozás, családi hangulat és… rájöttünk, hogy szeretjük egymást – vallottam be. – Vicces, mert az édesanyja, sokkal hamarabb tudta az érzéseimet, mint én magam.
- Ugyan már, ezt még egy vadidegen is tudta volna, aki csak rátok néz! Odáig meg vissza vagy tőle! – tényleg meglep, hogy ez mások számára ennyire nyilvánvaló volt, míg én még most is alig hiszem el.

A munkaidőm leteltével boldogan léptem ki a szálloda ajtaján. Biztos voltam abban, hogy az ismerős kocsi ott fog állni és nem is kellett tévednem. Kitártam az ajtót, majd beültem mellé.
- Szia – leheltem apró csókot szájára.
- Szia, Kicsim – mosolyodott el. – Milyen volt a napod?
- Unalmas – ásítottam egyet, miközben beindította a járművet. – És a tied? Tiétek? – javítottam ki magam az utolsó szóval kapcsolatban, hiszen kisfiam is vele volt.
- Jó volt – bólintott. – Dannel és Uccioval együtt faragtunk – mesélte boldogan.
- Tényleg? És tetszett? – hülye kérdés volt, de erre már csak akkor reagáltam, mikor kimondtam.
- Igen, bár nem az én motoros kezemnek való – vallotta be kissé szégyenlősen.
- Nem baj, én úgy imádom a kezeidet, ahogy vannak – simogattam meg azt, amellyel a sebváltót fogta. Elkapta mielőtt visszahúztam volna és szájához emelte, hogy egy apró csókot nyomjon rá. Alig vártam, hogy végre hazaérjünk és elvehesse pillantását az útról. Az én lakásom előtt fékezett le, így minden bizonnyal reggel már lusta volt átvinni Dant magához, ami persze nem baj.
Kihúzta a kulcsot az indítóból én pedig kicsatoltam az övem, mielőtt közelebb hajoltam hozzá. Kezeim közé vettem arcát, majd lágyan megcsókoltam. Egy percig sem tiltakozott, élvezettel nyugtázta nyelveink játékát. Kezeivel lágy simogatások közepette próbálta megkeresni kabátom gombjait, ám én félbeszakítottam. Nem hiszem, hogy erre most lenne a legmegfelelőbb a hely és az idő.
- Menjünk be! – leheltem alig pár milliméterre arcától. Bólintott és a lakásba indultunk, drága cimborájához, aki kicsit már az enyém is és kisfiamhoz, aki nagyon izgatott volt, amiért ilyen jól telik a téli szünete. Nehéz lett volna elmagyaráznom neki, én mennyire önfeledt is vagyok most, hogy végre megtaláltam a boldogságom.