új elérhetőség :)

Sziasztok!

A napokban elkészültem a Facebook-os oldalammal, mely célja, hogy egy helyen követhessétek nyomon az összes blogomat, részleteket olvassatok a következő fejezetekből és értesüljetek a legújabb irományaimról. Tehát itt követhetitek nyomon írói világomat! :) Amennyiben szeretnétek csatlakozni, kattintsatok az alábbi képre és lájkoljátok az Imagination is endless oldalt! :)
Előre is köszönöm!

puszi, manó*

https://www.facebook.com/ImaginationIsEndless

29. fejezet

"Az életnek csak akkor van értelme, ha van kivel megosztani az érzéseinket."

Alig bírtam felnyitni szemeimet. Mintha ólomsúlyként nehezedne rám a fáradtság. Tény, ami tény, nem túl sokat aludtam az éjjel, hiszen hiányzott mellőlem kedvesem. Három napja értünk haza Katarból, ahol a rögtönzött kis futamunkon sikerült két helyen is eltörnöm a karomat. A srácok persze azonnal odarohantak hozzám, mikor a földön fekve jajgattam a fájdalomtól, miközben Stoner, ahelyett, hogy örömtáncot járt volna, közelebb lépett, gratulált, hogy ügyes voltam és tudtam, nem lesz több szekálódás. Nem bíztam benne, sőt még mindig ellenszenves volt, de éreztem, hogy most már komolyan le fog állni. Ezt azzal is bizonyította, hogy elküldte a sajtót, akik ezerrel kattogtatták a fényképezőgépeket, kameráztak és tudósítottak mindenről.
Így nem is volt meglepő, hogy a műtét után, Uccio kezében egy, az én képem által díszített újságot találtam.
Mindenki ott volt velem a kórházi órák alatt, még Nicky is, aki továbbra is nagyon jól elszórakozott Nikivel. Valentino és Dan persze túlaggódták a dolgot, de nagyon jól esett támogatásuk. Másnap aztán nem látták okát, hogy tovább bent tartsanak, így indultunk azonnal a reptérre, hogy visszatérjünk Londonba. Legalábbis én, Niki és a kisfiam. A két jó barátnak ugyanis elintéznivalója akadt Olaszországban. Szerettem volna vele tartani, de szigorúan pihenésre ítélt, holott jól tudta, úgy is elkezdem összepakolni a dolgainkat a lakásban, hogy legközelebb már Tavulliába mehessünk haza.
Ezen a reggelen is azt terveztem. Kimásztam a takaró alól, és a konyha felé vettem az irányt. Készítettem magamnak egy kávét, kisfiamnak pedig összeöntöttem a csokis gabonapelyhét tejjel. Próbáltam általában valami egészségesebbet készíteni neki, de egyszerűen, semmihez nem volt erőm.
- Jól vagy? – kérdezte Niki is, mikor kisétált a konyhába. Jelenleg ő is itt húzta meg magát nálunk, miközben még mindig vonakodott attól, hogy Olaszországban a mi házunkban lakjon majd. Na, nem mintha már lenne ott házunk. Úgy tudom Valentinonak sincs jelenleg, bár sokszor már magam sem tudom, hol mije van, a drágaságnak.
- Azt hiszem, igen – bólintottam, de majd szétesett a fejem.
- Feküdj le! – utasított.
- Nem, nem lehet. Daniel mindjárt felébred, aztán ebédet kell főznöm, mert jönnek a srácok… - soroltam teendőimet. – És még dobozolnom is kéne!
- Feküdj vissza! Ezeket majd én megcsinálom. Tudod, hogy Valentino a fejünket leszedné, ha miatta dolgoskodnál itt – be kellett látnom, hogy igaza van, így megittam az utolsó korty kávémat, ettem pár falatot, majd visszamentem a szobámba és bebújtam a takaró alá.
Hosszan forgolódtam, de végül sikerült álomba szenderülnöm. Nem is tudom meddig aludtam, de arra emlékszem, hogy később éreztem még, ahogy hozzám bújik valaki. Amint megéreztem az illatát, mosollyal az arcomon folytattam a szundítást. Ez volt az, ami egész éjjel hiányzott nekem.

Mire ismét felébredtem, az óra már délután négyet ütött. Finoman szólva az egész napot átaludtam. Remek! Oldalra fordultam, kedvesem is nagyokat ásított.
- Jó reggelt! – kuncogott, majd egy apró csókot lehelt ajkaimra.
- Neked is – bújtam hozzá szorosabban.
- Jobban vagy? – simított ki egy hajtincset arcomból.
- Igen, most már sikerült kialudnom magam – bólintottam. – Ebben sokat segített, hogy megérkeztél.
- Örülök – lehelt apró puszikat arcomra. – Remélem, annak is örülni fogsz, amit mondani fogok – váltott komolyra.
- Majd megmondom, ha hallottam – könyököltem fel.
- Vettem egy házat magunknak – simított végig arcomon.
- Azt hittem együtt fogjuk kiválasztani… - pillantottam rá döbbenten.
- Igazából még csak a foglalót tettem le rá és vissza kéne utaznunk a következő napokban, hogy te is megnézd, bár szerintem imádni fogod – simogatta államat.
- Holnapután mehetnénk! – vetettem fel az ötletet. – Vihetnénk magunkkal valamennyi dobozt is. Uccio biztos megengedi, hogy betegyük hozzá, ha nem lesz megfelelő az a ház.
- Megfelelő lesz – kacsintott rám. Felállt az ágyból, majd kezét nyújtotta és engem is magával húzott.
- Tudod… néha megrémiszt a magabiztosságod – tájékoztattam, miközben a konyhába sétáltunk.
- Jó vagy rossz értelemben? – mosolygott rám, miközben szembefordított magával.
- Még nem döntöttem el – viszonoztam mosolyát, majd körbenéztem a lakáson. – Hol vannak a többiek?
- Itt vagyunk, anyu! – kukucskált ki kisfiam a szobájából. Fogtam egy pohár gyümölcslevet, majd hozzájuk siettem. – Niki és Uccio segítettek összecsomagolni – mosolygott büszkén. Minden fontos dolga el volt már csomagolva.
- Ügyesek vagytok! – nyomtam egy apró puszit feje búbjára.

FONTOS!!

Sziasztok. A napokban értesültem a Google Reader megszűnéséről, így gyorsan megalkottam a blogjaimnak is a bloglovin-os részt. Itt tudjátok követni. Fontos, hogy a fanfic írók és követők is regisztráljanak itt.
Follow my blog with Bloglovin
Sokan persze mondhatjátok, hogy kamu az egész.
Remélem, így van. Mindenesetre jobb félni, mint megijedni! :-))

28. fejezet

Sziasztok! Ne haragudjatok a késlekedésért, de érettségi mellett nem igazán jut időm írni, és sajnos mindjárt utolérem magam a történetben. Remélem, azért örültök a mai frissnek és ne felejtsétek el, ez a hétvége is futamhétvége! Tessék ebéd után bekapcsolni a televíziót és összekulcsolt ujjakkal szorítani azért, hogy a mester, a hazai pályán ismét király legyen!

Ui.: A kép a Yamahás időszakból van, nem Ducatisból, de nézzétek el nekem, mert nagyon aranyos kép! :D 

„Úgy győzhetjük le a félelmeinket, ha szembenézünk velük. Be kell sétálnunk az oroszlán barlangjába, megkockáztatva ezzel, hogy elbukunk. De próbáld csak meg elrejteni a félelmedet. Meglátod, felemészt majd.”

Hétfő. Ebben sikerült kiegyezni azzal a félnótással. A motorokat egy közeli áruházból béreltük, aláírva egy szerződést, miszerint bármi baj érné őket, megtérítjük. Azt hiszem ez volt a legkisebb gondom.
Valentino hétvégéje nem úgy sikerült, mint szerettük volna. Tavalyhoz képest nem sokat javult a motor, és csak a tízedik helyen sikerült behoznia a tegnapi futamon. Ma délelőtt pedig én hagyok fel huszonöt év alatt teremtett elveimmel. Újra motorra ülök.
- Nyugi anyu, te vagy a legjobb! – mosolygott rám Daniel az asztalnál. Korán kivetett az ágy és a kellő gyomoridegem is megvolt, de még mindig biztos voltam abban, hogy meg akarom ezt lépni.
- Köszi, Kicsim – csókoltam homlokon. – Kérsz még? – pillantottam üres tányérjára.
- Nem. Már tele vagyok! – simogatta meg hasát.
- Akkor menj kezet mosni! – elmostam a tányért, majd visszamentem az ágyhoz. Valentino telefonon keresztül adott interjút. Leültem mellé, mire ő magához húzott. Ők jelentették minden erőmet.
Beszippantottam illatát és csak élveztem, hogy ilyen közel lehetek hozzá. Hosszan nyilatkozott, minden kérdésre kielégítő választ adott az olasz magazin számára, majd elcsendesedett.
- Hogy vagy? – csókolt aprót hajamba, miközben másik kezével is átkarolt.
- Gyakorolnom kellett volna előtte, vagy… - suttogtam. – Valentino ez így nem jó!
- Kicsim, átvettünk mindent a hétvégén! Meg tudod ülni! – biztatott. – Hiszen felbírtál ülni a Desmosedicira is – hétvégén, mikor a motor a boxban állt, engedélyt kértünk, hogy néha csak úgy felülhessek rá, képben lenni, milyen is ez, valamint megtettem vele egyetlen kört. Mit ne mondjak, borzalmas voltam.
- De az más volt! – emlékeztettem.
- Menni fog! – mondta még utoljára, majd lágyan megcsókolt. Összeszedtük Ucciot és Dant, majd Nickynek is szóltunk, hiszen megígértük, hogy VIP ’jegyet’ kap, ezt követően elindultunk a pályára. Próbáltuk a legnagyobb titokban tartani, de éreztem, hogy ma még fogunk sajtósokat látni.

- Nekem ez nem megy – ráztam a fejem a szalagkorlát mellett állva. Valentino a motort mérte fel, amire hamarosan fel kell ülnöm, de én levegőt is alig kaptam, olyan pánik fogott el.
- Akkor mondd le! – rántott vállat Nicky, mire értetlenül pillantottam rá. – Nézd, elhiszem, hogy rosszul esett, amiket Casey mondott, de nem kell vele foglalkozni! Az egészséged sokkal fontosabb, te pedig mindjárt elájulsz!
- Nem hagyom, hogy sértegesse azt, akit szeretek – tiltakoztam, majd vettem egy nagy levegőt és szerelmemhez lépdeltem. Nem volt saját overálom, így mára az övét viselem, ami elég nagy, de kellemes illata van. – Édesem… - léptem mellé.
- Igen? – kíváncsian mosolygott rám. Intettem neki, hogy egyenesedjen fel a guggolásból, amit ő készséggel tett meg. Lábujjhegyre emelkedtem és hosszan megcsókoltam. – Nagyon szeretlek! – simítottam végig arcán.
- Én is téged – mosolygott boldogan.
- Akkor is, ha béna leszek? – haraptam be alsó ajkamat.
- Nem leszel béna! – forgatta szemeit. – Bízz magadban! – húzott magához. Oldalra pillantottam, ahol a Stoner család érkezett éppen.
- Készen állsz? – kérdezte Casey nagy mosollyal az arcán.
- Igen – sóhajtottam nagyot, majd felültem a motorra.
- Lehetek a zászlótartód, ugye? – állt meg mellettem kedvesem.
- Én Ucciot szeretném – vigyorogtam legjobb barátjára. – Remélem, szerencsét hoz. - Te inkább a lelkemet nyugtasd! – barátja mellénk sétált és megtartotta nekem az esernyőt, amit a versenyzőknél is szoktak minden verseny előtt.
- Erre remek módszereim vannak – elmosolyodott, majd odébb állt, hogy kisfiamra rálátás nyíljon.
- Ügyes legyél anyu, és nagyon vigyázz magadra! – puszilt meg.
- Rendben, Édesem! – szorítottam magamhoz. – Szeretlek!
- Nagyon-nagyon és még annál is jobban – nevetett. Kiskorában sokszor hallotta tőlem ezt a mondatot. – Én is téged! – kaptam tőle még egy utolsó puszit, majd engedte, hogy Valentino még egy csókot adjon ajkaimra, mielőtt felvettem a bukósisakot.

Majd nem szívrohamot kaptam, mikor Nicky meglengette a zászlót és kezdetét vette a felvezető körünk. Erre csak azért volt szükségünk, hogy megszokjuk ezt a motort, bár nem hiszem, hogy ez rajtam segítene.
Úgy éreztem életem legbugyutább lépése volt beleegyeznem a harcba, de már nem visszakozhattam. Lassan, de egyre biztosabban próbáltam végighajtani a pályán, miközben hányni tudtam volna, olyan rosszul éreztem magam. Ideges voltam, izzadtam, a vérnyomásom pedig az egekben járt.
Amint visszaértünk a rajtpozíciónkhoz, láttam még, hogy kedvesem biztatóan mosolyog rám, felemelt hüvelykujjával jelezve, hogy szurkol. Vettem egy mély lélegzetet, mikor Nicky megállt a két motor között és megemelte a zászlót. Amint a magasból a föld felé suhant, elindultunk. Szerencsémre, elég erősen a gázra tapadtam ahhoz, hogy ne szakadjak le azonnal, sőt elég jól sikerült tartanom vele az iramot. Meglepődtem, de felbuzdultam a dolgon és bátrabban mertem motorozni. Valentinonak igaza volt abban, hogy jól jött most mindaz, melyet mellette és szüleink mellett láttam a motorokat illetően, és persze az sem elhanyagolható információ, hogy az elmúlt hétvégén minden este az internetet böngészte velem és csak mesélt és mesélt, hogy mindezzel segíteni tudjon.

Bevettem egy kanyart, ahol számomra is hihetetlen, hogy miképpen, de sikerült megelőznöm Stonert. Kissé eltátottam számat a sisak alatt, majd erősen koncentráltam. Sosem szabad feladnom, főleg most, hogy láthatom, tényleg sikerülhet!
Öt körben egyeztünk ki még a mini futamunk kezdete előtt. Végig előzgettük egymást, hol jócskán lemaradtam, hol pedig jóval előtte jártam. Számomra is hihetetlen volt, de tényleg így történt!
Az utolsó kanyarnál aztán, mikor jócskán előttem haladt, hibázott és lehetőségem nyílt újra megelőzni. Ostoba lettem volna nem kihasználni az alkalmat, nem sokkal a cél előtt. Megelőztem és egyenesen a cél felé tartottam, mikor észrevettem a szalagkorlát mögött álló sajtósokat. Mind rám meredtek és kameráztak, valamint képeket készítettek. Annyira meglepődtem, hogy elfelejtettem az útra figyelni. Lesodródtam a kijelölt pályáról és hatalmasat zakóztam.

27. fejezet

“A szerelem nem egy elvont fogalom, ami csak a regényekben meg a versekben létezik, de a valóságban nem találkozhatunk vele. Ez egy igazi és élő dolog, és fontos. Mert megváltoztatja az ember életét, és többé nem leszünk olyanok, mint amikor még nem szerettünk. Ezt el kell fogadni, mert hozzátartozik a szerelemhez.” 

- Hogy mit csináltál? – csúszott kedvesem hangja egy oktávval magasabbra. Nem régiben értek utol minket az ebédlőben, ahova végül Nicky is csatlakozott hozzánk. Én hívtam meg, hálából, amiért kiállt mellettem Stonerrel szemben. 
- Beleegyeztem a versenybe – suttogtam félve. Nem akartam, hogy mérges legyen. Bár nem is értettem igazán, miért lenne az. Hiszen eddig ő szerette volna, ha újra közelebb kerülök a motorokhoz. 
- Kicsim… - rázta a fejét. – miért nem hagytad rá? Vagy szóltál volna, és én elintézem… 
- Nincs szükségem arra, hogy mindig megvédj! Képes vagyok kiállni magamért és a szeretteimért! – vettem oda morcosan, majd felálltam és az illemhelység felé siettem. Két lány volt bent, eléggé megbámultak, de most valahogy egyáltalán nem érdekelt. A kézmosóhoz léptem és megengedtem a vizet, majd alátartottam a kezem, amivel megtörölgettem arcomat. Legalább háromszor megismételtem a jelenetet, mire annyira higgadtnak éreztem magam, hogy visszamenjek.
Alig léptem ki a mosdó ajtaján, mikor megpillantottam Valentinot. 
- Jól vagy? – kérdezte halkan. 
- Igen – bólintottam. 
- Ne haragudj! – kért elnézést az előbbiekért. 
- Te se – suttogtam. – Én csak… Annak a mocsoknak akkora arca van, hogy egy kétszárnyú ajtón se férne be vele… Meg akarom mutatni neki! És eddig te is nyüstöltél, hogy térjek vissza a motorozáshoz… 
- De Édesem, az egy Honda! A Ducati jelenleg nem tudja felvenni vele a versenyt, akárki is üljön rajta! – mondta ki félelmeit. 
- Nos… igazából, arról nem volt szó, hogy milyen motorokkal menjünk… - motyogtam. 
- Várj! – vigyorodott el. – Ez azt jelenti, hogy mehettek két egyforma motorral? – húzta fel szemöldökét. 
- Igen! – bólintottam. 
- Alig várom, hogy elkend a száját! – csókolt meg mosolyogva. 

- Szóval, csak ennyi volt a gond? Féltettél a motorok közti különbségtől? – somolyogtam ölelésébe bújva, miközben az asztalunkhoz közeledtünk. 
- Igen – bólintott. – Tudom, hogy képes vagy őt legyőzni, de azért nem mindegy, hogyan és mivel – magyarázta. 
- A versenyről beszéltek? – kérdezte Uccio, mire bólintottunk. 
- Remélem, Lia összetöri annak a majomnak az egóját – kuncogott. 
- Nem hiszem, hogy lehetne – csóváltam a fejem, majd ettem pár falatot. 
- Nem is ez a lényeg – csóválta fejét Valentino. – Hanem, hogy újra motorra ülsz! 
- Mennyi idő után? – kérdezte Hayden. 
- Huszonöt év – suttogtam. 
- Huszonöt? Én azt hittem, akkor születtél – nevetett. 
- Jól esik, hogy ezt gondoltad, de nem. Sajnos már betöltöttem a harmadik X-et – fintorogtam. 
- Senkit nem zavar – Vale tele szájjal motyogta, majd egy puszit nyomott arcomra. 
- Sőt, inkább örülünk, hogy valaki végre igazán boldoggá teszi Valentinot. Sose láttam még ilyen szerelmesnek… - kuncogott Uccio, mire barátja gyilkos pillantásokat mért rá. 
- És ilyen nyugodtnak se – mosolygott Nicky. 
- Tényleg? Pedig nem egy ideges típus – kuncogtam. Meglepett, amit Nicky mondott. Mellettem nyugodtabb lenne Valentino? Pont mellettem? 
- Igen, de most már sugározza a nyugodtságát. Boldog, mosolygós, a jókedve még erősebb és ezt mindenkire sugározza a környezetében – magyarázta az amerikai világbajnok. Barátomra pillantottam, aki kicsit zavarba jött, mint egy kisfiú. Nincs hozzászokva, hogy azért dicsérjék, mert szerelmes. 
- Szeretlek – hajoltam hozzá közelebb, majd apró csókot nyomtam ajkaira. Még érződött rajta a szósz íze, mely az ennivalójában volt. Feltűnésmentesen lenyaltam róla, majd újra a saját adagomhoz fordultam. Még sose ettem ilyen lassan. 
Végül nekem is sikerült lassacskán befejeznem az evést, így a pincér összeszedte az üres tányérjainkat, majd hozott még egy kis desszertet Danielnek. A fiúk az edzésprogram miatt nem nagyon ehetnek, mi lányok pedig szolidaritásból mellőztük a mai éttrendünkből. Dan azonban, megérdemel egy kis finomságot. 
- Én nem vagyok sportoló… - éreztem, hogy Uccio valamivel cukkolni akarja barátját. Már olyan rég csinálta… - Szóval én kaphatok, ugye? – pislogott szépen kisfiamra, aki örömmel engedte meg, hogy cimborája belekóstoljon süteményébe. Valentino csak mosolyogva megrázta a fejét, majd vállamra hajtotta azt. A két Nikire néztem, a magyar lányra és az amerikai fiúra, és mosolyogva konstatáltam, hogy beszélgetésbe elegyedtek, tehát Nicky is jól érzi magát a társaságunkban. Ez a legkevesebb, amit tehetünk érte, miután mellém állt Stonerrel szemben. 

Dan megette a süteményt, mi pedig elrendeztük a számlát, mielőtt elhagytuk az éttermet. Haydennel kiegészülve indultunk vissza a pályához, Niki azonban taxiba szállt és mára elbúcsúzott tőlünk. Persze csak miután Daniel lelkére kötötte, hogy holnapra legyen kész a házi feladata, mert leellenőrzi.
- Nicky, neked van barátnőd? – faggatta Dan az amerikait a lakókocsikhoz vezető úton. 
- Valami olyasmi, aha – fintorgott. 
- Nem szereted? – faggatta tovább kisfiam. 
- Ez hosszú… - rántotta meg vállát, majd feljebb tolta orrán a napszemüveget.
- Egyszer majd elmeséled? 
- El – ígérte meg, majd küldött felé egy mosolyt. – Köszönöm, hogy meghívtatok magatokkal – állt meg előttünk a lakókocsijánál. 
- Én köszönöm, hogy kiálltál mellettem – mosolyogtam rá. 
- Ez csak természetes – rántott vállat, majd közelebb hajolt és megölelt. – Azért majd hívjatok meg a kis versenyetekre, oké? – kuncogott. 
- VIP jegyet is kapsz! – nevettünk. 
- Szuper! Na, sziasztok – mosolygott. 
- Szia – intettünk mi is, majd továbbmentünk Rossi lakókocsijához. 
- Daniel, ülj le és csináld meg a házidat! – tereltem az asztal felé. 
- De anya… - próbált ellenkezni, ám nem hagytam magam. 
- Nem, nem! Megegyeztünk, csak akkor nézzük meg Valentinot, ha tanulsz rendesen, szóval sipirc! – intettem ismét az említett tárgy felé. Duzzogva elvonult, Uccio pedig követte, hogy segítsen neki, na és persze, hogy kettesben hagyjon a bajnokommal. Lerogytunk az ágyra és egymás karjaiba temetkezve néztük a tévét. 
- Tudod, mire vágyom? – suttogta fülembe, miközben keze pólóm alá siklott.
- Elég nyíltan a tudtomra adod – nevettem. –Én is szeretném – simítottam meg karját. – De várjunk estig, oké? 
- A-a – rázta a fejét tiltakozóan, mint egy kisfiú. – Menjünk zuhanyozni! – állt fel, magával rántva. – Uccio, figyelsz Danre egy kicsit, ugye? 
- Hát, persze – vigyorgott Salucci, aki persze pontosan tudta, mire készülünk. 
- Ettől nem leszünk rossz szülők? – kérdeztem, holott már a felsőm levételénél jártam. 
- Nem – rázta a fejét. – Jó szülők vagyunk, mert szeretjük Danielt és egymást is… - búgta fülembe majd megnyitotta a vizet és behúzott alá.  

Kellemes időtöltésünk alatt kisfiam megtanult, így ő is segített a vacsora elkészítésében. 
- Uccio, itt maradsz éjszakára? – nézett rá Daniel, miközben lenyelt egy falatot szendvicséből. 
- Nem is tudom… - mosolygott. Tisztán kivehető volt, hogy csak kisfiammal szórakozik, ezer örömmel marad. 
- Kérlek! Anya, meg Valentino is többet lehetne együtt! – érvelt. – Szerintem szükségük lenne rá, mostanában alig van idejük… 
- Nem tudom honnan szedte ezeket. Tény, hogy sokkal jobban megbolydult az életünk a téli hónapokhoz képest, de mindig kerítünk időt egymásra, ezért is vagyunk most itt. 
- Rendben, itt maradok veled! – vigyorgott rá kedvesem legjobb barátja. – Sőt, talán elmehetnénk, egy kis pasi bulira – kacsintott, ami Danielnek nagyon tetszett. 
- Mibe viszed a fiamat? – fontam össze karjaimat melleim előtt. 
- Egy mozi? – ajánlotta. 
- Vale? – fordultam kedvesem felé. 
- Szerintem elengedhetjük őket – mosolygott. 
- Rendben – bólintottam megadóan. – De ne gyertek vissza későn, mert reggel ébresztő! 
- Juhé! – ugrott fel Dan örömében. – Tudod mit? – nézett Saluccira. – Ne aludj itt! Én alszok nálad! 
- Lia? – vigyorgott Uccio. 
- Az a szerencséd, hogy külön lakókocsid van – húztam fel szemöldököm, mire felnevetett. 
- Köszönöm, anyu! – ölelt meg kisfiam. 
- Nincs mit – nyomtam egy puszit homlokára, majd a fürdő felé irányítottam. – Zuhanyozz le! – biccentett, majd elsietett. 
- Nagyon összehaverkodtatok – motyogta életem párja, tele szájjal. 
- Féltékeny vagy, Rossifumi? – nevetett. 
- Nem, éppen ellenkezőleg, nagyon örülök! Csak furcsállom – vont vállat. 
- Eddig is jóba voltak… - tájékoztattam. 
- Igen, de most még annál is jobban – bólogatott. 
- Daniel imád titeket – tájékoztatott Uccio. – Éppen ezért úgy érzi, hogy tartozik nektek, amiért engeditek versenyezni. Szeretne nektek közös programokat szervezni meg több időt hagyni kettesben, hogy boldogok legyetek – magyarázta, amiket megtudakolt kisfiamtól. 
- Akkor vagyok a legboldogabb, ha ő is boldog, velünk – emlékeztettem a szülőség egyik alapelvére. 
- Emiatt nem kell aggódnod, ő boldog – mosolygott. Én is elmosolyodtam, majd összetakarítottam magunk után, míg a fiúk beszélgettek. Miután Dan visszatért, frissen mosdva, átöltözve, Uccio is átöltözött, majd elindultak megnézni egy új filmet a mozivásznon.

- És most? – elnyúltunk az ágyon és élveztük a csendet. Megnyugvást jelentett, mintha így megszabadulhatnék gondjaimtól. 
- Csak élvezzük a csendet… - suttogtam, majd még szorosabban hozzábújtam. Hosszú percekig ölelkeztünk, miközben ezer meg ezer gondolat futott át agyamon. – Észrevetted, hogy mostanában sokkal nyugodtabb vagyok? – mosolyogtam páromra. Tényleg igaz, hogy az utóbbi hónapokban sokkal kevésbé voltam feszült. Szerelmes vagyok és boldog egy nagyon higgadt és jó humorú férfi oldalán. 
- Igen, mert jó kis sportot találtunk kettőnknek – kuncogott. 
- Bolond – nevettem, miközben aprót löktem mellkasán. Csitult a nevetésünk, majd vett egy nagy levegőt. Éreztem, hogy ez az a fajta levegővétel, mely jelzi, valami fontosról akar velem beszélni.
- Baj van? – pillantottam fel arcára. Nagy levegőt vett, majd belekezdett. 
- Lia, én visszaköltözöm Tavulliába – suttogta. 
- Mi? – ültem fel hirtelenjében. – De miért? 
- Mert ez az igazi otthonom. Szeretem Londont és jó volt ez a pár év, de hiányoznak a barátaim, a családom, a város, ahol felnőttem… Sokat járok oda edzések miatt, így sokkal egyszerűbben megoldhatnám – úgy magyarázott, mint Daniel apja, mielőtt elhagyott. A könnycseppek összegyűltek szememben, majd lassan végiggördültek arcomon, hogy végül az ágytakaróra zuhanjanak. 
- Miért pont most? – suttogtam. Mit tettem? Valamit hibáztam volna? Vagy csak a második helyre szorulok a motorok mögött? Elhiszem, hogy ez az élete, de én soha nem akartam elvenni tőle. 
- Már azelőtt is szerettem volna, hogy találkoztunk, de nem akartalak magadra hagyni, miután újra megtaláltalak – mesélte. 
- Inkább megvártad, amíg beléd szeretek – szipogtam, majd letöröltem a könnyeket és felálltam egy zsebkendőért. – Csak nem értem, minek kertelsz! – emeltem meg a hangom. Szóval ezért küldte el Ucciot, Dannel? Hogy nyugodtan szakíthasson velem? – Mondd ki, hogy vége és menjek haza! 
- Micsoda? – dermedt le. – Lia, mi a fenéről beszélsz? – felállt, majd közelebb lépett hozzám. – Ne sírj, hallod!? – törölte le újra kibuggyanó könnyeimet. – Nem akarok szakítani, nagyon szeretlek! – lehelt apró csókot arcomra. 
- Akkor mi ez az egész? – megtöröltem orromat, majd kíváncsian néztem fel rá. 
- Kicsim, én szeretném, ha ti is velem jönnétek – tátva maradt a szám. Mégis hogy lehetek ennyire buta? Meg akar kérni, hogy költözzünk össze, én meg anélkül, hogy végighallgatnám, fölöslegesen felhúzom magam. 
- Dan, nem tud olaszul – letöröltem az utolsó könnycseppeket, és küldtem felé egy apró mosolyt. 
- Hét éves – rántott vállat. – Van ideje megtanulni. Nos, mit szólsz? 
- Rendben – bólogattam, miután átfuttattam agyamon pár érvet. – Ha Danielnek tetszik az ötlet, akkor ezer örömmel – elmosolyodott, majd megölelt. 
Be kell vallanom, valójában féltem. Kicsi korom óta nem jártam Olaszországban, fura lesz újra ott élni és az olasz nyelvet használni, angol helyett, de szeretem annyira Valentinot, hogy ezek az apró dolgok, ne jelentsenek akadályt.  

26. fejezet

„Mégiscsak van valami, amitől változik az ember. Attól, ha van valaki, aki olyannak szereti és fogadja el, amilyen. Éppen olyanként. Elálló fülekkel, néha egy kis füllentéssel, egy kis hencegéssel. Nem fognak visszasimulni a fülei, nem fog sokkal kevesebbet füllenteni és hencegni, csak egy kicsivel kevesebbet; egyszóval változni fog.”

- Mi a baj? – szorongatta meg kezem, alig két perccel az edzés kezdete előtt.
- Csak… én csak… - kerestem a szavakat. – Félek – suttogtam.
- Minden rendben lesz – dörgölte orrát az enyémnek. – Nagyon szeretlek! – csókolt meg lágyan.
- Én is téged! Vigyázz magadra! – kértem.
- Igyekszem – mosolygott. Nyomott még egy csókot ajkaimra, majd feltette a bukósisakot. Pacsizott egyet Dannel, majd felült a motorra.
A gyomrom apró görccsé zsugorodott, ahogy láttam kihajtani a pitből. Fejemre tettem a fejhallgatót és vártam, hogy meghalljam mérnökével folytatott beszélgetését. Tett pár kört kezdésképpen, hogy legyenek szükséges adatok a beállításokhoz.
- Oké, gyere be egyelőre! – szólt neki Jeremy.
- Lia, hogy van? – kérdezett vissza, miközben befejezte körét és a kijárathoz indult.
- Egész jól – mosolygott rám biztatóan. A motor megállt a boksz előtt, majd kedvesem leugrott róla. Felpattantam a székről és felé szaladtam.
- Ennyire ne örülj nekem! – kuncogott.
- De… - levette a bukósisakot én pedig nyakhajlatához bújtam és pityeregni kezdtem. Küzdöttem a motorok elleni félelmemmel és a felhalmozódott feszültséggel.
- Szeretlek, Édesem! – suttogta fülembe.
- Én is téged! – váltottunk egy apró csókot, majd letöröltem arcomról a könnycseppeket és Valentinoval együtt leültünk Dan mellé. 

A kezdeti pityergés után, kicsit jobban viseltem az edzés hátralevő részét, bár ebben sokat segített, hogy Niki és Dan próbálta lekötni a figyelmem, míg Valentino a pályán körözgetett jobb időeredmény reményében. Sajnos, nem igazán alakult alatta a motor. A tízedik helyen fejezte be az első edzést, míg Hayden a harmadikon. Tény, az amerikai jobban bír a Desmosedicivel. 
- Ez csak az első edzés volt – simogattam meg karját. Nagyot sóhajtott, majd letette bukósisakját az asztalra. – Lesz jobb is! – próbáltam vigasztalni.
- Annyira bíztam benne, hogy a fejlesztésekkel közelebb kerülünk majd az élmenőkhöz… - motyogta kissé elkeseredve.
- Valentino Rossi! – állt fel kisfiam a székre, melyen eddig ücsörgött. – Ne így állj hozzá! – dorgálta le. – Nem állhatsz így hozzá! Te vagy a példaképem… mindig te gondolkodsz pozitívan, ha anya vagy én már nem tudunk – minden szempár rá szegeződött. Még én is meglepődtem azon, milyen erélyes lett hirtelen. Ugyanakkor egy cseppet se bántam. Így legalább biztosak lehetünk abban, hogy sose hagyjuk egymást cserben, mindig itt lesz valamelyikünk, hogy felrázza a többieket.
- Igaza van – mosolyogtam.
- Köszönöm – ölelte meg Dant, majd engem is.
- Én nem kapok? – biggyesztette le ajkait Uccio.
- Gyere, te nagy gyerek! – húztam közelebb, majd csoportosan ölelkeztünk. Valentino Nikit is odahúzta, hiszen már ő is a családunk tagja. Úgy láttam, nagyon jól esik neki a gesztus.
- Menjünk ebédelni – kértem kedvesem, miután elengedtük egymást.
- Még nyilatkoznom kell.. – motyogta. – Lerendezem gyorsan, addig induljatok el – simogatta arcomat.
- Rendben – leheltem puszit ajkaira. – Rendeljek neked?
- Jó lenne – bólintott.
- Mit kérsz? – érdeklődtem.
- Valami sportolóknak valót – kuncogott.
- Nem mintha az elhízás veszélye fenyegetne – forgattam szemeimet. – Uccio, te megvárod Valentinot?
- Igen – bólintott. – És én valami nagyon finomat kérek – vigyorgott barátjára, aki nyelvet öltött rá. – Jó sok legyen, most nagyon éhes vagyok.
- Rendben – kuncogtam. – Akkor majd jöttök! – biccentettem, majd Daniellel és Nikivel karöltve, elindultunk az ebédlőhöz. 

Sétálva közelítettük meg a helyet, ami elég nagy butaság, de bőven volt időnk arra, hogy odaérjünk. 
Ahogy a bokszutcában sétálgattunk észrevettünk egy babakocsit tologató lányt. Nagyon szép nő volt, és ahogy elhaladtunk mellette, jól láttam, kislánya is gyönyörű.
- Tündéri kislány – mosolyogtam a nőre, miután furcsálni kezdte, hogy ennyire méregetem a picit.
- Köszönöm – mosolygott. – Új vagy itt? – tehát azonnal tudta, valamelyik motorosnak köszönhetően vagyok itt.
- Igen – bólintottam.  – Valentinohoz tartozom – intettem a Ducati home-ja felé. Szája egy meglepett ’ó’ hangot formált, amit nem tudtam hova tenni. – És ti?
- Casey felesége vagyok – olyan büszkén mondta, hogy fogadni mernék, még a mellkasát is kidűtötte hozzá.
- Stoneré? – döbbentem le. Nem mondja komolyan, hogy annak a mocsoknak, ilyen édes kislánya és szép felesége van…
- Igen – bólintott.
- Hogy lehet neki ilyen szép kislánya? – suttogtam magam elé, de volt valaki, aki meghallotta.
- Tudod, a gének – szólalt meg mögöttem az említett. Hátrafordultam, mire rám kacsintott egy gúnyos vigyor társaságában.
- Ezért nem értem, miért lett ilyen szép… - grimaszoltam.
- Féltékeny vagy? – húzta fel szemöldökét, majd megcsókolta kedvesét.
- Mire? – húztam fel én is szemöldököm.
- A gyerekednek nincs rendes apja, Rossival kavarsz… elég silány életet élsz – vetette oda. Azt hiszem nem meglepő, ha azt mondom, felment bennem a pumpa.
- Túl nagy az egód, Stoner! Nem gondolod, hogy valamit le kellene tenned hozzá az asztalra? – fontam össze karjaimat melleim előtt.
- Bocs, én letettem. Megültem azt a motort, mellyel a drága kedvesed csak szenved… - vetette oda félvállról.
- Tényleg? Még is a kedvesemnek van kilenc bajnoki címe, nem neked – emlékeztettem. A hatás kedvéért körömágyamat kezdtem vizsgálni tekintetemmel.
- Nem megyek bele vitába egy, a motorokhoz nem értő, pénzéhes nővel – felelte lenézően.
- Pénzéhes? Motorokhoz nem értő? – nevettem fel kínomban. Ez az ember nem komplett, az tuti! – Ha te mondod – kuncogtam.
- Tudod, ki az a Davide Conti? – szólalt meg mögöttünk egy ismerős hang. Hátra fordultam, Nicky állt ott és Stonerhez intézte kérdését.
- Persze – bólintott Mr. Nagyképű. Apa többszörös salakmotor világbajnok volt és bár sosem szerzett olyan sok díjat, mint Valentino, nagyon sokan felnéztek rá tudásáért, teljesítményért.
- Az édesapám volt – na, ettől aztán rendesen leesett az álla. Szüksége volt pár perce, míg újra összeszedte magát.
- A tehetség nem feltétlen öröklődik – rántott vállat. – Főleg nem nőkbe.
- Ha te mondod – forgattam szemeimet.
- Ha nem így gondolod, miért nem mutatod meg? – éreztem, hogy ez felhívás keringőre és kezdtem megijedni.
- Nem kell neked bizonyítanom – vetettem oda, hátha elterelhetem a témát.
- Szóval félsz és csak a szád nagy! Értem én… - Oké, tény, hogy a legnagyobb félelmem, hogy valaha újra motorra üljek, de nem hagyhatom, hogy egy ilyen görény sértegessen.
- Rendben. Benne vagyok! Versenyezzünk! – elégedetten elvigyorodott, majd közölte, hogy a pontos helyszínt és időt később egyeztetjük meg. 

Díj!

Köszönöm Kirának ezt a díjat! :)

Szabályok:

a) Köszönd meg a díjat annak akitől kaptad!

b) Tedd ki a díj képét az oldaladra, bármilyen formában, majd másold át a kérdéseket a díj adójának oldaláról!

c) Válaszolj az eredeti kérdésekre!

d) Küldd tovább max. öt blogírónak!

Kérdéseim:
1. Volt valami (valaki) ami nagy szerepet játszott a történeted megalkotásában?
Valentino Rossi karrierje és élete nagy hatással volt rám, különösen miután olvastam a What if I had never tried it? című könyvét. Zseniális írás egy zseniális emberről! :)

2. Melyik szereplővel tudsz azonosulni leginkább?
Minden női főszereplőmben van valami a saját személyiségemből. Ezen a blogon természetesen Liaval tudok, de kicsit látom magam az ifjú Daniel gondolkodásában is. Az összes blogomat tekintve... hmmm... akkor Johannával az ein Leben lang-ból. 

3. Számodra mit jelent az írás?
Amikor írok, nem törődök a környező gondokkal, csak azzal, hogy megpróbáljak az embereknek bemutatni egy másik világot. Egy általam elképzelt és leírt életet. Szeretném, ha az emberek az írásaim által megértenék az érzéseimet, a gondolataimat és, hogy mit, miért úgy írok, ahogyan. 

4. Mi volt az első történet amit írtál?
Valami NTX-es, még hetedikes koromból.. Szerintem címe az nem volt...

5. Mit szoktál csinálni ha nincs ihleted?
Zenét hallgatok, videókat vagy éppen képeket keresek a történet szereplőit alkotó karakterekről. Ha nem válik be, barátnőmhöz fordulok segítségért, ő általában felvet valami ötletet és az megihlet engem, egy teljesen másikra. :))

Akiknek továbbküldöm: Kori
Nikíí
Nixííh