"Az életnek csak akkor van értelme, ha van kivel
megosztani az érzéseinket."
Alig bírtam felnyitni szemeimet. Mintha ólomsúlyként nehezedne rám a fáradtság.
Tény, ami tény, nem túl sokat aludtam az éjjel, hiszen hiányzott mellőlem
kedvesem. Három napja értünk haza Katarból, ahol a rögtönzött kis futamunkon
sikerült két helyen is eltörnöm a karomat. A srácok persze azonnal odarohantak
hozzám, mikor a földön fekve jajgattam a fájdalomtól, miközben Stoner,
ahelyett, hogy örömtáncot járt volna, közelebb lépett, gratulált, hogy ügyes
voltam és tudtam, nem lesz több szekálódás. Nem bíztam benne, sőt még mindig
ellenszenves volt, de éreztem, hogy most már komolyan le fog állni. Ezt azzal
is bizonyította, hogy elküldte a sajtót, akik ezerrel kattogtatták a
fényképezőgépeket, kameráztak és tudósítottak mindenről.
Így nem is volt meglepő, hogy a műtét után, Uccio kezében egy, az én képem
által díszített újságot találtam.
Mindenki ott volt velem a kórházi órák alatt, még Nicky is, aki továbbra is
nagyon jól elszórakozott Nikivel. Valentino és Dan persze túlaggódták a dolgot,
de nagyon jól esett támogatásuk. Másnap aztán nem látták okát, hogy tovább bent
tartsanak, így indultunk azonnal a reptérre, hogy visszatérjünk Londonba.
Legalábbis én, Niki és a kisfiam. A két jó barátnak ugyanis elintéznivalója
akadt Olaszországban. Szerettem volna vele tartani, de szigorúan pihenésre
ítélt, holott jól tudta, úgy is elkezdem összepakolni a dolgainkat a lakásban,
hogy legközelebb már Tavulliába mehessünk haza.
Ezen a reggelen is azt terveztem. Kimásztam a takaró alól, és a konyha felé
vettem az irányt. Készítettem magamnak egy kávét, kisfiamnak pedig
összeöntöttem a csokis gabonapelyhét tejjel. Próbáltam általában valami
egészségesebbet készíteni neki, de egyszerűen, semmihez nem volt erőm.
- Jól vagy? – kérdezte Niki is, mikor kisétált a konyhába. Jelenleg ő is itt
húzta meg magát nálunk, miközben még mindig vonakodott attól, hogy
Olaszországban a mi házunkban lakjon majd. Na, nem mintha már lenne ott házunk.
Úgy tudom Valentinonak sincs jelenleg, bár sokszor már magam sem tudom, hol
mije van, a drágaságnak.
- Azt hiszem, igen – bólintottam, de majd szétesett a fejem.
- Feküdj le! – utasított.
- Nem, nem lehet. Daniel mindjárt felébred, aztán ebédet kell főznöm, mert
jönnek a srácok… - soroltam teendőimet. – És még dobozolnom is kéne!
- Feküdj vissza! Ezeket majd én megcsinálom. Tudod, hogy Valentino a fejünket
leszedné, ha miatta dolgoskodnál itt – be kellett látnom, hogy igaza van, így
megittam az utolsó korty kávémat, ettem pár falatot, majd visszamentem a
szobámba és bebújtam a takaró alá.
Hosszan forgolódtam, de végül sikerült álomba szenderülnöm. Nem is tudom meddig
aludtam, de arra emlékszem, hogy később éreztem még, ahogy hozzám bújik valaki.
Amint megéreztem az illatát, mosollyal az arcomon folytattam a szundítást. Ez
volt az, ami egész éjjel hiányzott nekem.
Mire ismét felébredtem, az óra már délután négyet ütött. Finoman szólva az
egész napot átaludtam. Remek! Oldalra fordultam, kedvesem is nagyokat ásított.
- Jó reggelt! – kuncogott, majd egy apró csókot lehelt ajkaimra.
- Neked is – bújtam hozzá szorosabban.
- Jobban vagy? – simított ki egy hajtincset arcomból.
- Igen, most már sikerült kialudnom magam – bólintottam. – Ebben sokat
segített, hogy megérkeztél.
- Örülök – lehelt apró puszikat arcomra. – Remélem, annak is örülni fogsz, amit
mondani fogok – váltott komolyra.
- Majd megmondom, ha hallottam – könyököltem fel.
- Vettem egy házat magunknak – simított végig arcomon.
- Azt hittem együtt fogjuk kiválasztani… - pillantottam rá döbbenten.
- Igazából még csak a foglalót tettem le rá és vissza kéne utaznunk a következő
napokban, hogy te is megnézd, bár szerintem imádni fogod – simogatta államat.
- Holnapután mehetnénk! – vetettem fel az ötletet. – Vihetnénk magunkkal
valamennyi dobozt is. Uccio biztos megengedi, hogy betegyük hozzá, ha nem lesz
megfelelő az a ház.
- Megfelelő lesz – kacsintott rám. Felállt az ágyból, majd kezét nyújtotta és
engem is magával húzott.
- Tudod… néha megrémiszt a magabiztosságod – tájékoztattam, miközben a konyhába
sétáltunk.
- Jó vagy rossz értelemben? – mosolygott rám, miközben szembefordított magával.
- Még nem döntöttem el – viszonoztam mosolyát, majd körbenéztem a lakáson. –
Hol vannak a többiek?
- Itt vagyunk, anyu! – kukucskált ki kisfiam a szobájából. Fogtam egy pohár
gyümölcslevet, majd hozzájuk siettem. – Niki és Uccio segítettek összecsomagolni
– mosolygott büszkén. Minden fontos dolga el volt már csomagolva.
- Ügyesek vagytok! – nyomtam egy apró puszit feje búbjára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése