4. fejezet

„A családban a legcsodálatosabb dolog az, hogy bár hibázik az ember, a család mindig mögötte áll, hisz a vér kötelez. De a legfontosabb mégis az, hogy a szeretet, ami összeköt, megbocsát.” 

Valentino bement Daniel után a szobába. Jobban mondva öt percig könyörgött, mire kisfiam beengedte magához. Megígérte drága barátom, hogy beszél vele és az engedményemet is elmondja neki. 
De ennek már lassan egy fél órája. Én addig elmosogattam, majd csomagoltam pár szelet pizzát Valentinonak, a többit pedig besuvasztottam a hűtő aljába. 
Tehetetlenül támaszkodtam a pultnak, de a srácok továbbra sem jöttek ki. Végül meguntam a várakozást, töltöttem magamnak egy pohár kólát, majd beültem a nappaliba. Ismét focimeccs ment, így én is nézni kezdtem, ahogy nemrégiben Daniel. 
Sosem voltam egy nagy foci drukker, de jól esett néha megnézni kikapcsolódásképpen.  

Tíz perce nézhettem a meccset, amikor kinyílt a szoba ajtaja és a két jómadár karöltve sétált ki hozzám, a nappaliba.
- Anyu?! – ült le mellém Daniel. – Ne haragudj rám! – bújt a karjaim közé. – Nem gondoltam komolyan! Nagyon szeretlek – puszilt meg.
- Én is szeretlek – szorítottam magamhoz. – És hidd el, hogy én csak a javadat akarom – ezúttal én vetettem be a könyörgő tekintetet.
- Tudom – bólintott büszkén. – De azért ugye elmehetek Valentinóval?
- Majd jövő héten – simítottam meg az arcát. – És csak KÉT körre – ismét megnyomtam a hangsúlyt, a kettő szócskán.
- Az is elég – vigyorgott.
- Végtére is nem kötötted ki, mekkora egy kör – nevetett fel Valentino.
- Kicsi – fenyegettem a mutatóujjammal mosolyogva.
- Igen-igen – bólogatott nevetve. Lehuppant mellénk, és együtt néztük végig a meccsből hátralévő ötven percet, kivéve Dant, aki elaludt a karjaim között
- Na, nekem lassan mennem kell – állt fel Vale.
- Várj, lefektetem Danielt – intettem neki.
- Segítek – bólintott. Az ölébe kapta és egészen az ágyáig cipelte. Végig néztem barátom vékony karján. Hogy bírta behozni? Jó, persze, ha egy motort elbír, akkor az én hét éves kisfiamat is, de egyáltalán nem tűnt izmosnak. Mindig is vékony csontozatú volt, és ezt az elmúlt huszonöt évben sem sikerült kinőnie.

Terítettem egy paplant Danre, majd magára hagytuk.
- Köszönöm ezt az estét – mosolygott cimborám.
- Hogy végignézhettél egy nagy, családi vitát? – kuncogtam. – Gyanítom ez volt a legféltettebb álmod -.
- Mindenhol akadnak problémák – vont vállat. – Ez meg pont miattam volt. Megoldódott, ez a lényeg – mosolygott.
- Igen, és köszönöm – öleltem meg.
- Nincs mit – ölelt magához mosolyogva.
- Jut eszembe – kisiettem a konyhába, mielőtt elfelejteném a neki csomagolt pizzát. – Ez a tied – mosolyogva nyújtottam át.
- Lia, ezt nem kellett volna – hálálkodott.
- Dehogynem – még egyszer magamhoz öleltem. Érezni akartam az illatát, mielőtt elmegy.
- Köszönöm – nyomott egy apró puszit az arcomra, majd fejébe nyomta a bukósisakot és kilépett az ajtón.
Az ablakhoz sétáltam, elhúztam a függönyt. Valentino észrevett, intett egy utolsót, majd beindította a motort és hazament.
Másnap minden visszatért a rendes kerékvágásba. Daniellel mindketten úgy tettünk, mintha az a vita meg se történt volna. Bár ettől függetlenül többször is hallottam, hogy mennyire várja már a motorozást Valentinóval. Próbáltam tudatni magammal, hogy ezzel nem szegem meg az anyai elveimet és egyetlen alkalom belefér, de azért bevallom, a hideg kirázott a tudattól, hogy fiam motorra fog ülni.
- Ne aggódj már, nem lesz baja – nyugtatgatott egyik alkalommal Rossi telefonon. Szinte mindennap beszélünk, azóta, de ma azért hívott, hogy egyeztessünk, mikor találkozunk. – Vigyázok rá!
- Tudom. Bízom benned, nem erről van szó – magyaráztam.
- Csak félted, azok után, ami apukáddal történt – fejezte be ő a mondatomat.
- Igen – bólintottam, nem törődtem azzal, hogy ő ezt nem látja.
- Megértem – felelte. – De a fiadnak ez minden vágya. Kérlek, ne vond vissza tőle!
- Nem vonom vissza! Ilyenről szó se volt – a kezembe vettem a következő tányért és azt is elmostam. Dan éppen zuhanyozott, így csináltam egy kis rendet a konyhában – Csak féltem – magyaráztam.
- És engem nem féltesz? – nevetett.
- De, téged is. Viszont úgy gondolom, hogy harminckét évesen már képes vagy odafigyelni magadra. Legalábbis remélem - elnevettem magam, ahogy kimondtam az utolsó szót is.
- Én is remélem – nevetett tovább. – De szerintem anya reméli a legjobban -.
- Ez egészen biztos – mosolyogtam az orrom alatt. – Tényleg, hogy van?
- Jól – felelte tömören. – Pár napja beszéltünk. Meséltem neki rólad is – a puszta hangsúlya képes volt kiváltani belőlem egy hatalmas nevetést.
- Szegény Stef – kuncogtam.
- Most miért? Teljesen bepörgött! Kifaggatott az elmúlt huszonöt évedről – nevetett. 
- Majd elmesélem én neki, ha egyszer találkozunk – halkultam el.
- Persze, hogy találkoztok! Majd én elintézem – mondta büszkén.
- Rendben Bajnok – kuncogtam. – Várom a fejleményeket -.
- Nem hiszel nekem? – kérdezte felháborodottan. – Na, várj csak! Majd meglátod!
- Már alig várom – nevettem.
- Anya, hol a pizsim? – Daniel egy szál törölközőben állt meg előttem.
- Kimostam, keress másikat a szekrényben – intettem neki.
- Mit keressek? – nevetett Vale.
- Az eszedet! – hangosan felnevetett.
- Jól van csajszi, ezért még számolunk – nevetett tovább.
- Sok szerencsét! – kuncogtam.
- Kivel beszélgetsz? – hallottam meg egy női hangot a telefonon átszűrődni.
- Liával – felelte Valentino.
- Azt hiszem jobb, ha most letesszük – feleltem.
- Rendben – sóhajtott. – Akkor szombaton találkozunk!
- Oké, várlak – búcsúztam. – Szia.
- Szia – köszönt ő is, majd megszakítottam a vonalat.
- Na, hogy állsz? – sétáltam Dan szobájába.
- Ez jó? – mutatta fel a kék, autós pizsamáját.
- Kicsim, ez rövid ujjú – hajtottam össze, mielőtt visszatettem a szekrénybe. – Ehhez a fehérhez mit szólsz? – bár kutyák voltak rajta, tökéletes volt egy hét éves kisfiúnak az alváshoz.
- Nem túl gyerekes? – méregette.
- Először is, nem. Másodszor pedig… Ki nézi? Csak én látom! – mosolyogtam rá.
- Igaz – bólintott. – Jó lesz – kikapta a kezemből, majd visszarohant a fürdőszobába, hogy magára öltse.
Lassan vége lesz a szép időszaknak, amikor még minden jó neki. Egyre jobban fogja nézni, mi az igazán ’’férfias’’ és mi nem az. De nem baj, végtére is ezen a korszakon, előbb-utóbb mindenki átesik.
Viszont remélem, nekünk a könnyebb verziója jut.

3. fejezet

“Minden szülő azt hiszi, hogy amit csinál, azzal jót tesz gyermekeinek. És, hogy ő jobban tudja, mi a jó nekik.”

A következő másfél napban, Danielt többnyire csak Valentinoról hallottam beszélni. Teljesen lenyűgözte gyerekkori bajtársam személyisége. A végső lökést azonban mégis a péntek este jelentette.
Vacsorára vártuk Valentinót, hogy megháláljam, megmentette fiam életét. Sürögtem-forogtam a konyhában, hogy valami finomat sikerüljön készítenem. Daniel focimeccset nézett a tévében, ami teljesen lekötötte figyelmét, így nem kérhettem segítségét.
Kinyitottam a sütő ajtaját, hogy egy pillantást vethessek készülő pizzámra. Megszólalt a csengő.
- Kinyitom – pattant fel Dan a kanapéra.
- Nem kell, majd én – intettem neki. Kicsit elcsüggedve ült vissza.
Kitártam az ajtót, Vale mosolygós arccal, kezében bukósisakkal és egy ajándéktáskával állt előttem.
- Szia – köszöntöttem.
- Szia – ölelt meg. Azonnal szemet szúrt a házunk előtt álló hatalmas motor. Nem hazudtolta meg önmagát.
- Szia – rohant ki a nappaliból Daniel is.
- Hello, kishaver – bukósisakját az előszobaszekrényre helyezte, majd férfiasan kezet nyújtott kisfiamnak. Persze a köszönést is elviccelték, így egy nagy pacsi lett a kézfogásból.
- Az minek? – Daniel a bukósisakra mutatott. Megrémültem a szemében felcsillanó kíváncsiságtól.
- Motorral jöttem, és tudod ahhoz kötelező hordani – magyarázta a bajnok.
- Motorral? – Dan hangja egy oktávval magasabbra váltott. – Megnézhetem? – kérdezte csilingelő hangon. Valentino, ha akart volna, se tudott volna ellenállni neki. 
- Öltözz fel! – figyelmeztettem. Visszamentem megnézni a vacsorát, míg a két fiatalember kisietett a ház elé.
Percek múltán még mindig kintről hallottam beszűrődni a zajt. Magamra kaptam a kabátomat és kiléptem a ház elé.
- Kész a vacsora – motyogtam. Felpillantottam, a legrémisztőbb látvány fogadott. Fiam a motoron ült, egyedül, Valentino pedig mellette állt és magyarázta a motor legfontosabb dolgait. – Ti meg mit csináltok? – fakadtam ki.
- Csak megnéztük a motort – kezdett magyarázkodásba Rossi.
- Úgy, hogy felülteted? – fakadtam ki. – Szállj le, Daniel! – szóltam kisfiamra.
- De, anya… - próbált hatni a szívemre.
- Nincs, de anya – szóltam rá. – Kész a vacsora. Gyertek enni! – szóltam rájuk, mielőtt visszasiettem a lakásba. Még sosem korholtam le Danielt így. Szemmel láthatóan nem tett semmi rosszat, de mégis túlcsordult bennem a düh, látva fiamat egy motoron. Nem engedhetem meg, hogy nagyapja nyomdokaiba lépjen.
- Itt vagyunk! – álltak meg az ajtóban.
- Kézmosás megvolt? – pillantottam rájuk. Helyeslően bólintottak. Az asztalra helyeztem az előre kikészített tányérokat, a fiúk pedig elrendezték őket, míg eléjük tettem a levest.
- Ez..? – lepődött meg Valentino.
- Igen, minestrone – mosolyogtam.
- Istennő vagy – kisfiús mosoly jelent meg az arcán. Muszáj volt felnevetnem.
- És pizza a második! – büszkélkedett Daniel. – Imádom a pizzát – felnevettünk.
- Azért remélem, én is megkóstolhatom – Rossi nagyot kanalazott a levesből.
- Talán, egy szeletet – gondolkodott el kisfiam. Imádnivaló volt ilyenkor. Soha, semmi pénzért nem adnám el ezeket a pillanatokat.
Csendben elfogyasztottuk a leveseinket, majd mire felállhattam volna, Daniel kicserélte a leveses tálat a pizzás tepsire.
- Úgy látom valaki nagyon éhes – nevetett Valentino.
- Anyu pizzája a legfinomabb – büszkélkedett kisfiam. Vágtam egy nagy szeletet a drágámnak, majd egyet Valentinonak is. Magamat hagytam utoljára. Csak egy apró szeletet vágtam le, nem volt most olyan nagy étvágyam. Bezzeg mikor terhes voltam Daniellel, megettem a fél hűtőt reggelire.
- Hm, ez tényleg nagyon finom – állapította meg Rossi. – Úgy érzem, ezen túl törzsvendég leszek nálatok vacsorára – nevetett.
- Jöhetsz bármikor – mosolyogtam.
- Igen, és legközelebb hozz még egy bukósisakot – örvendezett kisfiam.
- Minek? – pillantottam rá rémülten. Jaj, ugye nem?
- Hogy elvigyen egy körre – mesélte lelkesen. Szóval de..
- Nem visz el sehova! – váltottam komolyra.
- De anya… - Daniel azonnal könyörgőre fogta, de az anyja vagyok. Nem akarom megengedni neki, így nem is tud levenni a lábamról.
- Nincsen de, Daniel! Nem motorozhatsz! – zártam le a témát.
- Úgy utállak! – felpattant az asztaltól, a szobájába rohant és jól bevágta maga mögött a szobaajtót. Az egész lakás beleremegett.
- Ezt nem hiszem el – hátat fordítottam, betettem a tányért a mosogatóba. Nem hiszem el, hogy az egyetlen fiam, aki mindennél fontosabb nekem, azt mondta, hogy utál.. Jó, persze nem vagyok egy tökéletes anya, de én mindent érte teszek. Csak is érte, senki másért!
- Lia – szólt mögöttem Valentino. A pultnak támaszkodtam, szememből csak úgy záporoztak a könnyek, végig az arcomon.
- Minek kellett felhoznod? – ripakodtam rá. – Hét évig nem volt semmi baja, most meg jössz te a hülye motoroddal és rögtön én vagyok a világ legrosszabb anyja – zokogtam.
- Lia, sajnálom – ölelt meg. – Nem akartam rosszat -.
Szükségem volt pár percre, de a karjaiban végül sikerült összeszednem magam. Fura volt, mert a terhességem óta senki nem ölelt meg a fiamon kívül. Még anyám se…
- Én is – suttogtam. – Ne haragudj, nem gondoltam komolyan. Tudom, hogy nem a te hibád – küldtem felé egy halvány mosolyt.
- Semmi baj – nyomott egy apró puszit a homlokomra.
- Daniel utál – húztam el a számat.
- Dehogy utál! Mindengyerek ezt mondja a szüleinek, ha nem kapja meg, amit akar – magyarázta. – Ő még nem érzi a szó súlyát – próbált megnyugtatni, de nekem egyre csak az járt a fejemben, hogy vajon Daniel tényleg csak azért mondta, hogy visszavágjon? Vagy esetleg komolyan is gondolja? Mi van, ha a szíve mélyén úgy érzi, nem vagyok jó anya?
- Miért nem engeded neki, hogy motorra üljön? – a kérdés rántott vissza a valóságba. – Nekem azt mondta, régóta szeretne, de te nem hagyod neki – magyarázta Valentino.
- Nem hagyhatom, hogy úgy járjon, mint az apám – ráztam a fejem. – Nem, ez a sport túl veszélyes neki. Inkább focizzon!
- De ő ezt szeretné – próbált hatni rám a tekintetével, de erősnek kellett lennem. Nevelési elveim vannak, amiken nem változtathatok pusztán azért, mert egy régi, jó barátom megpróbál befolyásolni.
- Nem. Képtelen vagyok megtenni – ráztam a fejem. Letöröltem a könnycseppeket az arcomról, majd az asztalhoz fordultam, hogy lepakoljak róla.
- Legalább próbáld meg – kérlelt. – Segítek – ajánlotta.
- Rendben – sóhajtottam. Korán se adtam be a derekam, csupán tettem egy kis engedményt. – Megengedem, hogy elvidd őt legközelebb, két –hangsúlyozom KETTŐ- körre. De ennyi!
- Oké – bólintott. – Ha Dan is belegyezik jövő héten elviszem – tette hozzá.
- Remélem, belefog – ismét felsóhajtottam. Csak abban bízhatok, hogy tényleg nem gyűlöl és hajlandó velem kompromisszumot kötni az ügyben.

2. fejezet

„Az idő sok mindent átalakít; az ember sosem tudhatja, hová jutnak a barátai, vagy, hogy hosszú idő múltán hol találkozik velük...”

- Még mindig nem hiszem el, hogy te vagy az! – Valentino a fejét csóválta. Beültünk az iskolával szemben álló kávézóba beszélgetni.
- Én se fogtam még fel teljesen – mosolyogtam.
- Honnan ismeritek egymást? – láttam, hogy régóta foglalkoztatja a kérdés Danielt, de még csak most bökte ki.
- Emlékszel, hogy meséltem, öt éves koromig Olaszországban éltem? – pillantottam kisfiamra.
- Igen – bólintott.
- Nos, Valentino volt ott a legjobb barátom – pirultam el.
- De jó! – mosolygott.
- És a bajtársad – nevetett fel az említett.
- Ne is emlékeztess! – nevettem én is. – Öt évesen rosszabb voltam, mint tizenöt évesen – mosolyogtam
- Ez másképp lett volna, ha ott maradtál volna velünk – mosolygott. – Nagy betyárok voltunk ám a srácokkal – mesélte.
- Valahogy sejtettem – mosolyogtam, tiszta szívemből. Alig tudtam felfogni, hogy újra látom. Eltekintve attól, hogy huszonöt évvel öregebbek lettünk, semmit nem változott. Ugyanaz a motoros suhanc volt, aki hét évesen.   
Dan látta, hogy egy nosztalgiás beszélgetés veszi kezdetét, így inkább leült az egyik számítógép mellé, és internetezni kezdett.
- Hihetetlen, hogy van egy fiad – méregette Valentino.
- Miért olyan hihetetlen? – néztem rá én is. – Talán nem képzelted volna rólam? – színleltem felháborodást.
- Nem erről van szó – ellenkezett azonnal. – Egyszerűen csak.. az én emlékeimben úgy élsz, mint egy öt éves kislány – mosolygott. – Aki utálta a copfot, és addig könyörgött a szüleinek, míg meg nem kapta a kis motort a játékboltból – kuncogott.
- Az régen volt – suttogtam. – Megváltoztam -.
- Felnőttél – állapította meg mosolyogva.
- Talán túlságosan is – sóhajtottam.ü
- Ezt, hogy érted? – értetlenül pillantott rám, majd kortyolt egyet a kávéjából.
- Hosszú történet – legyintettem. – Nem fontos – húztam mosolyra ajkaimat, hogy eltereljem figyelmét.
- Engem érdekel – mélyen nézett a szemembe. Tökéletes meggyőzés! Még mindig emlékszik a gyenge pontomra, ez valami hihetetlen.
- Hát… én csak… - kezdtem el hebegni. – Nem éppen úgy alakult az életem, ahogy terveztem – suttogtam. – Az, az ominózus nap mindent és mindenkit megváltoztatott. Tudod, anyám úgy próbálta meg kompenzálni apám elvesztését, hogy mindenkivel összefeküdt. Én pedig ezt nem bírtam elviselni. Érted, ő az anyám és… minden nap más férfi mászkált a lakásunkban. Megelégeltem, és tizenhat évesen egy hatalmas vita után elköltöztem otthonról – meséltem.
- Hova? – meglepetten kapta rám a fejét, kávéja fölül.
- Kollégiumba – húztam el a számat. Nem volt egy leányálom, de akkoriban még ez is jobb megoldásnak bizonyult annál, hogy anyámmal maradjak.
- És ő mit szólt hozzá? – még mindig értetlen tekintettel meredt rám. Nem is csodálom, hiszen annak idején az én édesanyám volt az anyák egyik legjobbja. Az, hogy megváltozott, talán még apám halálánál is nagyobb veszteség volt az öt éves énem számára.
- Semmit – vontam meg a vállam. – Két évig fizette, aztán követelte, hogy dolgozzak, ha meg akarok élni, ő nem tart el tovább – elszörnyülködött a szavak hallatán.
- Nem hiszem el, hogy így megváltozott – csóválta a fejét. – Támogatnia kellett volna! Ez az anyák feladata – hevesen magyarázott. Mindenkit meg akart győzni a meglátásáról, nem törődve azzal, hogy csak én hallom.
- Ez lenne… - suttogtam az orrom alatt.
- És Daniel? – jutott eszébe egy újabb kérdés. Egy apró reményfoszlány, ami megmentheti az emlékeiben élő gyönyörű, kedves nőt attól, hogy egy rút boszorkánnyá változzon. – Vele törődik?
- Néha felbukkan, hogy meglátogassa, de nem nevezném törődésnek – rántottam meg félszegen a vállamat. Nem szerettem anyámról beszélni. Féltem, hogy ez alapján ítélnek meg, és azt hiszik én is olyan vagyok, mint ő, ez pedig még véletlen sem igaz!
- Hihetetlen – csóválta tovább a fejét.
- Előfordul. Manapság több helyen is, mint gondolnánk - mosolyogtam rá biztatóan. – Felnőttem. Rendes, épeszű, felelősségteljes ember lett belőlem és az életemet a fiamnak szentelem. Nekem csak ez számít, semmi más – ő is elmosolyodott.
- Legalább a párod támogat? – kérdezte mosolyogva.
- Milyen párom? – ráztam meg értetlenül a fejem..
- Hát, Daniel apja – tekintete ismét értetlenséget sugallt.
- Danielnek nincs apja – jelentettem ki határozottan.
- De hát, valahogy csak megfogant... – egyre értetlenebb volt. Agyában számtalan gondolat cikázott, hogy megoldást találjon az előbb hallottakra.
- Elhagyott – feleltem. – Mikor megtudta, hogy terhes vagyok – hátrapillantottam fiamra, aki boldogan játszott, az egyik online játékkal.
Visszapillantottam Valentinora. Mondani akart valamit, de inkább magába fojtotta. Felállt, hogy átülhessen mellém.
- Sajnálom – suttogta. - Azt is, hogy nem voltam melletted, mikor ezeken a szörnyűségeken keresztül mentél – ölelt meg.
- Nem kell sajnálnod – mosolyogtam rá. – Nem a te hibád volt -.
- De megkereshettelek volna… - motyogta.
- Ahogy én is téged – feleltem. – De nem tettem – tökéletesen tisztába voltam az okokkal, hiszen évekig magamnak is ezt magyaráztam, most hirtelenjében mégis bűntudat fogott el.

- Most mesélj te! – kérleltem. Rendeltünk magunknak egy-egy szelet süteményt, hogy kicsit felocsúdjunk az elmesélt életem után.
- Mit meséljek? – mosolygott szerényen.
- Mondjuk, hogy hogyan kaparintottad meg azt a kilenc világbajnoki címet – kuncogtam.
- Szóval tudod? – dőlt hátra vigyorogva. A pincér, kezében a három tányérral érkezett meg az asztalunkhoz. Letette elénk a süteményeket, majd visszasétált a pulthoz.
Persze az édességekre Daniel is azonnal felfigyelt. Fénysebességgel száguldott vissza az asztalhoz, hogy leülhessen a nagy szelet erdei gyümölcsös finomság mellé.
- Mit tudok? – kuncogtam, miközben azt figyeltem, ahogy az én édes kisfiam tömi magába az édességet. – Hogy gyorsasági motorversenyző vagy? – pillantottam Valentinora. – Mintha már olvastam volna valahol -.
- Tényleg? – kapta fel a fejét Dan. – Te motorozol?
- Igen – bólintott Valentino.
- Hú, ez tök jó – csillogtak fel fiam szemei. Csak reménykedni tudtam, hogy eszébe se jut motorra ülni!
- És a családod? – váltottam gyorsan témát. – Róluk például nem tudok semmit, amióta eljöttem -.
- Megvannak, köszönöm – bólintott. – Nincs velük túl sok minden – gondolkodott. - Elváltak, még kisebb koromban – magyarázta.
- Komolyan? – lepődtem meg. – Stefania és Graziano elváltak? Sose gondoltam volna – hitetlenül ráztam a fejem. Számomra, apám halála után, mindig Grazianoék voltak a példaképek. Olyan házasságra vágytam, amilyen az övéjük volt.
- Igen, de szerencsére jóban vannak – mosolygott megkönnyebbülten.
- Akkor jó – mosolyogtam. Pár perc néma csend telepedett közénk, míg lenyeltünk néhány falat süteményt. – Na és feleség, gyerekek, valami? – Felkapta a fejét kérdésem hallatán.
- Úgy érted nekem? – mutató ujjával a mellkasára mutatott.
- Hát nem is Danielnek – nevettem fel.
- Nekem még nincs saját családom – pillantott süteményére. Bár érzékeim néha csalnak, most mégis úgy éreztem, boldog hang, ide vagy oda, ő szeretne már családot. – Nem sietem el a dolgokat – nevetett.
- És az anyajelölt megvan már? – érdeklődtem.
- Hát… van most egy barátnőm – vállrándítással jelezte, hogy nem nagyon szeretne erről többet beszélni.
- Értem – mosolyogtam. Mindketten elfogyasztottuk a süteményeket, majd jobbnak láttuk lassan hazaindulni, hiszen Danielnek még meg kell írnia a házi feladatát.
A pincér kihozta a számlát, melynek kifizetése kisebb hadakozásba ment át közöttünk. Valentino ragaszkodott hozzá, hogy ő fizessen, először én is a teljes összeget akartam fizetni, majd lejjebb adtam, a fele-fele fizetésre, ám ő továbbra sem hagyta magát. Végül Daniel kérésére, beadtam a derekamat.
- Ezért még számolunk! – figyelmeztettem Valentinot.
- Miért? Én vagyok a férfi, nekem illik fizetni – mosolygott.
- Ez pedig a huszonegyedik század, én egy független, egyedülálló nő vagyok, akinek pont ma mentetted meg a kisfiát! – emlékeztettem.
- Más is megtette volna – legyintett.
- De nem más volt, hanem te – hálálkodtam. – De komolyan, Valentino! Szeretném valahogy meghálálni -.
- Rendben – egyezett bele. – Engedd, hogy hazavigyelek titeket – állt meg kocsija mellett.
- Csak, ha holnap este átjössz hozzánk vacsorára – fontam karba a kezeimet. Valójában féltem. Ha tényleg annyira csúsznak az utak, hogy az egyik autó majdnem elcsapta a kisfiamat, lehet, hogy nekünk se kellene autóba ülni. Ugyanakkor, gyalog sem biztonságos.
- A holnap este nem jó – húzta el a száját. – De, holnapután ráérek – mosolygott.
- Juhú! – kiáltott fel kisfiam. Mindketten jót mosolyogtunk Daniel kitörő örömén. Úgy látszik, már is megkedvelte Valentinot.
Miután Vale kioldotta a kocsi zárát, Daniel bepattant hátulra, én pedig az anyósülésen foglaltam helyet.   

1. fejezet 2/2.

Visszasétáltam az előbbi útvonalon, felszálltam a soron következő metróra, és újabb két állomást utaztam. A szálloda közvetlenül az aluljáró bejárata mellett volt. Praktikus és egyszerű, így jellemezte főnököm, mikor először mutatta be a helyet.
Amint beléptem a pulthoz siettem. Levettem a kabátomat és a fogasra akasztottam, majd vártam, hogy megérkezzen, Anne, a kolléganőm.

- Itt vagyok – futott be végül, tíz perces késéssel. Megszokott volt tőle, általában én segítettem neki elsimítani a dolgot, a főnök előtt. Őt is nemrég vették fel, ahogy engem, ám neki ez volt az első munkahelye, így én a több éves Birminghami munkámmal, igazán tapasztaltnak számítottam mellette.
- Már azt hittem kezdhetek kifogásokat gyártani – nevettem.
- Köszi, én is szeretlek – vágott gúnyos grimaszt. – Egyébként, hoztam kávét – nyújtott felém egy pohárral.
- Istennő vagy – a forró italra vetettem magam.
- Mindjárt gondoltam – nevetett fel. – Téged aztán könnyű megvásárolni – mosolygott.
- Tévedsz! – csóváltam a fejem. – Engem nem lehet megvásárolni – jelentettem ki határozottan.
- Ugyan már, mindenkit meglehet – legyintett.
- Hát, akkor én kivétel vagyok – kortyoltam újabbat a kávémból. Mindketten tudtuk, hogy eltérő véleményen vagyunk, így Anne jobbnak látta, ha inkább témát váltunk.
- Na és, hogy van az én kis hercegem? – utalt imádott kisfiamra.
- Jól. Bizonyára már elkezdődött az első órája – mosolyodtam el.
- Szegény – húzta el a száját.
- Tudod, irigylem őt. Minden nap, olyan lelkesen megy iskolába – magyaráztam. – Én emlékszem, néha azon gondolkoztam, hogy inkább megölöm magam, minthogy betegyem oda a lábam -.
- Mások vagyunk – felelte kolléganőm. – Ráadásul még csak első osztályos. Rengeteg ideje van még megutálni -.
- Ezt előtte lehetőleg ne hangoztasd – kértem.
- Ez csak természetes – bólintott aprót, mire megérkezett a nap első vendége.
Az órák csak úgy teltek. Délhez közeledve, az emberek sokasodtak, Anne-el alig bírtuk kapkodni a kezünket, míg később teljesen megfogyatkoztak.
- Ideje mennem – kaptam fel táskámat, amint négyet ütött az óra.
- Mázlista.. – dörmögte az orra alatt.
- Ne aggódj! A váltás elszívja az utolsó szál cigiét is, majd belép az ajtón – kacsintottam rá.
- Szólj neki, hogy szívja gyorsabban! – kért. Intettem neki egyet, mielőtt kiléptem az ajtón.
- Anne már vár titeket – vetettem oda a fiúknak. Bólintottak egy aprót, majd elnyomták a csikkeket.
Lesiettem az aluljáróba, felmutattam a bérletem az őrnek és vártam a metrószerelvényt. Mindent úgy tettem, ahogy szoktam. Ám, amint elértem Daniel iskoláját, egy tanárnő rohant ki elém.
- Jaj, Istenem! Ms. Conti – lihegett, az alig félpercnyi futástól.
- Mi történt? – megrémültem. Mrs. Morris sosem rohanna ki egyetlen szülő elé se, csak, ha valami nagy baj történt.
- Ma elmaradt az utolsó óra, Mr. Stevens betegsége miatt – kezdett bele. – Daniel úgy döntött, beül abba a kávézóba – mutatott az utca túloldalára – internetezni, míg maga megérkezik. Ám amikor át akart haladni a zebrán, az egyik autó megcsúszott – szívem őrült tempóban kezdett verni. Ugye nem mondja komolyan, hogy elütötték? Könyörgöm Istenem! – Egy nagyon kedves fiatalember szerencsére megmentette. Mindannyian sérülés nélkül megúszták az esetet – bólogatott a hölgy.
- Remek, és akkor most hol van? – néztem körbe, hátha meglelem fiamat.
- Tudja, beszédbe elegyedett a férfival, aki megmentette, aztán elfordultam egy pillanatra és mire visszanéztem, eltűntek – mesélte a nemrég történteket.
- Hogy érti azt, hogy eltűnt a fiam? – fakadtam ki. Minden apró szempár rám szegeződött, de én nem zavartattam magam. Képtelen voltam bármire is figyelni. Csak Daniel érdekelt, és az, hogy velem legyen.
- Nyugodjon meg, kérem! – csitítgatott a tanárnő.
- Nyugodjak meg, mikor nem találják a fiamat? Mi van, ha az a férfi elrabolta? Lehet, hogy valami pedofil disznó! – gyártottam le, megannyi borzalmas gondolatot fejben.
Mrs. Morris képtelen volt megszólalni, tisztában volt azzal, hogy nekem van igazam. A telefonomért nyúltam, azon morfondíroztam, hogy felhívom a rendőrséget, mikor meghallottam a hangját.
- Anyu! – kiáltotta boldogan. Felém szaladt, azonnal leguggoltam, hogy megöleljem.
- Jesszusom, Daniel! Hol voltál? A szívroham kerülgetett – sóhajtottam megkönnyebbülten.
- Juj, anyu el sem tudod képzelni, hogy mi volt! – mesélte lelkesen. – Majd nem elütöttek… - kezdte.
- Igen, ezt hallottam – mutattam Mrs. Morris felé.
- Jó, de képzeld! – újságolta. – Aki megmentett, szintén olasz, mint te – önfeledt boldogság ragyogott apró arcán.
- Tényleg? – mosolyogtam én is.
- Igen – bólogatott. – És képzeld, meghívott egy forró csokira – intett a kávézó felé. Azonnal megértettem, hol bujkált az imént. – Nagyon rendes bácsi. Gyere, bemutatom! – megragadta a kezem és magával húzott, alig pár méteren keresztül. – Anya, ő itt Valentino – mondta. Felpillantottam fiam megmentőjére. Lábaim egyszeriben gyökeret vertek a betonba. A szeme, az orra, a szája… semmit sem változott!
- Lia? – hallottam meg nevemet a szájából.
- Megismersz? – mosolyodtam el.
- Hát persze – derült fel az arca. – Lia Conti – mosolygott.
- Te pedig Valentino Rossi - elvesztem gyönyörű, mély tekintetében.
- Istenem! Nem láttalak, már vagy… - elgondolkodott.
- Huszonöt éve – fejeztem be helyette a mondatot.
     

1. fejezet 1/2.

„Az egész gyermek olyan, mint egyetlen érzékszerv, minden hatásra reagál, amit emberek váltanak ki belőle. Hogy egész élete egészséges lesz-e vagy sem, attól függ, hogyan viselkednek a közelében.”

Azt hiszem sosem bocsájtottam meg édesanyámnak, hogy évekkel ezelőtt nem engedte, hogy ott legyek édesapám temetésén. Persze sokan egyetértettek vele, hiszen alig töltöttem be az ötödik életévemet, ám tudom, nekem sokat jelentett volna.
Apám és Valentino… ők ketten jelentették számomra annak idején a legtöbbet, anyám pedig elérte, hogy egy nap alatt veszítsem el mindkettőjüket. Mai napig emlékszem barátom könnyes szemeire, mikor nagybátyám beültetett a bérelt kocsijába és elindult velem a reptérre. Akkor láttam őt utoljára.
Persze a sajtóban számtalan hírt láttam róla, miután teljesítette élete legnagyobb vágyát és bekerült a gyorsasági- motorverseny bajnokságba. Mára kilenc világbajnoki címmel rendelkezik, és nyugodtan mondhatjuk, mindenidők egyik legmeghatározóbb alakja lett a motorsportban.
Tudtam róla, hogy boldog, és ez a tudat volt az egyetlen, ami kárpótolt azért, hogy mára már bizonyára a nevemre sem emlékszik.
Én persze még mindig emlékszek minden butaságra, amit együtt csináltunk. Mindig ezekre gondolok, még így sok-sok év elteltével is, egy gyönyörű kisfiú anyukájaként. Részben ez adta az alapját a gyermeknevelési stílusomnak is, mivel megfogadtam, megadom a lehetőséget, hogy fiam is megannyi gyönyörű élményt szerezhessen barátaival, mint én.

Alig öt hónapja költöztünk át Birminghamből Londonba, Daniel már el is kezdte az első osztályt. Tegnap kaptam meg az értesítőt a harmadik hónapról. Bár még nagyrészt csak ismerkednek a gyerekek, ezzel az egész iskolarendszerrel, Dan mégis minden reggel örömmel kel fel.
Ez rólam már kevésbé mondható el. Évekig tanultam Anglia egyik leghíresebb egyetemén, majd találkoztam egy helyes fiúval, akiről azt hittem, ő számomra az igazi. Csak akkor jöttem rá, hogy a valóságban nem létezik olyan, hogy ’igazi’, mikor már a gyermekét hordtam a szívem alatt. Persze ő amint megtudta, hogy hamarosan hárman leszünk, azonnal lelépett, hogy visszakorrigálja a számot kettőre.
Így hát, szülés után se volt lehetőségem visszatérni az egyetemre. Megragadtam az első pénzkeresési lehetőséget és recepciósnak álltam egy hotelben. Mára egészen beletanultam a dologba, bár van egy olyan érzésem, hogy megszeretni, sosem fogom. Még is éltem a lehetőséggel, mikor felajánlották, dolgozzak a hotellánc londoni épületében. Kialakítottunk magunknak egy kényelmes kis életet, ám a napok többnyire elég monotonan telnek. Legalábbis teltek..

- Mindent elraktál? – kérdeztem aznap reggel is, a lakásunkban.
- Igen – bólintott.
- Sapka, sál is megvan? – néztem rá, míg felvette kis csizmáját.
- Meg – húzta fejére, az említett ruhadarabot.
- Kesztyű? – pillantottam kezeire. – Sejtettem – mosolyodtam el. Belenyúltam Dan tavalyi kabátjának zsebébe, és kivettem belőle az összetekert kesztyűt.
- Anyu, minek ez? – nyűgösködött, mikor megkértem, húzza fel. – Még nincs is tél -.
- Naptár szerint! – emeltem fel az ujjam. – Viszont az utak már csúszósak, és leszállt a köd. Nem szeretném, ha megfázna a kezed – magyaráztam. Belebújtam a csizmámba, míg ő végre felhúzta a két apró kis anyagot kezére.
- Mehetünk – mosolygott.
- Remek – mosolyodtam el én is. Felkaptam a táskámat, bezártuk az ajtót, majd elindultunk a metróhoz. Nem szeretek ilyen időben vezetni, kész életveszély. Ezért egyeztünk meg Daniellel abban, hogy húsz perccel korábban indulunk, és metróval közlekedünk.
- Siessünk, siessünk! – szaporáztuk meg lépteinket. A metró lejárónál előreengedtem, majd felmutattam az őröknek bérletünket.
- Mit szeretnél reggelire? – kérdeztem kisfiamat, míg a metrószerelvényre vártunk.
- Valami kakaósat – vonta meg a vállát.
- Rendben – mosolyogtam. Hátrább álltunk, mikor meghallottuk a metró jellegzetes hangját. Amint lefékezett előttünk, az ajtók szétnyíltak, az emberek pedig felözönlöttek a járatra. Többségük iskolás volt, minden féle korosztályból. De sok idősödő ember is csatlakozott hozzájuk, hogy elfoglalják az ülések többségét.
- Ülj le! – intettem az egyetlen szabadhely felé.
- Biztos? – nézett fel rám.
- Igen – bólintottam. – Csak előbb kérdezd meg, hogy foglalt-e – utasítottam. A tizenéves lányokhoz sétált, teljesen zavarban volt, de sikerült kiböknie azt az apró mondatot.
- Elnézést, foglalt ez a hely? – kérdezte.
- Nem – mosolyogtak rá a lányok, mire Dan leült melléjük. Egész úton a földet pásztázta szemeivel, míg a hangosbemondóban meg nem hallottuk a következő állomás nevét. Az ablakokon át lassan elkezdett beszűrődni a megálló fénye, Daniel felpattant a helyéről és megfogta a kezem. A tömeg egy részével próbáltunk kijutni a szerelvényből, miközben a felszállók megpróbáltak felfurakodni mellettünk.
- Megvagy? – pillantottam Danielre.
- Igen – bólintott.
- Akkor jó – mosolyogtam. Elengedte a kezem, majd fellépett előttem a mozgólépcsőre. Igazi gyerek volt, imádta a mozgólépcsőket. Nem egyszer hallottam már tőle, hogy legszívesebben lecsúszna a mellette felszerelt korláton, persze ilyenkor be kellett vetnem anyai szigoromat, és figyelmeztetni, hogy még csak eszébe se jusson megpróbálni, mert életveszélyes.
Az aluljáróból kiérve boltok ezrei sorakoznak. Nagy üzletet csinálnak vele, hiszen az itt kiérkező emberek többsége mindig vesz valamit munka, vagy iskola előtt. A mi megszokott helyünk a pékség. Isteni péksüteményeket sütnek, és nagyon jó áron adják őket.
- Na, milyet szeretnél? – kérdeztem kisfiamat.
- Olyat! – mutatott az apró, kakaós csavartakra.
- Rendben. Kérnék 15 deka kakaós csavartat, és két sajtos pogácsát – a nő bólintott, majd két külön tasakba pakolta a finomságokat. Fizettünk, és indultunk is tovább. – Berakjam a táskádba?
- Nem kell – majszolgatta az első darabot. – Mire berakod, elfogy – mosolygott.
- Azt látom – nevettem fel. Balra fordultunk az iskola utcájához. Végig sétáltunk az utcán, majd megálltunk az iskolaépület előtt. Hatalmas volt, ám messziről sokkal inkább tűnt bérháznak, mint tanintézménynek. Ettől függetlenül a tanításukra eddig még nem hallottam panaszt.
Daniel lenyelte az utolsó falatot is, mielőtt a zacskót a közeli szemetesbe hajította.
- Köszi, hogy elkísértél – nézett újra rám.
- Vettem a célzást – kuncogtam. – Már megyek is – igazítottam meg a sapkáját. – Délután jövök – mosolyogtam rá.
- Oké – mosolygott ő is, mielőtt hátat fordított.
- Vigyázz magadra! – szóltam utána.
- Vigyázok.. – legyintett, majd eltűnt a hatalmas ajtó mögött.  

Prológus

„Nézz hosszan egy gyerekarca, és látni fogod: ha van sors, hát nagyon korán elkezdődik.”

- Rosszul csinálod! – tolta arrébb a kezemet, hogy elvehessen egy újabb kavicsot.
- Nem igaz – ellenkeztem. – Apa így mutatta – felháborodottan tettem csípőre kezeimet.
- De így elsüllyed – rázta a fejét. – Nézd! – felemelt egy lapos követ, majd a vízbe hajította. Hármat pattant a víz felszínén mielőtt elmerült.
- Hogy csinálod? – ültem vissza mellé.
- Oldalasan pörgesd meg! – mutatta. A kezembe vettem egy újabb kavicsot, majd felvettem a kéztartást, amit Valentino mutatott. Testem felé húztam a karom, majd elengedtem a követ. Végig pattant a víz felszínén, majd az előzőekhez hasonlóan, a víz alá merült.
- Látod? – mosolygott rám.
- De jó – tapsikoltam. – Még! – nevettem. Egy kisebb verseny alakult ki közöttünk. Számoltuk kinek pattan többet a kavics a víz felszínén, mielőtt elsüllyed. Persze Valentino nyert, ahogy az általában lenni szokott, ha valamiből versenyt csinálunk.
- Most motorozzunk! – kérleltem. Szülinapomra megkaptam életem első motorját, és imádtam azzal játszadozni, miközben Vale a sajátján száguldott mellettem.
- Jó – vonta meg a vállát. Felálltunk, leporoltam a nadrágomat, anya megharagudna, ha meglátná, hogy máris beletört a fű. – Én megyek kívül! – jelentette ki Valentino büszkén, a motorján ülve.
- Oké – másztam fel én is a kismotoromra. Mivel Valentino volt az idősebb és a fiú is, így ő tartozott értem felelősséggel, ami nem éppen könnyű feladat egy alig hét éves gyermeknek. Talán éppen ezért fejlesztettünk ki annyi technikát, hogy biztonságosan hazaérjünk.
Alig tettünk meg pár métert, egy kocsi hangját hallottuk. Még azelőtt lefékezett, hogy utolért volna minket.
- Lia, Valentino! – hallottuk meg nevünket. Vale édesapja szállt ki a kocsijából.
- Szia, apa – biccentett a fiú.
- Csókolom Graziano bácsi – mosolyogtam én is.
- Sziasztok – túrt ideges a hajába.
- Baj van? – szállt le Valentino a motorról.
- Igen – nyelt nagyot édesapja. – Lia – guggolt le hozzám. – Anyukád hívott, édesapád kórházba került – magyarázta. – Beviszlek hozzá, rendben?
- Mi történt apuval? – szöktek könnyek a szemembe.
- Nem tudom – nem mert rám nézni. – Gyertek! – intett az autó felé.
- És a motorok? – kérdezte az ifjabb Rossi.
- Berakjuk őket hátra – emelte meg az egyiket. – Segíts Liának beszállni, ezt én elintézem – kérte fiát. Valentino együtt értően bólintott, majd megfogta a kezemet és a kocsihoz húzott. Segített beszállni a hátsó ülésre, és még a biztonsági övemet is bekötötte, mielőtt beült mellém.
Graziano bácsi betette az autó csomagtartójába a motorjainkat, majd a kórház felé hajtott.
Nem igazán tudtam mi az a kórház, de anyu mindig azt mondogatta, ha nem vigyázok magamra, megsérülök, és oda fogok kerülni.
- Apa nem vigyázott magára? – próbáltam előre hajolni az ülésben.
- Nem bizony – sóhajtott fel Graziano a kormány mögül.
- De ugye jól lesz? – kérdeztem.
- Reméljük – motyogta az orra alatt. Valentinora pillantottam, idegesen bámult ki az ablakon. Ő már akkor sejtett valamit, amit én öt éves fejjel, még csak elképzelni sem tudtam.


Az idősebb Rossi gyorsan vezetett, így hamar a kórház bejáratához értünk. Belépve egy hatalmas pultot pillantottunk meg, amely szabályos körívben záródott egy néni köré. Graziano bácsi kérdezett tőle valamit, mire csak egy számot kaptunk válaszul, majd a lifthez sétáltunk.
- Hanyadik emelet? – pillantott Vale, édesapjára.
- Második – felelte.
Valentino megnyomtam az egyik gombot, mire a felvonó elindult. Mikor ismét kitárult előttünk az ajtó, egy nagy folyosó állt előttünk, melynek a végén, édesanyám ült az egyik széken.
- Anyu! – kiáltottam el magam, majd apró lábaimat kapkodva, odaszaladtam hozzá.
- Szia, Kincsem! – nyomott puszit a homlokomra, miután ölébe ültetett.
- Hogy van a papa? – bújtam hozzá.
- Rosszul kicsim, nagyon rosszul – suttogta, majd egy újabb puszival ajándékozott meg.
- Mi történt? – ült le mellénk Valentino is, mire édesapja egy figyelmeztető pillantást küldött felé.
- Tudjátok, Davide bácsi nem vigyázott eléggé magára, és leesett a motorjáról – magyarázta anyu. – Szegény rosszul esett és megsérült – hangja elhalkult a végére, szeméből pedig folyni kezdtek a könnyek.
- De ugye jól lesz? – kérdezte ezúttal Graziano bácsi. Édesanyám nem szólt, ám felerősödő zokogása elárulta gondolatait. – Ha segíthetünk bármiben…
- Nálatok maradhatna Lia egy kis időre? – kérdezte édesanyám.
- Persze – bólintott Graziano.
- Én itt szeretnék maradni – öleltem magamhoz kétségbeesetten édesanyámat.
- Nem lehet tündérem, ez nem kislányoknak való – simogatta a hajamat. – Menj szépen Graziano bácsival és Valentinoval – biztatott.
- De.. – próbáltam ellenkezni.
- Gyere – nyújtotta Valentino a kezét. Bátortalanul, de megfogtam. Lemásztam édesanyám öléből és ismét a felvonóhoz indultunk. Láttam, ahogy az idősebb Rossi még megöleli édesanyámat, mond neki valamit, majd utánunk szalad, mielőtt becsukódik a lift ajtaja.

Másnap reggel láttam újra édesanyámat. Ébredés után a konyhába botorkáltam ki, ahol megpillantottam őt. Talpig feketében szürcsölgette a kávéját, miközben Valentino édesanyjával beszélgetett. Arca nyúzott volt, szemei alatt pedig hatalmas karikák díszítették arcát.
- Szia, anyu! – mosolyogtam rá.  
- Szia, Kincsem – emelt fel, hogy újra ölébe ülhessek.
- Hol a papa? Már jól van? – néztem a szemébe.
- Tudod kicsim – kapta el pillantását. – A papa tegnap éjjel felment az egekbe, hogy ezen túl, az angyalokkal együtt vigyázzon ránk – magyarázta.
- És mikor fog hazajönni? – kíváncsiskodtam.
- Ő már nem jön többet haza, kicsim – rázta meg a fejét, majd újra megjelentek a könnyek a szemében.
- Miért? – a nedvesség fátylat varázsolt szemem előtt, homályosan láttam édesanyám komor arcát, mely egyszeriben megtört.
- Mert meghalt – zokogott fel. Nem tudtam mit jelent a szó, de abban egészen biztos voltam, hogy rosszat jelent, máskülönben édesanyám nem sírna miatta. Így hát én is zokogva bújtam ölelésébe.
Apró kezeimmel töröltem ki a könnycseppeket szememből, mikor lépteket hallottam.
- Valentino – pattantam le édesanyám öléből. Azonnal megöleltem barátomat, aki anélkül, hogy bármit is tudott volna, csak szorosan magához húzott. – A papa meghalt – pityeregtem.
- Sajnálom – suttogta rémülten.
- Ha bármiben tudunk segíteni… – ajánlotta fel Stefi néni.
- Nem kell – felelte édesanyám. – Köszönöm, hogy Lia itt maradhatott éjszakára, de innentől megoldom. Ma este érte jön a bátyám, és elviszi magukhoz Angliába, ha pedig túl leszünk a temetésen én is utána utazok – jelentette ki.
- Mi? – lepődtünk meg mindannyian.
- Sajnálom, de nem tudok ott élni, ahol annyi boldog évet töltöttem el Davide-el. Minden ő rá emlékeztet – csóválta a fejét.
- De miért pont Anglia? – kérdezte Graziano. – Hiszen ez az ország a hazátok, és a gyerekek is imádják egymást – mutatott ránk.
- Néha minden embernek el kell hagynia az országa határait. Itt nőttem fel, ideje, hogy új helyre utazzak – felelte édesanyám. – A gyerekek pedig maradhatnak barátok attól, hogy nem látják egymást minden nap -.
- Ezt Jemma néni se gondolhatja komolyan – szólalt fel mellettem Valentino is.
- Sajnálom, már döntöttem. Lia este elutazik! – nem tűrt ellenvetést. Az alig abbamaradó könnyek, ismét megeredtek. Zokogva borultam örök bajtársaim karjai közé.
- Hiányozni fogsz – suttogta.
- Te is nekem – szipogtam.