3. fejezet

“Minden szülő azt hiszi, hogy amit csinál, azzal jót tesz gyermekeinek. És, hogy ő jobban tudja, mi a jó nekik.”

A következő másfél napban, Danielt többnyire csak Valentinoról hallottam beszélni. Teljesen lenyűgözte gyerekkori bajtársam személyisége. A végső lökést azonban mégis a péntek este jelentette.
Vacsorára vártuk Valentinót, hogy megháláljam, megmentette fiam életét. Sürögtem-forogtam a konyhában, hogy valami finomat sikerüljön készítenem. Daniel focimeccset nézett a tévében, ami teljesen lekötötte figyelmét, így nem kérhettem segítségét.
Kinyitottam a sütő ajtaját, hogy egy pillantást vethessek készülő pizzámra. Megszólalt a csengő.
- Kinyitom – pattant fel Dan a kanapéra.
- Nem kell, majd én – intettem neki. Kicsit elcsüggedve ült vissza.
Kitártam az ajtót, Vale mosolygós arccal, kezében bukósisakkal és egy ajándéktáskával állt előttem.
- Szia – köszöntöttem.
- Szia – ölelt meg. Azonnal szemet szúrt a házunk előtt álló hatalmas motor. Nem hazudtolta meg önmagát.
- Szia – rohant ki a nappaliból Daniel is.
- Hello, kishaver – bukósisakját az előszobaszekrényre helyezte, majd férfiasan kezet nyújtott kisfiamnak. Persze a köszönést is elviccelték, így egy nagy pacsi lett a kézfogásból.
- Az minek? – Daniel a bukósisakra mutatott. Megrémültem a szemében felcsillanó kíváncsiságtól.
- Motorral jöttem, és tudod ahhoz kötelező hordani – magyarázta a bajnok.
- Motorral? – Dan hangja egy oktávval magasabbra váltott. – Megnézhetem? – kérdezte csilingelő hangon. Valentino, ha akart volna, se tudott volna ellenállni neki. 
- Öltözz fel! – figyelmeztettem. Visszamentem megnézni a vacsorát, míg a két fiatalember kisietett a ház elé.
Percek múltán még mindig kintről hallottam beszűrődni a zajt. Magamra kaptam a kabátomat és kiléptem a ház elé.
- Kész a vacsora – motyogtam. Felpillantottam, a legrémisztőbb látvány fogadott. Fiam a motoron ült, egyedül, Valentino pedig mellette állt és magyarázta a motor legfontosabb dolgait. – Ti meg mit csináltok? – fakadtam ki.
- Csak megnéztük a motort – kezdett magyarázkodásba Rossi.
- Úgy, hogy felülteted? – fakadtam ki. – Szállj le, Daniel! – szóltam kisfiamra.
- De, anya… - próbált hatni a szívemre.
- Nincs, de anya – szóltam rá. – Kész a vacsora. Gyertek enni! – szóltam rájuk, mielőtt visszasiettem a lakásba. Még sosem korholtam le Danielt így. Szemmel láthatóan nem tett semmi rosszat, de mégis túlcsordult bennem a düh, látva fiamat egy motoron. Nem engedhetem meg, hogy nagyapja nyomdokaiba lépjen.
- Itt vagyunk! – álltak meg az ajtóban.
- Kézmosás megvolt? – pillantottam rájuk. Helyeslően bólintottak. Az asztalra helyeztem az előre kikészített tányérokat, a fiúk pedig elrendezték őket, míg eléjük tettem a levest.
- Ez..? – lepődött meg Valentino.
- Igen, minestrone – mosolyogtam.
- Istennő vagy – kisfiús mosoly jelent meg az arcán. Muszáj volt felnevetnem.
- És pizza a második! – büszkélkedett Daniel. – Imádom a pizzát – felnevettünk.
- Azért remélem, én is megkóstolhatom – Rossi nagyot kanalazott a levesből.
- Talán, egy szeletet – gondolkodott el kisfiam. Imádnivaló volt ilyenkor. Soha, semmi pénzért nem adnám el ezeket a pillanatokat.
Csendben elfogyasztottuk a leveseinket, majd mire felállhattam volna, Daniel kicserélte a leveses tálat a pizzás tepsire.
- Úgy látom valaki nagyon éhes – nevetett Valentino.
- Anyu pizzája a legfinomabb – büszkélkedett kisfiam. Vágtam egy nagy szeletet a drágámnak, majd egyet Valentinonak is. Magamat hagytam utoljára. Csak egy apró szeletet vágtam le, nem volt most olyan nagy étvágyam. Bezzeg mikor terhes voltam Daniellel, megettem a fél hűtőt reggelire.
- Hm, ez tényleg nagyon finom – állapította meg Rossi. – Úgy érzem, ezen túl törzsvendég leszek nálatok vacsorára – nevetett.
- Jöhetsz bármikor – mosolyogtam.
- Igen, és legközelebb hozz még egy bukósisakot – örvendezett kisfiam.
- Minek? – pillantottam rá rémülten. Jaj, ugye nem?
- Hogy elvigyen egy körre – mesélte lelkesen. Szóval de..
- Nem visz el sehova! – váltottam komolyra.
- De anya… - Daniel azonnal könyörgőre fogta, de az anyja vagyok. Nem akarom megengedni neki, így nem is tud levenni a lábamról.
- Nincsen de, Daniel! Nem motorozhatsz! – zártam le a témát.
- Úgy utállak! – felpattant az asztaltól, a szobájába rohant és jól bevágta maga mögött a szobaajtót. Az egész lakás beleremegett.
- Ezt nem hiszem el – hátat fordítottam, betettem a tányért a mosogatóba. Nem hiszem el, hogy az egyetlen fiam, aki mindennél fontosabb nekem, azt mondta, hogy utál.. Jó, persze nem vagyok egy tökéletes anya, de én mindent érte teszek. Csak is érte, senki másért!
- Lia – szólt mögöttem Valentino. A pultnak támaszkodtam, szememből csak úgy záporoztak a könnyek, végig az arcomon.
- Minek kellett felhoznod? – ripakodtam rá. – Hét évig nem volt semmi baja, most meg jössz te a hülye motoroddal és rögtön én vagyok a világ legrosszabb anyja – zokogtam.
- Lia, sajnálom – ölelt meg. – Nem akartam rosszat -.
Szükségem volt pár percre, de a karjaiban végül sikerült összeszednem magam. Fura volt, mert a terhességem óta senki nem ölelt meg a fiamon kívül. Még anyám se…
- Én is – suttogtam. – Ne haragudj, nem gondoltam komolyan. Tudom, hogy nem a te hibád – küldtem felé egy halvány mosolyt.
- Semmi baj – nyomott egy apró puszit a homlokomra.
- Daniel utál – húztam el a számat.
- Dehogy utál! Mindengyerek ezt mondja a szüleinek, ha nem kapja meg, amit akar – magyarázta. – Ő még nem érzi a szó súlyát – próbált megnyugtatni, de nekem egyre csak az járt a fejemben, hogy vajon Daniel tényleg csak azért mondta, hogy visszavágjon? Vagy esetleg komolyan is gondolja? Mi van, ha a szíve mélyén úgy érzi, nem vagyok jó anya?
- Miért nem engeded neki, hogy motorra üljön? – a kérdés rántott vissza a valóságba. – Nekem azt mondta, régóta szeretne, de te nem hagyod neki – magyarázta Valentino.
- Nem hagyhatom, hogy úgy járjon, mint az apám – ráztam a fejem. – Nem, ez a sport túl veszélyes neki. Inkább focizzon!
- De ő ezt szeretné – próbált hatni rám a tekintetével, de erősnek kellett lennem. Nevelési elveim vannak, amiken nem változtathatok pusztán azért, mert egy régi, jó barátom megpróbál befolyásolni.
- Nem. Képtelen vagyok megtenni – ráztam a fejem. Letöröltem a könnycseppeket az arcomról, majd az asztalhoz fordultam, hogy lepakoljak róla.
- Legalább próbáld meg – kérlelt. – Segítek – ajánlotta.
- Rendben – sóhajtottam. Korán se adtam be a derekam, csupán tettem egy kis engedményt. – Megengedem, hogy elvidd őt legközelebb, két –hangsúlyozom KETTŐ- körre. De ennyi!
- Oké – bólintott. – Ha Dan is belegyezik jövő héten elviszem – tette hozzá.
- Remélem, belefog – ismét felsóhajtottam. Csak abban bízhatok, hogy tényleg nem gyűlöl és hajlandó velem kompromisszumot kötni az ügyben.