2012. június 7., csütörtök

Prológus

„Nézz hosszan egy gyerekarca, és látni fogod: ha van sors, hát nagyon korán elkezdődik.”

- Rosszul csinálod! – tolta arrébb a kezemet, hogy elvehessen egy újabb kavicsot.
- Nem igaz – ellenkeztem. – Apa így mutatta – felháborodottan tettem csípőre kezeimet.
- De így elsüllyed – rázta a fejét. – Nézd! – felemelt egy lapos követ, majd a vízbe hajította. Hármat pattant a víz felszínén mielőtt elmerült.
- Hogy csinálod? – ültem vissza mellé.
- Oldalasan pörgesd meg! – mutatta. A kezembe vettem egy újabb kavicsot, majd felvettem a kéztartást, amit Valentino mutatott. Testem felé húztam a karom, majd elengedtem a követ. Végig pattant a víz felszínén, majd az előzőekhez hasonlóan, a víz alá merült.
- Látod? – mosolygott rám.
- De jó – tapsikoltam. – Még! – nevettem. Egy kisebb verseny alakult ki közöttünk. Számoltuk kinek pattan többet a kavics a víz felszínén, mielőtt elsüllyed. Persze Valentino nyert, ahogy az általában lenni szokott, ha valamiből versenyt csinálunk.
- Most motorozzunk! – kérleltem. Szülinapomra megkaptam életem első motorját, és imádtam azzal játszadozni, miközben Vale a sajátján száguldott mellettem.
- Jó – vonta meg a vállát. Felálltunk, leporoltam a nadrágomat, anya megharagudna, ha meglátná, hogy máris beletört a fű. – Én megyek kívül! – jelentette ki Valentino büszkén, a motorján ülve.
- Oké – másztam fel én is a kismotoromra. Mivel Valentino volt az idősebb és a fiú is, így ő tartozott értem felelősséggel, ami nem éppen könnyű feladat egy alig hét éves gyermeknek. Talán éppen ezért fejlesztettünk ki annyi technikát, hogy biztonságosan hazaérjünk.
Alig tettünk meg pár métert, egy kocsi hangját hallottuk. Még azelőtt lefékezett, hogy utolért volna minket.
- Lia, Valentino! – hallottuk meg nevünket. Vale édesapja szállt ki a kocsijából.
- Szia, apa – biccentett a fiú.
- Csókolom Graziano bácsi – mosolyogtam én is.
- Sziasztok – túrt ideges a hajába.
- Baj van? – szállt le Valentino a motorról.
- Igen – nyelt nagyot édesapja. – Lia – guggolt le hozzám. – Anyukád hívott, édesapád kórházba került – magyarázta. – Beviszlek hozzá, rendben?
- Mi történt apuval? – szöktek könnyek a szemembe.
- Nem tudom – nem mert rám nézni. – Gyertek! – intett az autó felé.
- És a motorok? – kérdezte az ifjabb Rossi.
- Berakjuk őket hátra – emelte meg az egyiket. – Segíts Liának beszállni, ezt én elintézem – kérte fiát. Valentino együtt értően bólintott, majd megfogta a kezemet és a kocsihoz húzott. Segített beszállni a hátsó ülésre, és még a biztonsági övemet is bekötötte, mielőtt beült mellém.
Graziano bácsi betette az autó csomagtartójába a motorjainkat, majd a kórház felé hajtott.
Nem igazán tudtam mi az a kórház, de anyu mindig azt mondogatta, ha nem vigyázok magamra, megsérülök, és oda fogok kerülni.
- Apa nem vigyázott magára? – próbáltam előre hajolni az ülésben.
- Nem bizony – sóhajtott fel Graziano a kormány mögül.
- De ugye jól lesz? – kérdeztem.
- Reméljük – motyogta az orra alatt. Valentinora pillantottam, idegesen bámult ki az ablakon. Ő már akkor sejtett valamit, amit én öt éves fejjel, még csak elképzelni sem tudtam.


Az idősebb Rossi gyorsan vezetett, így hamar a kórház bejáratához értünk. Belépve egy hatalmas pultot pillantottunk meg, amely szabályos körívben záródott egy néni köré. Graziano bácsi kérdezett tőle valamit, mire csak egy számot kaptunk válaszul, majd a lifthez sétáltunk.
- Hanyadik emelet? – pillantott Vale, édesapjára.
- Második – felelte.
Valentino megnyomtam az egyik gombot, mire a felvonó elindult. Mikor ismét kitárult előttünk az ajtó, egy nagy folyosó állt előttünk, melynek a végén, édesanyám ült az egyik széken.
- Anyu! – kiáltottam el magam, majd apró lábaimat kapkodva, odaszaladtam hozzá.
- Szia, Kincsem! – nyomott puszit a homlokomra, miután ölébe ültetett.
- Hogy van a papa? – bújtam hozzá.
- Rosszul kicsim, nagyon rosszul – suttogta, majd egy újabb puszival ajándékozott meg.
- Mi történt? – ült le mellénk Valentino is, mire édesapja egy figyelmeztető pillantást küldött felé.
- Tudjátok, Davide bácsi nem vigyázott eléggé magára, és leesett a motorjáról – magyarázta anyu. – Szegény rosszul esett és megsérült – hangja elhalkult a végére, szeméből pedig folyni kezdtek a könnyek.
- De ugye jól lesz? – kérdezte ezúttal Graziano bácsi. Édesanyám nem szólt, ám felerősödő zokogása elárulta gondolatait. – Ha segíthetünk bármiben…
- Nálatok maradhatna Lia egy kis időre? – kérdezte édesanyám.
- Persze – bólintott Graziano.
- Én itt szeretnék maradni – öleltem magamhoz kétségbeesetten édesanyámat.
- Nem lehet tündérem, ez nem kislányoknak való – simogatta a hajamat. – Menj szépen Graziano bácsival és Valentinoval – biztatott.
- De.. – próbáltam ellenkezni.
- Gyere – nyújtotta Valentino a kezét. Bátortalanul, de megfogtam. Lemásztam édesanyám öléből és ismét a felvonóhoz indultunk. Láttam, ahogy az idősebb Rossi még megöleli édesanyámat, mond neki valamit, majd utánunk szalad, mielőtt becsukódik a lift ajtaja.

Másnap reggel láttam újra édesanyámat. Ébredés után a konyhába botorkáltam ki, ahol megpillantottam őt. Talpig feketében szürcsölgette a kávéját, miközben Valentino édesanyjával beszélgetett. Arca nyúzott volt, szemei alatt pedig hatalmas karikák díszítették arcát.
- Szia, anyu! – mosolyogtam rá.  
- Szia, Kincsem – emelt fel, hogy újra ölébe ülhessek.
- Hol a papa? Már jól van? – néztem a szemébe.
- Tudod kicsim – kapta el pillantását. – A papa tegnap éjjel felment az egekbe, hogy ezen túl, az angyalokkal együtt vigyázzon ránk – magyarázta.
- És mikor fog hazajönni? – kíváncsiskodtam.
- Ő már nem jön többet haza, kicsim – rázta meg a fejét, majd újra megjelentek a könnyek a szemében.
- Miért? – a nedvesség fátylat varázsolt szemem előtt, homályosan láttam édesanyám komor arcát, mely egyszeriben megtört.
- Mert meghalt – zokogott fel. Nem tudtam mit jelent a szó, de abban egészen biztos voltam, hogy rosszat jelent, máskülönben édesanyám nem sírna miatta. Így hát én is zokogva bújtam ölelésébe.
Apró kezeimmel töröltem ki a könnycseppeket szememből, mikor lépteket hallottam.
- Valentino – pattantam le édesanyám öléből. Azonnal megöleltem barátomat, aki anélkül, hogy bármit is tudott volna, csak szorosan magához húzott. – A papa meghalt – pityeregtem.
- Sajnálom – suttogta rémülten.
- Ha bármiben tudunk segíteni… – ajánlotta fel Stefi néni.
- Nem kell – felelte édesanyám. – Köszönöm, hogy Lia itt maradhatott éjszakára, de innentől megoldom. Ma este érte jön a bátyám, és elviszi magukhoz Angliába, ha pedig túl leszünk a temetésen én is utána utazok – jelentette ki.
- Mi? – lepődtünk meg mindannyian.
- Sajnálom, de nem tudok ott élni, ahol annyi boldog évet töltöttem el Davide-el. Minden ő rá emlékeztet – csóválta a fejét.
- De miért pont Anglia? – kérdezte Graziano. – Hiszen ez az ország a hazátok, és a gyerekek is imádják egymást – mutatott ránk.
- Néha minden embernek el kell hagynia az országa határait. Itt nőttem fel, ideje, hogy új helyre utazzak – felelte édesanyám. – A gyerekek pedig maradhatnak barátok attól, hogy nem látják egymást minden nap -.
- Ezt Jemma néni se gondolhatja komolyan – szólalt fel mellettem Valentino is.
- Sajnálom, már döntöttem. Lia este elutazik! – nem tűrt ellenvetést. Az alig abbamaradó könnyek, ismét megeredtek. Zokogva borultam örök bajtársaim karjai közé.
- Hiányozni fogsz – suttogta.
- Te is nekem – szipogtam.


2 megjegyzés:

  1. Szia !
    Most értem el odáig hogy olvassam, és nagyon tetszik! tetszik, hogy egy egészen pici szemszögéből olvashattuk, és tényleg jól megírtad :) olvasom az elsőt is! puszi :)

    VálaszTörlés
  2. Szia!

    Örülök, hogy tetszett. :) Köszönöm. :))

    puszi :)

    VálaszTörlés