26. fejezet

„Mégiscsak van valami, amitől változik az ember. Attól, ha van valaki, aki olyannak szereti és fogadja el, amilyen. Éppen olyanként. Elálló fülekkel, néha egy kis füllentéssel, egy kis hencegéssel. Nem fognak visszasimulni a fülei, nem fog sokkal kevesebbet füllenteni és hencegni, csak egy kicsivel kevesebbet; egyszóval változni fog.”

- Mi a baj? – szorongatta meg kezem, alig két perccel az edzés kezdete előtt.
- Csak… én csak… - kerestem a szavakat. – Félek – suttogtam.
- Minden rendben lesz – dörgölte orrát az enyémnek. – Nagyon szeretlek! – csókolt meg lágyan.
- Én is téged! Vigyázz magadra! – kértem.
- Igyekszem – mosolygott. Nyomott még egy csókot ajkaimra, majd feltette a bukósisakot. Pacsizott egyet Dannel, majd felült a motorra.
A gyomrom apró görccsé zsugorodott, ahogy láttam kihajtani a pitből. Fejemre tettem a fejhallgatót és vártam, hogy meghalljam mérnökével folytatott beszélgetését. Tett pár kört kezdésképpen, hogy legyenek szükséges adatok a beállításokhoz.
- Oké, gyere be egyelőre! – szólt neki Jeremy.
- Lia, hogy van? – kérdezett vissza, miközben befejezte körét és a kijárathoz indult.
- Egész jól – mosolygott rám biztatóan. A motor megállt a boksz előtt, majd kedvesem leugrott róla. Felpattantam a székről és felé szaladtam.
- Ennyire ne örülj nekem! – kuncogott.
- De… - levette a bukósisakot én pedig nyakhajlatához bújtam és pityeregni kezdtem. Küzdöttem a motorok elleni félelmemmel és a felhalmozódott feszültséggel.
- Szeretlek, Édesem! – suttogta fülembe.
- Én is téged! – váltottunk egy apró csókot, majd letöröltem arcomról a könnycseppeket és Valentinoval együtt leültünk Dan mellé. 

A kezdeti pityergés után, kicsit jobban viseltem az edzés hátralevő részét, bár ebben sokat segített, hogy Niki és Dan próbálta lekötni a figyelmem, míg Valentino a pályán körözgetett jobb időeredmény reményében. Sajnos, nem igazán alakult alatta a motor. A tízedik helyen fejezte be az első edzést, míg Hayden a harmadikon. Tény, az amerikai jobban bír a Desmosedicivel. 
- Ez csak az első edzés volt – simogattam meg karját. Nagyot sóhajtott, majd letette bukósisakját az asztalra. – Lesz jobb is! – próbáltam vigasztalni.
- Annyira bíztam benne, hogy a fejlesztésekkel közelebb kerülünk majd az élmenőkhöz… - motyogta kissé elkeseredve.
- Valentino Rossi! – állt fel kisfiam a székre, melyen eddig ücsörgött. – Ne így állj hozzá! – dorgálta le. – Nem állhatsz így hozzá! Te vagy a példaképem… mindig te gondolkodsz pozitívan, ha anya vagy én már nem tudunk – minden szempár rá szegeződött. Még én is meglepődtem azon, milyen erélyes lett hirtelen. Ugyanakkor egy cseppet se bántam. Így legalább biztosak lehetünk abban, hogy sose hagyjuk egymást cserben, mindig itt lesz valamelyikünk, hogy felrázza a többieket.
- Igaza van – mosolyogtam.
- Köszönöm – ölelte meg Dant, majd engem is.
- Én nem kapok? – biggyesztette le ajkait Uccio.
- Gyere, te nagy gyerek! – húztam közelebb, majd csoportosan ölelkeztünk. Valentino Nikit is odahúzta, hiszen már ő is a családunk tagja. Úgy láttam, nagyon jól esik neki a gesztus.
- Menjünk ebédelni – kértem kedvesem, miután elengedtük egymást.
- Még nyilatkoznom kell.. – motyogta. – Lerendezem gyorsan, addig induljatok el – simogatta arcomat.
- Rendben – leheltem puszit ajkaira. – Rendeljek neked?
- Jó lenne – bólintott.
- Mit kérsz? – érdeklődtem.
- Valami sportolóknak valót – kuncogott.
- Nem mintha az elhízás veszélye fenyegetne – forgattam szemeimet. – Uccio, te megvárod Valentinot?
- Igen – bólintott. – És én valami nagyon finomat kérek – vigyorgott barátjára, aki nyelvet öltött rá. – Jó sok legyen, most nagyon éhes vagyok.
- Rendben – kuncogtam. – Akkor majd jöttök! – biccentettem, majd Daniellel és Nikivel karöltve, elindultunk az ebédlőhöz. 

Sétálva közelítettük meg a helyet, ami elég nagy butaság, de bőven volt időnk arra, hogy odaérjünk. 
Ahogy a bokszutcában sétálgattunk észrevettünk egy babakocsit tologató lányt. Nagyon szép nő volt, és ahogy elhaladtunk mellette, jól láttam, kislánya is gyönyörű.
- Tündéri kislány – mosolyogtam a nőre, miután furcsálni kezdte, hogy ennyire méregetem a picit.
- Köszönöm – mosolygott. – Új vagy itt? – tehát azonnal tudta, valamelyik motorosnak köszönhetően vagyok itt.
- Igen – bólintottam.  – Valentinohoz tartozom – intettem a Ducati home-ja felé. Szája egy meglepett ’ó’ hangot formált, amit nem tudtam hova tenni. – És ti?
- Casey felesége vagyok – olyan büszkén mondta, hogy fogadni mernék, még a mellkasát is kidűtötte hozzá.
- Stoneré? – döbbentem le. Nem mondja komolyan, hogy annak a mocsoknak, ilyen édes kislánya és szép felesége van…
- Igen – bólintott.
- Hogy lehet neki ilyen szép kislánya? – suttogtam magam elé, de volt valaki, aki meghallotta.
- Tudod, a gének – szólalt meg mögöttem az említett. Hátrafordultam, mire rám kacsintott egy gúnyos vigyor társaságában.
- Ezért nem értem, miért lett ilyen szép… - grimaszoltam.
- Féltékeny vagy? – húzta fel szemöldökét, majd megcsókolta kedvesét.
- Mire? – húztam fel én is szemöldököm.
- A gyerekednek nincs rendes apja, Rossival kavarsz… elég silány életet élsz – vetette oda. Azt hiszem nem meglepő, ha azt mondom, felment bennem a pumpa.
- Túl nagy az egód, Stoner! Nem gondolod, hogy valamit le kellene tenned hozzá az asztalra? – fontam össze karjaimat melleim előtt.
- Bocs, én letettem. Megültem azt a motort, mellyel a drága kedvesed csak szenved… - vetette oda félvállról.
- Tényleg? Még is a kedvesemnek van kilenc bajnoki címe, nem neked – emlékeztettem. A hatás kedvéért körömágyamat kezdtem vizsgálni tekintetemmel.
- Nem megyek bele vitába egy, a motorokhoz nem értő, pénzéhes nővel – felelte lenézően.
- Pénzéhes? Motorokhoz nem értő? – nevettem fel kínomban. Ez az ember nem komplett, az tuti! – Ha te mondod – kuncogtam.
- Tudod, ki az a Davide Conti? – szólalt meg mögöttünk egy ismerős hang. Hátra fordultam, Nicky állt ott és Stonerhez intézte kérdését.
- Persze – bólintott Mr. Nagyképű. Apa többszörös salakmotor világbajnok volt és bár sosem szerzett olyan sok díjat, mint Valentino, nagyon sokan felnéztek rá tudásáért, teljesítményért.
- Az édesapám volt – na, ettől aztán rendesen leesett az álla. Szüksége volt pár perce, míg újra összeszedte magát.
- A tehetség nem feltétlen öröklődik – rántott vállat. – Főleg nem nőkbe.
- Ha te mondod – forgattam szemeimet.
- Ha nem így gondolod, miért nem mutatod meg? – éreztem, hogy ez felhívás keringőre és kezdtem megijedni.
- Nem kell neked bizonyítanom – vetettem oda, hátha elterelhetem a témát.
- Szóval félsz és csak a szád nagy! Értem én… - Oké, tény, hogy a legnagyobb félelmem, hogy valaha újra motorra üljek, de nem hagyhatom, hogy egy ilyen görény sértegessen.
- Rendben. Benne vagyok! Versenyezzünk! – elégedetten elvigyorodott, majd közölte, hogy a pontos helyszínt és időt később egyeztetjük meg.