20. fejezet

20. fejezet:
„Rám mosolygott, és szemében nem csak örömöt láttam. Neki helye van az életemben. Valakihez tartozik. Nem csak a boldogságot keressük. Tartozni is akarunk valahova. Mi, a szerencsés kevesek megtaláljuk gyerekkorunkban, családunk körében. De legtöbben közülünk felnőtt létünk legnagyobb részét azzal töltjük, hogy keressük azt a helyet, személyt vagy szervezetet, amelyben, amelynél úgy érezzük, fontosak vagyunk, számítunk valamit, és hogy nélkülünk valami visszafordíthatatlan történik, megakadályozhatatlan. Mindannyian érezni akarjuk, hogy minket nem lehet helyettesíteni.”

Stefaniaval egymást segítettük a konyhai munkálatokban, mint anya és lánya. Úgy éreztem, erre már rég szükségem volt. Csak fecsegtünk össze-vissza, mindenféle csajos dolgokról, – meg persze komolyabb dolgokról is, de próbáltunk most nem igazán lelki problémáink felé orientálódni – míg a pizzák sorra sültek a sütőben.
A fiúk közben a nappaliban játszottak. Mindannyian a wii-t próbálgatták, még a két felnőttünk is, bár sokszor megkérdőjelezem felnőttségüket.
- Aranyosak, nem? – az ajtófélfának dőlve leskelődtem a fiúkhoz, mikor Stef megszólított.
- De – bólogattam helyeslően. – Szerinted, ha nem költözünk el, Valentino és én, akkor is szerelembe estünk volna? – már rég foglalkoztatott a kérdés és úgy éreztem, végre feltehetem.
- Biztosan – mosolygott.
- De, akkor csak kamaszként, nem? Lehet, hogy már rég véget ért volna – szúrós tekintetet mért rám.
- Lia, nem az a fontos, mi lett volna, ha… Az ilyen dolgokat nem tudhatjuk! A lényeg, hogy újra találkoztatok és most együtt vagytok! – lehet kicsit sablonosnak tűnt, amit mond, mégis tudtam, igaza van. Nem szabad a múlton rágódnom, el kell engednem, hogy boldogabb lehessen a jövőm.
Megéreztem a pizza kellemes illatát, ami arra engedett következtetni, hogy elkészült. A sütőhöz léptem, kinyitottam az ajtaját és bekukkantottam. A sajt tökéletesen megolvadt a tetején és a tészta széle is megbarnult. Lekapcsoltam, majd a mosogatóhoz léptem. Nem volt kedvem még a mosogatással is fáradozni, így inkább gyorsítottam a dolgon és bepakoltam a mosogatógépbe.

Megvártuk, míg a pizzák ehető melegségre hűltek, majd felszeleteltük és mindenkit az asztalokhoz tereltünk.
- Már a kinézetétől összefolyik a nyál a számban – Uccio száját nyalogatta, míg maga elé tett három jókora szeletet.
- Finom – dünnyögte Luca tele szájjal.
- Anya mindig finomat csinál – Daniel arcán elégedett mosolyt véltem felfedezni.
- Csatlakozom – Valentino szája is tele volt. Alig bírta kinyitni, hogy kimondja ezt az egyetlen szót. Stefania is elégedetten kezdett neki remekművünknek, én azonban csak pár falatot bírtam enni, nem voltam túl éhes.
Amint lejárt a mosogatógép kipakoltam belőle, mindent vissza a helyére, majd a lassan megüresedő tányérokat pakoltam be a gépbe. Uccio lassan elbúcsúzott, mivel várta már a barátnője, de előtte még a lelkemre kötötte, hogy ne rontsam meg drága cimboráját. Na, nem mintha még lehetne hova rontani… De persze tudtam, hogy csak viccel.
A fiúkat fürdésre ítéltük, így egymást váltották a fürdőszobában. Stefaniat pedig megkértem, hogy pihenjen kicsit, míg én összepakolok a srácok után. Elraktam a játékokat, majd a szeméttel indultam meg a kuka felé, mikor két erős kar elkapott.
- Baj van? – ajkait lágyan bőrömhöz simította nyakhajlatomnál, kellemes bizsergést keltve ezzel testemben.
- Nincs – ráztam meg fejem egy sóhaj kíséretében. – Miért?
- Olyan keveset ettél, meg olyan kis kedvtelennek tűnsz – csípőmet simogatta, míg aggódó tekintettel fordított maga felé.
- Csak fáradt vagyok – simogattam meg arcát. – Annyi rossz nap után végre úgy érzem, van egy családom és boldog vagyok, de ez még szokatlan – elengedtem egy apró mosolyt, majd apró csókot nyomtam ajkaira nyomatékosításképpen. Felnevetett. – Tudom, hogy bugyután hangzik… - egy pillanatra kiszakadtam öleléséből, hogy kidobjam a szemetet, majd visszafordultam hozzá és karjaimat nyaka köré fontam .
- Nem hangzik annak – rázta meg fejét. Közelebb húzott magához, majd egy lágy csókkal jutalmazott. – Szeretlek – suttogta, miután elszakadtunk egymástól.
- Én is téged – még jobban ölelésébe bújtam, ahol biztonságban éreztem magam. Biztonságban a világtól. Attól féltem, hogy a boldogságom nem tart sokáig, ezért minden percét ki akartam élvezni.

Este korán ágyba zuhantunk anélkül, hogy bármilyen más tevékenységgel kényeztettük volna egymást, csak bebújtam az ölelésébe és átadtuk magunkat az alvásnak. Holnap lesz elég időnk és lehetőségünk, hogy kiélvezzük egymás társaságát.
Ez a tudat mindkettőnk agyában ott fészkelhetett, mert már kora reggel éreztem, hogy mocorog mellettem.
- Jó reggelt! – búgta hajamba, ezzel végleg felébresztve engem is.
- Neked is – ásítottam. – Bár tarthatott volna egy kicsit tovább… - felkuncogott.
- Lassan indulnunk kell, hogy legyen elég időnk kiélvezni a helyet – vázolta a teendőnket.
- Két napra megyünk – felnevettem. – Ki fogjuk élvezni – apró csókot lehelt ajkaimra.
- Ebben biztos vagyok – kuncogott egyet, majd kimászott az ágyból, engem is magával húzva.
- Ezért te csinálod a reggelit – korholtam le, majd ruháimért nyúltam.
- Nem biztos, hogy sok köszönet lesz benne – nevetett fel.
- Ideje megtanulnod – megcsókoltam, majd a fürdőszobába igyekeztem, hogy elfogadhatóvá varázsoljam kinézetemet.
Gyorsan végeztem, majd párom váltott le. Pillanatok alatt látta el legfontosabb tennivalóit, így hamar utolért a konyhában. Leültem az asztal mellé és vártam, hogy alkosson valami ehetőt.
- Nem fog menni – nyavalygott, akár Daniel, mikor megkérem, hogy segítsen kicsit a házimunkában.
- Ne nyávogj! – csaptam fenekére nevetve. – Segítek – azonnal elmosolyodott.
- Köszönöm – apró csókot lehelt ajkaimra.
- Mi lenne veletek, férfiakkal, a nők nélkül – forgattam szemeimet, majd kipakoltam a hűtőből. Tojásos étel mellett döntöttünk, mert egyszerű és mindannyian szeretjük. Valentino a kezdeti segítség után gyorsan kislisszolt a munka alól és inkább csak nézte, ahogy elkészítem reggelinket.
- Nem hiszem el, hogy ezt nem tudod megcsinálni – kikapcsoltam a tűzhelyet és páromra néztem.
- Megtudtam volna – kuncogott. – De imádom nézni, ahogy ügyködsz a konyhában – csókolt nyakhajlatomba.
- Rossz vagy, Rossi – ráztam fejem, majd ölelésébe bújtam.
- Ti már fent? – Stef meglepetten tudatosította magában, hogy ezúttal megelőztük.
- A fiad már be van zsongva – nevettem fel.
- Csak szerelmes – őszinte elégedettség és boldogság csillogott szemeiben. Tudtam, erről beszélt pár napja. Számára az a legfontosabb, hogy fiai boldogok legyenek és Valentino most az.
- Csináltunk reggelit – törte meg párom a pár percre beálló csendet. – Pontosabban, Lia – mosolyogott rám.
- Miután arcátlanul kijátszottál – nyújtottam rá nyelvem. Eleresztette derekam és elővett pár tányért a szekrényből.
- Ne higgy neki! Tud főzni… - mosolygott Stef, mire csípőre tettem a kezem.
- Ezen túl csak te főzöl! – jelentettem ki. Felnevetett.

Alig ültünk le reggelizni, mikor a két kissrác is megérkezett. Örülök, hogy újra mind együtt ettünk, ezek az alkalmak olyan különleges hangulatot hordoznak magukban. Az igazi család, az öröm, a boldogság és a szeretet érzései töltik meg bensőmet.
De ma nem sokáig élveztük, mivel jobbnak láttuk indulni. Még mindig féltem itt hagyni Danielt, de ő nagyon boldog volt, hogy kirándulok kicsit Valentinoval.
- Vigyázz rá! – fenyegette játékosan mutatóujjával cimboráját.
- Meglesz – nevetett Vale, majd megpuszilta kisfiam.
- Legyél jó és fogadj szót! – guggoltam le hozzá. – Este beszélünk, holnap pedig már jövünk is haza – mosolyogtam. Több napot semmiképpen se vállalnék be nélküle. Születése óta mindig együtt vagyunk, úgyhogy Valentinonak igazán bizonyítom most, mennyire fontos is a számomra.
- Oké – megpuszilt. A többiektől már elbúcsúztunk, elindultunk a garázsba, hogy bepakoljunk az autóba-
- Még van lehetőséged, hogy meggondold magad! – kuncogott, majd bedobta a csomagtartóba a táskákat.
- Miért? Te nem akarsz menni? – kérdeztem riadtan.
- Nem erre céloztam – összekulcsolta ujjainkat és egy másik jármű felé húzott. – Odaérhetünk hamarabb is... – utalt a motor gyorsaságára. Szívem gyorsabban vert, éreztem, hogy gyorsan pumpál ereimben a vér. Attól tartottam, elájulok.
- Nem gondolod komolyan – ráztam fejem, majd hátrálni kezdtem tiltakozásképpen.
- Kicsim, ez az életem – emlékeztetett.
- Akkor sem megyek ezzel – szóltam rá, talán kicsit durvábban is, mint kellett volna. – Tudod… tudod jól, hogy irtózom ezektől! Ne erőltesd! – könnyeket csalt a szemembe. Én tudom, hogy ez a mindene, de miért nem lehet távol tőlem?
Beültem az előre eltervezett kocsiba, majd ő is csatlakozott hozzám. Nem szólunk egymáshoz, csak hagytam, hogy beindítsa az autót és vezessen. Az előre beígért jó idő igen távol járt. Sötét felhők borították az eget és csak azt vártuk, hogy mikor szakad már le. De hát ez itt Anglia, nem de?

Már vagy egy órája úton voltunk, mikor a várt időjárás megérkezett. Ám nagyobbra sikeredett, mint terveztük. Az esőcseppek olyan szaporán áztatták el szélvédőnket, hogy az ablaktörlő se bírt velük, ráadásul odakint orkán erejű szél tombolt. Kezdtem megijedni és csak abban bíztam, hogy tudtam, kisfiam biztonságban van.
- Na, jó, ebből elegem van – lefordult egy kisebb városnál és leparkolt az első hotel előtt.
- Mit csinálsz? – még egy óránk volt hátra Birminghamig.
- Nem kockáztatom az életünket! – jelentette ki, majd kiugrott a kocsiból. Tétlenül bámultam, ahogy kikapkodja táskáinkat a csomagtartóból. Megembereltem magam és utána rohantam. Alig pár másodperc alatt, mindketten bőrig áztunk.
- Egy szobát szeretnék – magyarázta Valentino a recepciónál. Nem volt olyan nagy szálloda, mint a miénk. Ez inkább a szegényebb emberek megpihenésére szolgált, míg a miénk az egyik leghíresebb volt Angliában.
Csendben követtem még akkor is, mikor már a szobában dobta le táskáinkat.
- Itt maradunk, amíg nem javul az időjárás! – nézett rám. Még mindig haragudtam rá, így inkább csak csendben leültem az ágyra és megnéztem van-e térerő. Természetesen nem volt. Térdeimet felhúzva összekucorodtam és szemléltem a kinti időjárást. – A francba is Lia, sajnálom, oké? – sóhajtott fel Valentino, miközben leült mellém.
- Tudod, hogy nem megy… - újra könnyek buggyantak elő szememből, majd végigfolytak arcomon.
- Tudom – ölelt magához. – Ne haragudj, oké? Én csak… nekem ez a mindenem és most már te is az vagy… csak szerettem volna, ha visszatérsz a régi szenvedélyedhez, ami tudom, hogy ott van, valahol mélyen a szívedben.
- Rosszul vagyok tőle – vallottam be. – Ha motorra kell ülnöm levegőért kapkodom, és úgy érzem, menten elájulok. Nagyon félek… - suttogtam. – Ez a gyerekkori trauma kísért – vállába fúrtam arcomat, ő pedig hagyta, hogy a könnyek eláztassák pólóját.
- Ígérem, többet nem fogom erőltetni – csókolt hajamba.
- Ígérem, többé nem hisztizek – elmosolyodott, és hagyta, hogy fejem a mellkasán pihentessem. – Szerinted mikor áll el? – utaltam az esőre.
- Nem tudom – ismerte be. – De addig kétségkívül ez a legjobb hely, ahol meghúzhatjuk magunkat – igazat kellett adnom neki.
- Lehet, hogy nem wellness, de legalább együtt vagyunk – megpróbáltam pozitívan felfogni. Semmire se jutottunk volna az alapvető pesszimistaságommal.
- Igen – fölém kerekedett. – És bizonyos dolgokat itt is lehet csinálni – felnevettem, majd közelebb hajoltam hozzá, hogy megcsókolhassam puha ajkait. Pillanatok alatt megszabadított, még mindig nedves ruhámtól, és én is hasonlóan cselekedtem. Igazunk volt. Lehet az időjárás nem kedvezett és nem jutottunk el a kitűzött célig, de tudtuk, hogy családunk biztonságban van, együtt voltunk és boldog szerelmespárként élveztük ki szabad óráinkat.