8. fejezet

„A barátság nem más, mint testvéri viszony férfi és nő között. Két lélek közel jut egymáshoz, de nem olvad össze: akár két ujj egy kézen. Ez a barátság.”

- Jó éjt! – nyomtam puszit Daniel fejére.
- Nektek is – integetett a paplan alól. Leoltottam rá a villanyt, majd Valentinoval visszasétáltunk a nappaliba.
- Jaj, ez a nap tökéletes lenne, ha holnap nem kellene dolgoznom – sóhajtottam. Elnyúltam a kanapén, ő pedig leült mellém.
- Jelents beteget – kuncogott.
- Nem lehet – hajtottam fejemet a vállára. – Viszont tudok valamit, amivel szebbé tehetnénk az estét – mosolyogtam rá.
- Na! Hallgatlak – vigyorodott el ő is. A konyhába mentem két üveg, sörért, persze mindkettő alkoholmentes volt, hiszen Vale-nak, még haza is kell jutnia.
- Tessék – nyújtottam felé.
- Ööö… - kezdett volna bele.
- Mentes– mosolyogtam rá.
- Köszönöm – vigyorodott el, majd belekortyolt.
- Hihetetlen, amit Dan előadott a vacsoránál – jutott eszembe.
- Előbb-utóbb fel fog nőni – emlékeztetett.
- Tudom, csak… - morfondíroztam.
- Neked ő mindig a kisfiad lesz – fejezte be a mondatom. Hihetetlen, hogy ennyire ismer.
- Igen – bólintottam. – Nem tudom, mi lenne velem nélküle… Lehet, hogy már nem élnék – suttogtam.
- Ne mondj ilyet – ölelt magához.
- De tényleg. Tudod, az ember rengetegszer gondol arra, hogy talán egyszerűbb lenne feladni az egész életet, hogy megkímélje magát a fájdalmaktól. Ilyenkor szükségünk van arra, hogy találjunk valamit, ami reményt adhat, különben tényleg képesek lennénk valami butaságra vetemedni. Nos, nekem Daniel jelentette a reményt. Előtte pedig az apja – meséltem. – Most pedig már te is – pirultam el.
- Jaj csajszi – borzolta össze a hajam. – Bárcsak itt lettem volna az elmúlt években is-.
- Nem biztos, hogy jobb lett volna nekünk – néztem rá.
- Igazad van – bólintott. – De tudod mit? Ez most már nem számít! Vedd úgy, hogy egy jó lecke volt arra, hogy megerősödj, és ezek alapján alakítsd ki a gyereknevelési elveidet – mosolygott.
- Csak pozitívan....? – mosolyogtam.
- Naná – vigyorgott büszkén. Tényleg nem tudom, mi lenne velem nélküle. Bár alig pár hete, hogy találkoztunk, rengeteg mindent köszönhetek neki. – Egyébként, valamikor átjöhetnétek hozzám – vette fel az ötletet.
- Tényleg, még nem is tudom, hol laksz – merengtem el.
- Bizony – bólogatott. – Ideje lenne pedig – mosolygott.
- Mit szólsz a hétvégéhez? – vetettem fel.
- Rendben – bólintott. – Azt nem mondom, hogy majd főzök, de valami kaját biztosítok – mindketten felnevettünk.
- Pedig szinte már láttam lelki szemeim előtt, ahogy csipkés kiskötényben ácsorogsz a tűzhely előtt – ugrattam.
- Szeretnéd, mi? – nevetett ő is.
- Hát, megnézném… - helyeseltem.
- Szülinapodra kapsz majd egy ilyen képet, ígérem – bólogatott.
- Hm, jól hangzik – nyaltam meg a számat, majd újabbat kortyoltam a sörömből. Tudom, hogy a sör nem túl nőies dolog, de úgy gondolom, néha ennyit megengedhetek magamnak. Főleg, ha alkoholmentes. – Ne haragudj, de már nem érzem a lábam- nyújtóztam el a kanapén, így a lábam közvetlenül előtte lógott le a ágyról. Megfogta, és az ölébe húzta. Masszírozni kezdte a talpamat. Annyira jó érzés volt, hogy muszáj volt behunynom a szemem, így teljesen kiélvezhettem.
- Téged az Isten is erre teremtett – sóhajtottam.
- Pedig az én motoros kezem… - kuncogott.
- Majd cserébe megmasszírozom – mosolyogtam.
- Nem szabad – rázta a fejét. – Még gyógyulgatok egy ujjtörésből – magyarázta.
- Akkor ne csináld – húztam el a lábam, de ő lefogta. – Nem akarom, hogy fájjon – néztem rá.
- Hé, nyugalom – mosolyodott fel. – Ha majd fáj, abba hagyom – vigyorgott.
- Nem – próbáltam ismét elhúzni a lábam. – Egyébként is te vendég vagy itt. Nem kérhetem, hogy engem kényeztess – akadékoskodtam.
- Kényeztesselek? – húzta fel szemöldökét. Szinte már láttam a pimasz mosolyát is.
- Te meg az a perverz fantáziád – forgattam szemeimet, majd visszadőltem a kanapéra és élveztem, ahogy ellazulok az érzéstől.
- Hopp! – állt meg a mozdulat közben. – Ez meg itt micsoda? – mosolygott, majd kicsit feljebb húzta a nadrágszáramat, így láthatóvá vált a bokámon megbúvó tetoválás.
- 1986. július 02. – olvasta el a dátumot. – ti ameró per sempre – ejtette ki a mellé írt szavakat.
- Örökké szeretni foglak – mondtuk egyszerre.
- Szóval még nem kopott meg az olasz tudásod? – mosolygott.
- Ezt nem lehet kinőni – ráztam a fejem. – De sajnos mára alig beszélek olaszul – húztam el a számat. – Csak anyámmal kommunikáltam így – fintorogtam.
- Most már itt vagyok én is – mosolygott. – Úgy is akadnak néha gondjaim az angollal – kuncogott.
- Igen, ez már feltűnt – utaltam néhai akadozására és szócseréire.
- De káromkodni azt jól tudok – nevetett.
- Nem vártam mást – rötyögtem én is.
- Köszönöm – bólintott. – Érzem, hogy szeretsz – vigyorgott.
- Én csak a tényeket közöltem, Mr. Rossi – nevettem tovább.
- Lássuk csak – hajolt közelebb felém. – Az a kislány, akivel hét éves koromban játszottam, nagyon csiklandós volt – vigyorodott el, majd csikizni kezdett.
- Ne – nevettem. – Ké – ké- kérleeeek – sikítoztam. Attól tartottam, hogy a végén felébred Daniel. Vagy, ami még rosszabb, bepisilek.
- Na, jó – engedett el.
- Egyébként – ültem fel, miután sikerült összeszednem magam. – Neked is van tetoválásod, nem de?
- De – bólintott helyeslően, majd megragadta a pólója alját és kissé felhúzta. Egy teknőst láttam megvillanni a csípőjén. – Honnan tudsz róla?
- Olvastam a könyved – mosolyogtam.
- Mit csináltál? – kérdezte meglepetten. A könyvespolchoz sétáltam, majd leemeltem egy könyvet. Valentino Rossi: Mi lett volna, ha meg sem próbálom? című könyvét. Persze abban nem vagyok egészen biztos, hogy ő írta-e, általában csak lediktálják a dolgokat valakinek, aki megírja, ugyanakkor úgy tudom Valentinonak kommunikációs diplomája van, tehát közel áll hozzá az írás.
- Az egyik kedvenc könyvem – nyújtottam át neki. – Még akkor is, ha nem vagyok benne – nevettem. Sosem haragudtam rá, amiért nem kerültem bele, egyetlen szóval sem. Egyrészt, nincs jogom haragudni, hiszen összesen öt évig tartottuk a kapcsolatot és ez alatt mindketten kisgyerekek voltunk. Másrészt, ha ő nem érzett elég fontosnak hozzá az életében, akkor nem kényszerítheti rá senki. Persze mikor olvastam az a lehetőség is felmerült bennem, hogy talán már elfelejtett, de pár héttel ezelőtt bizonyította ennek ellenkezőjét.
Nem jutott szóhoz. Egyre csak forgatta a kezében a könyvet.
- Miért vetted meg? – nézett rám végül, értetlenül.
- Mert így legalább megtudhattam pár dolgot a kimaradt éveinkről – sütöttem le a szemem. – És egyébként is tudni akartam, mivé lettél – mosolyogtam.
- Ne haragudj, hogy nem kerültél bele – tette a könyvet a dohányzóasztalra. Persze ez az elnevezés csak képletes, nem dohányzom.
- Nem haragszom – mosolyogtam biztatóan.
- Képzelem – suttogta az orra alatt.
- De tényleg – nevettem. – Jézusom, Valentino, hiszen sokáig azt hittem, arra sem emlékszel, hogy létezek!
- Emlékeztem – bólintott határozottan.
- Nekem csak ez számít – fogtam arcát kezeim közé, hogy szemébe nézhessek. Elmosolyodott és szólásra nyitotta a száját, ám a csengő belé fojtotta a szót. – Kinyitom – suttogtam, mire ő bólintott egyet. Az ajtóhoz sétáltam, elfordítottam a kulcsot a zárban, majd kitártam az ajtót. A szívinfarktus kerülgetett, mikor megláttam azt a nőszemélyt, a falat támasztva.