- Bepótolni az elmúlt
huszonöt évet? Igen, ezt szeretném! De hidd el, nekem ő nem kell, mint pasi!
Sose néztem rá úgy! – próbáltam elmagyarázni neki az igazságot. Jó, persze már
megállapítottam, hogy jóképű, de ezt úgy gondolom minden nő megállapítja, aki
csak elmegy mellette az utcán.
- Ugyan már! – hepciáskodott. – Látom, hogy nézel rá! És az, hogy minden este
beszéltek és folyton összejártok…
- És akkor már van köztünk valami? És egyébként is, hogy nézek rá? Mint bármely
normális emberre? – nem bírtam tovább, most már én is felemeltem a hangom.
- Úgy, mint arra, akit magadnak akarsz! – dühöngött.
- Mi van? – ez őrület. Legszívesebben ordítanék, de megfogadtam, hogy sosem
fogok kikelni magamból, hiszen egyetlen ember se ér annyit. – Félsz, hogy
elveszik tőled, vagy mi? Hidd el, nem én leszek! De tudod mit? Egy ilyen
viselkedésű csajt én is kidobnék! – vetettem oda neki.
- Vicces, hogy ezt pont te mondod! Nagyon nagy az arcod, ahhoz képest, hogy van
egy zabigyereked és úgy nézel ki, mint egy ötven éves – vetette oda.
- Nem érdekel, hogy mit mondasz a külsőmről, de ne merd a gyermekemet a szádra
venni! – ripakodtam rá.
- Miért mi lesz? Megütsz? – fenyegetőzött.
- Nem érsz annyit – szűrtem a szavakat fogaim között. Dühösen fordítottam neki
hátat. Pohár nélkül, dobozból ittam meg a megmaradt gyümölcslét. Hideg volt,
így segített egy kicsit lenyugodnom.
- Mond csak. Milyen érzés tudni, hogy a fiad is utál? – kérdezte gúnyosan. Nem
hiszem el! Sosem adja fel?
- A fiam nem utál, ezt jobb, ha az eszedbe vésed! Minden családban vannak
nézeteltérések, nálunk is akadnak. Ilyenkor a gyerekek a szájukra vesznek olyan
dolgot is, amit nem gondolnak komolyan! – világosítottam fel, csöppnyi agyát.
Mit ne mondjak… látszik, hogy modell.
- Hát persze… Ringasd magad ebbe a hitbe! – a nyelvemre vettem az egyik ősét,
de végül visszafogtam magam. Némán, pakoltam el az asztalról, mire ő megragadta
a poharamat és földhöz vágta.
- Csak, hogy tudd, mihez tartsd magad! – sziszegte. Ebben a pillanatban kinyílt
az ajtó és a két fiú nevetve lépett be rajta. Végig mértem őket, egyikükön se
láttam egy karcolást se! Hála Istennek!
- Itt meg mi történt? – néztek meglepetten az üvegszilánkokra. Ariannára
néztem. Mit tegyek? Elmondjam Valentinonak hogyan viselkedett velem a
barátnője? De mi van, ha ezért szakít vele? Nem, ezt nem vállalhatom. Nem
felelhetek senki kapcsolatának a végéért sem. Nem lennék képes ezzel a tudattal
élni.
De hazudni sem épp becsületes, hiszen örökre megutálhat. Sőt, Arianna
beállíthatja a dolgokat úgy is, hogy én támadtam neki!
Jaj, Istenem, most segíts, mit tegyek!
Végig pörgettem az agyamban legalább húsz fajta lehetőséget, végül úgy
döntöttem vállalom a kockázatot és nem mondom el.
- Csak kicsúszott a kezemből egy pohár – lesütöttem a szemem, hogy véletlenül
se vehessék észre, hazudok.
- Értem – zárta le a témát Valentino.
- Milyen volt a motorozás? – kérdeztem Danielt.
- Nagyon jó! – örvendezett. – Nagyon élveztem anyu, köszönöm – közelebb akart
jönni, hogy megöleljen, de az üvegszilánkok útját állták.
- Örülök, mert most egy darabig nem lesz ilyen – emlékeztettem. Kicsit
elszontyolodott, de az alku, az alku, így elfogadta.
- Megyek, nézek focit – mosolygott. – Jössz? – pillantott Valentinora.
- Mindjárt – intett neki. – Kicsim, vele mész? – kérdezte Ariannatól.
- Mehetek – vonta meg vállát, majd Daniel után ment.
Előszedtem a seprűt és a lapátot, majd elkezdtem feltakarítani az
üvegdarabokat.
- Várj, segítek! – hajolt le hozzám Vale.
- Nem kell, megoldom – ellenkeztem. Még az ostoba barátnőd félreérti – tettem
hozzá magamban.
- De! – mondta nyomatékosan. Felpillantottam, Arianna gyilkos pillantással
nézett rám a nappaliból.
- Mi történt? – suttogta.
- Már mondtam, kicsúszott a kezemből – motyogtam az orrom alatt.
- Egészen biztos? Feldúltnak látszol! – állapította meg.
- Biztos – borítottam egy adag szilánkot a szemetesbe.
- Az a baj, hogy elhoztam Ariannat? – kérdezte. – Én mondtam neki, hogy előbb
megkérdezlek téged, de ő ellenkezett és jönni akart – forgatta szemeit.
- Nem gond – küldtem felé egy apró mosolyt. – Nem haragszom érte – erőltettem
magamra egy biztató pillantást.
- Akkor jó – bólintott, de láttam, hogy még nem nyugodott meg a témával
kapcsolatban.
Bementünk a nappaliba. Rossi természetesen Arianna mellé ült, én azonban inkább
ültem Dan másik oldalára, csak távol legyek tőlük. Így szenvedtünk végig egy
egész focimeccset. Pontosabban én szenvedtem, belül, míg a többiek boldogan
nézték a focit.
Szinte örömtáncot jártam, mikor a meccs végeztével bejelentették drága
vendégeink, hogy hazaindulnak. Hatalmas megkönnyebbülés volt ez a számomra.
- Tényleg köszönöm – pacsizott le Dan, nagy barátjával.
- Nincs mit – vigyorgott rá Valentino.
- Én is köszönöm – mosolyogtam. – Daniel boldog, ami nekem is öröm – öleltem
magamhoz a kisfiam.
- Szívesen tettem – vont vállat, majd magához húzott és megölelt.
- Ööö.. oké. Tényleg hálás vagyok – motyogtam. Arianna előrébb lépett.
- Szia, öcskös – borzolta össze Dan haját, aki erre elhúzta a száját – Örülök,
hogy megismertelek – mosolygott rám. Képzelem…- dühöngtem magamban. Hogy képes valaki
ennyire álszent lenni?
Borzalmas!
- Én is – vágtam egy apró fintort, amit Valentino is kiszúrt.
Kikísértem őket az ajtóig. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor kiléptek
rajta, de Vale megakadályozta, hogy becsukjam mögötte.
- Kicsim, megvárnál a motornál? – nézett Ariannara, aki bólintott. – Mi a baj?
– fordult hozzám.
- Nincs semmi- ráztam a fejem.
- Lia, hiszen látom – forgatta szemeit. – Arianna az, igaz? Baj, hogy elhoztam…
- Nem, nem az – ellenkeztem.
- Rendben. Te tudod – bólintott. – Most mennem kell, majd beszélünk –
búcsúzott. Most, hogy rájött nem beszélek, milyen sürgős lett neki…
- Szia – köszöntem, majd gyorsan visszasiettem a házba. Óriási sóhaj tört fel
torkomból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése