15. fejezet 2/2.

Elől járóban, meg kell jegyeznem, nagyon büszke és boldog vagyok Valentino mai második helyére. Száraz pályán, otthonától pár kilométerre, hazai pályán, hazai közönség előtt ért fel a dobogóra a Ducatival. Ez a csapat és Vale számára is hatalmas öröm volt! A közönség pedig csak úgy zengett a robajtól! Nem kicsit szeretik, a mi kis olaszunkat! :) 

Miután kellő mennyiségű édességet juttattunk szervezetünkbe, úgy döntöttünk leülünk kicsit beszélgetni. Hiszen Stefnek is és nekem is volt bőven mesélnivalónk.
A fiúk leültek a televízió elé és próbálták egymást videó játékban legyőzni, míg mi nők, inkább leültünk a kanapéra.
- Hallottam Valentinótól, hogy gondok vannak édesanyáddal.. – kezdett bele egy elég kellemetlen témába. A leghihetetlenebb mégis az volt, hogy már nem fájt beszélni róla, inkább csak szégyelltem, hogy mivé lett az a csodás nő, akit gyermekként úgy szerettem.
- Voltak… - kezdtem bele. - Tudod, ő apa halála után teljesen megváltozott. Már nem éreztem, hogy szeret, sőt, inkább utált. Ráadásul minden héten új pasija volt, akiket beköltöztetet hozzánk. Hamar megelégeltem és elkezdtem a saját kis életemet – meséltem. – Persze ő azt is mindig megpróbálta valahogy tönkretenni. Aztán nemrég elköltöztünk Birminghamből és direkt nem adtam meg neki a pontos címünket. Nem akartam, hogy tudja hol lakom. Daniel se szereti annyira, de ha mégis meg akarja látogatni, én tudom, hol találhatjuk meg őt.
- Ez érthető – bólogatott Stef.
- De neki nem volt az. Nemrégiben kinyomozta a címem és beállított hozzánk. Valentino éppen ott volt – intettem az említett felé. – Úgy járt-kelt a lakásunkban, mint egy királynő. Aztán lehordott, hogy Valentino mit keres ott meg, hogy milyen lecsúszott meg hát egyéb rossz dolgok… - elhalkult a hangom. Mégis csak a fiáról beszélünk.
- Lecsúszott? – kérdezte értetlenül.
- Én se értettem – vontam vállat. – Ott volt nálunk pár napig. Persze nem engedte, hogy Vale átjöjjön ezért csak telefonon beszélhettünk. Mintha óvodás lennék. Eltilt a legjobb barátomtól – csóváltam hitetlenkedve a fejem. – Aztán… nos, mindennap én megyek Danielért az iskolába. Nem szeretném még, ha egyedül utazgatna és egyébként is, akkor végzek… de nem is ez a lényeg. Mentem érte és nem volt ott!
- Azt meg hogy..? – kérdezte döbbenten legjobb barátom édesanyja.
- Anyám magával vitte – meséltem bosszúsan. Azt hiszem ez is életem egyik legjobb élményeként írható fel. Nem tudom, túllépek-e rajta valaha.
- Inkább elrabolta! – szólalt meg mögülem Valantino. Már közvetlen mögöttem ült és a beszélgetésünkre figyelt.
- Igen – bólintottam. – Nagyon kiborultam. Szóltam Valentinonak is, miközben égen-földön kerestem őket, de nem voltak sehol. Otthon vártuk őket órákon át – néztem cimborámra. – Egyetlen szülőnek se kívánom azokat a fájdalmas órákat. Ha a fiad nincs velem – pillantottam Stefre. – Nem tudom, mit csinálok magammal..
- De akkor is itt voltam – ölelt meg hátulról. – És a lényeg, hogy jól vagy, ahogy Daniel is!
- Igen – helyeselt Stefania is. – És hogy került elő?
- Hazajöttek – feleltük egyszerre.
- Késő este anyám úgy döntött, hogy végre hazajönnek – magyaráztam. – Aztán persze én össze is vesztem vele, amiért ezt tette, és tudod mit mondott? – megrázta a fejét. – Hogy utál, amióta csak apám meghalt, mert hasonlítok rá és ezzel megkeserítem az életét, nem tud felejteni. Hogyan mondhat ilyet valaki? – töröltem le kicsorduló könnyeimet. Tévedtem. Még mindig hatással van rám, hogy megtudtam a saját anyám mennyire nem szeret.
- Jaj, Kicsim – ölelt meg Stefania. – Tudom, hogy ez nem nagy vigasz, de mi itt vagyunk veled – suttogta.
- Köszönöm – sírtam még mindig.
- Anyu, mi a baj? – hallottam meg Daniel aggódó hangját mellőlünk. Kiszakadtam Stef karjaiból és letöröltem könnyeimet. A fiamnak erősnek kell látnia, hogy tudja, soha nem szabad feladni.
- Semmi baj, Kicsim – erőltettem az arcomra egy apró mosolyt. Tudtam, hogy nem hiszi el. Mind tudtuk. Valentinóhoz fordult, hogy megtudja az igazat. A bajnok közelebb hívta magához.
- A te anyukád és az én anyukám éppen régi emlékeket idéznek fel és ezért érzékenyült el egy kicsit – magyarázta neki. Áldom érte az eszét.
- Akkor nem szomorú? – kérdezte drágaságom.
- Nem – mosolygott. – Ne aggódj, vigyázok rá! – kacsintott pajtására.
- Oké – ölelte meg, majd nekem egy puszit nyomom arcomra, mielőtt visszatért Lucához.
- Köszönöm – öleltem meg Valentinot.
- Ez csak természetes – szorított magához, ami Stefnek hatalmas mosolyt csalt arcára.
- És az apja? – kérdezte, Danielre utalva.
- Nem ismeri – feleltem. – Jobb is!
- Miért? – kérdezte. – Nem szeretné?
- Nem tudom. Bizonyára szeretné, de már elfogadta, hogy az apja elhagyott, mikor megtudta, hogy gyereket várok – meséltem. – És te? Hogy-hogy lett még egy gyermeked? És elváltatok Grazianoval? Mi történt?
- Nem ment együtt – vont vállat. – Jobbnak láttuk, ha külön válunk. Valentino miatt is. Bár ő ettől függetlenül is rossz volt állandóan – kuncogott.
- Tudom – nevettem.
- Olvasta a könyvet – mosolygott Valentino.
- Óhh. Értem – mosolygott. – Luca pedig…. Később megismerkedtem egy másik férfival. Újra boldog voltam, szerelmes és úgy éreztem megvan a biztos hátterem is, tehát volt mire gyermeket vállalnom. Meg is tettük – mesélte.
- És mi történt? Mármint… Valentino mondta, hogy mit tett, de mégis miért? Mi oka volt kioltani a saját életét?
- Nem tudta elfogadni a gondjait és nem próbált meg tenni ellene. A könnyebb megoldást választotta – nem tudtam megszólalni. Teljesen ledöbbentem az előbb hallottakon. Megöleltem Stefaniat, majd Valentinot is odahúztam, mindhárman ölelkeztünk.
- Mi is! – pattant fel a két kissrác és ők is odaszaladtak egy nagy, csoportos ölelésre.