13. fejezet

„A gyerekek sok mindent tudnak, néha a legfurcsább dolgokkal is tisztában vannak. A gyerekeknek nagyon jó érzékük van. Sokat látnak, sokat megértenek, ha ritkán is beszélnek róla. Sokat tudnak, amit a felnőttek nem vesznek észre.”

Végül komolyan gondolta. Nem engedett elhatározásából, és a kanapén készített magának fekhelyet. Sajnáltam érte. Nagyon jól tudom, milyen érzés nyomorogni egy olyan aprócska fekhelyen, ráadásul ő még nálam is magasabb.
- Tényleg szívesen odaadom az ágyamat – próbáltam tovább győzködni.
- Nem tudsz meggyőzni – mosolygott.
- Önfejű férfiak – forgattam szemeimet. Mióta Daniel kijött a fürdőszobából, szerencsére nem került szóba az, az aprócska botlásom, amit hirtelen felindulásból tettem. Úgy láttam Valentino nem haragszik, ami jó, mert nem bírtam volna elviselni, ha egy ilyen ostoba cselekedetem miatt elveszítem.
- Vicces ezt egy nő szájából hallani – kuncogott.
- Ezzel arra célzol, hogy a nők önfejűek? – lepődtem meg.
- Legtöbbjük – mosolygott.
- És én? – tettem csípőre a kezem.
- Néha… - gondolkodott el mosolyogva.
- Én nem sértegetném… - kuncogott Daniel, majd nyomott egy puszit az arcomra és lefeküdt aludni.
- Jó éjt, Kicsim! – intettem neki.
- Nektek is – mosolygott. Behúztam a szobaajtaját, majd leültem Valentino mellé.
- Szóval ne sértegesselek? – kuncogott. – Ilyenekre tanítod a fiad?
- Csak ismer – vontam vállat. – És téged is – mutattam mellkasára.
- Attól fél, hogy összeveszünk? – kérdezte.
- Nem. Attól, hogy nem jutunk dűlőre – mosolyogtam.
- Áh, ilyen veszély nem fenyeget – legyintett.
- Azt mondod? – mosolyogtam.
- Bizony – bólintott. – Veled szemben engedékeny vagyok – magyarázta. – Barátok vagyunk -.
- Ezt jó tudni – mosolyogtam, majd fejemet a vállára hajtottam. Szemem majd leragadt az álmosságtól. – Köszönöm, hogy itt voltál velem egész délután – néztem rá hálásan.
- Ez csak természetes – simította meg a hátam. – Hogy érzed magad?
- Fáradt vagyok – sóhajtottam. – Lelkileg is. Sok volt ez a nap, és még idő kell, míg teljesen feldolgozom – magyaráztam.
- Megértelek – mosolygott. – Menj pihenni! – biccentett szobám irányába.
- Biztos jó itt neked? Osztozhatunk az ágyamon… - csak mikor kimondtam ébredtem rá, hogy ez a mai csók után, milyen félreérthetően is hangzik.
- Nem kell, köszönöm. Aludj nyugodtan! Rád fér, hogy kialudd magad!  Elleszek – biztosított róla.
- Rendben – álltam fel a kanapéról. – Jó éjt!
- Neked is – nyomott apró puszit az arcomra. Viszonoztam, majd a szobámba sétáltam. Bebújtam az ágyba és szinte pillanatok alatt, elnyomott az álom. Nem véletlen. Hosszú napon vagyok túl…

Hajnalban mozgolódást hallottam. Nem volt energiám felkelni, sőt, abban se voltam biztos, hogy nem-e álmodom. Végül a mozgolódás mellé beszélgetés is társult. Tehát, tényleg ébren vagyok.
- Hát te? – kérdezte Valentino, minden bizonnyal Danielt.
- Felébredtem és nem tudok visszaaludni – magyarázta kisfiam.
- Hát, így meg még annyira se fogsz – kuncogott drága cimborám.
- Nem baj – felelte Daniel határozottan. Szinte láttam magam előtt, ahogy megvonja a vállát. – Iszunk tejet?
- Tejet? – kérdezte meglepetten Valentino.
- Igen. Meleg tejet. Anya mindig azt csinál, ha nem tudok elaludni – magyarázta.  
- Rendben, csinálunk – biztos vagyok benne, hogy bólintott is hozzá. – De ígérd meg, hogy csendben leszel, mert anyudnak szüksége van egy kis pihenésre – kérte Danielt. Aranyos, hogy így aggódik értem. Ilyenkor érzem igazán, milyen is egy igaz barát.
- Rendben – helyeselt kisfiam, majd újabb mozgolódás. Átmentek a konyhába. Hiába próbáltak a lehető legnagyobb csöndben munkálkodni, minden apró zajt meghallottam. A hűtő nyitódását, a tej kiöntését, a mikrohullámú sütő hangját. Mindent.
Végig gondoltam, hogy talán fel kellene kelnem, hogy tudják, nem kell csendben lenniük, de egyszerűen vonzott az ágyam. Úgy éreztem, képtelen lennék megmozdulni.
- Valentino… - szólalt meg kisfiam bizalmas hangon. Valami fontos kérdése van, ebben biztos vagyok. Talán a mai napról? Arról, hogy elküldtem anyámat? – Te szereted anyát? – tette fel a nem várt kérdést Rossinak. Mondanom se kell, nagyon meglepődtem.
- Persze, hogy szeretem. Te is szereted, nem? – kérdezett vissza Valentino. Mi mást tehetett volna?
- De, de én máshogy. Nekem ő az anyukám – magyarázta a nyilvánvaló tényt. – Engem az érdekel, hogy szerelmes vagy-e anyuba – jelentette ki határozottan.
- Attól félsz, hogy kapsz egy apukát? – terelte a témát Rossi.
- Nem – vágta rá Daniel. – Vagyis igen – javította ki magát. – Nem szeretném, ha anyu találna valaki mást. Tudod, az iskolában sok gyereknek van mostohaszülője, és ők nagyon sokat panaszkodnak… - magyarázta. – Azt szeretném, ha te lennél az apukám! – jelentette ki Daniel. – Anyu csak akkor boldog, ha te is vele vagy, és én is kedvellek – mintha csak egy felnőttet hallanék. Hihetetlen, hogy ez a hét éves kis csöppség milyen éretten látja a világot.
- Anyukád és én barátok vagyunk – magyarázta Valentino. Ez a mondat most valahogy nem tett boldoggá. Még mindig azon gondolkoztam, amit az imént Daniel mondott. Tényleg elfogadna egy apukát, ha az olyan lenne, mint Valentino?
- Értem – szólalt meg kicsit elszomorodott hangon. Gondolom, ezt egy nemként fogta fel. Úgy döntöttem, jobb, ha véget vetek ennek a beszélgetésnek. Felkeltem az ágyból és lassan kibattyogtam hozzájuk. Úgy tettem, mint aki ebben a percben ébredt fel, nem akartam lebukni azzal, hogy hallgatóztam.
- Hát ti? – kérdeztem.
- Nem tudunk aludni – magyarázta Daniel.
- Felébresztettünk? – kérdezte Vale aggódva.
- Nem ti voltatok – ráztam a fejem. Persze nem hitték el. – Kicsim, hogy mész így holnap iskolába? – kérdeztem.
- Azt az egy napot leigazolhatnád – nézett rám könyörögve.
- És, ha később még kellene nekünk az, az igazolás? – kérdeztem.
- Anya, kérlek! – nyüstölt.
- Na, jó -. Végül is tényleg csak egy nap van már hátra. Utána elkezdődik számukra a téli szünet. Furcsa.  Másfél hét van még karácsonyig, de én egyáltalán nem érzem azt a különleges érzést, amit mindig ilyenkor. Még egyetlen ajándékot se vettem meg. Jézusom! Éppen itt az ideje cselekedni.
No, persze nem hajnali háromkor, de a hét folyamán mindenképpen.