19. fejezet

„Nem tudhatjuk pontosan, mikor kovácsolódik a barátság. Ahogy mindig az utolsó csepp víztől telik csordultig a kehely, úgy a rengeteg kedvesség közül is az utolsó lesz az, mely csordultig tölti szívünket.”

Egymás kényeztetésével töltöttük el a délutánunkat. Talán kicsit több időt is erre szántunk, mint amennyit szabadott volna. Felelősséggel tartozom a fiamért és nem akarom, hogy Stefania úgy érezze, a nyakára akaszkodom, hogy közben fiával lehessek.
- Menjünk – apró puszikkal kérleltem Valentinot.
- Jó itt! – ellenkezett, majd fölém kerekedett. Szigorúan néztem rá. – Rendben – csókolt meg. Gyorsan felkelt és engem is húzott maga után. – Pakoljunk! – mosolygott.
Magára kapkodta ruháit, míg én elővettem egy másikat a szekrényből.
- Melyik fürdőruhát szeretnéd? – mutattam fel egy egybe részes és egy két darabból álló fürdőruhát. Ha már wellness, akkor ez a része se maradhat el.
- Nem lehetne mindkettőt? – nevetett.
- Nem – ráztam a fejem.
- Akkor legyen a bikini – vigyorgott. Behajítottam a táskámba, majd rá tiszta ruhákat és egy papucsot is.
- Kell még valami? – húztam össze a zipzárt.
- Irataid hozd – simogatta arcom. Kivette kezemből a táskát és elindult, hogy bedobja a kocsi csomagtartójába. Bedobáltam az irataim a kézitáskámba, majd belecsúsztatta telefonom töltőjét is, mielőtt bezártam a lakást.
Esélyem se volt, hogy megint én vezessek, mert Valentino már a volánnál ült. Becsúsztam mellé az ülésre, majd becsatoltam az övem.
- Mehetünk – nyomtam szájára apró puszit, mire ő mosolyogva indított. Elég szótlanul ültük végig az utat. Úgy éreztük, ez a pillanat így válhat igazán tökéletessé, hiszen a csend két ember között, nem feltétlen jelent bajt.

Amint leparkoltunk a ház előtt, keze a combomra siklott. Végig simította, majd egy újabb csókot nyomott ajkamra, mielőtt kiszálltunk. Megvártam, míg bezárta a kocsiajtót, majd kézen fogva léptünk be a házba. A garázson keresztül mentünk, így nem láthattuk, hogy egy kocsi áll a feljárón.
A lakásban elkezdtük lehámozni magunkról ruháinkat, miközben egy új, idegen hangra lettem figyelmes. Ám nem mindenki számára volt idegen. Párom szája hatalmas vigyorba kunkorodott, majd gyorsan lerúgta cipőjét és a nappaliba rohant.
- Uccio? – nevetett boldogan. – Szia, haver – ölelgette meg legjobb barátját. Már hallottam Uccióról. Ő Valentino legjobb barátja, szinte elválaszthatatlanok. Ő vezeti a Ducatis kamiont is, valamint mindenhova elkíséri cimboráját.
- Ujujj – kurjantott, amint engem is meglátott. – Micsoda szépség! – fütyült egy újabbat.
- Sajnálom, de már foglalt – húzott közelebb Valentino.
- A fenébe! – csapott térdére, majd felállt, hogy megöleljen és bemutatkozzon. – Alessio Salucci – nyújtott kezet. – De szólíts csak Uccionak – elmosolyodott.
- Lia Conti – ráztam kezet vele. Teljesen ledermedt a nevem hallatán.
- Az a Lia Conti? – pillantott barátjára. Valentino helyeslően bólintott. – Hogy találtad meg?
- Megmentette a fiam életét – mosolyogtam.

- Hogy valaki ilyen szerencsés legyen – fél óra telt el azóta, hogy elmeséltük neki utóbbi heteinket nagy vonalakban, még mindig nehezen hitte el. – Elveszíti legjobb barátját hét évesen, majd később egyszerűen csak rátalál és ráadásul össze is jönnek – rázta a fejét.
- Törődj bele! – kuncogott Valentino. – Kicsim, arrébb állsz egy picit? – kezét a csípőmre tette és finoman arrébb tessékelt. Elálltam a hűtő ajtaját.
- Persze – mosolyogtam.
- És még jó csaj is… - folytatta Uccio.
- Ha én ezt elmesélem a drága szerelmednek.. – nevetett Valentino, miközben fejét a hűtőbe dugta.
- Nem úgy értettem – forgatta szemeit az olasz.
- Hát persze… - nevetett tovább kedvesem. Uccio szembe fordult velem, majd egy aprót biccentett Valentino felé. – Mit kérsz inni? – szólt az említett elmélyedve a hűtő tartalmában. Mosolyra húztam a számat, tudtam, hogy barátja ugratni akarja kicsit.
 - Valami menteset, még vezetek – mosolygott, majd lendített egyet lábával és finoman fenéken billentette a bajnokot. Vale kicsit megcsúszott és homlokát a hűtő peremébe verte.
Uccio hangosan kacagott és én is elengedtem egy apróbb kuncogást, miközben vártam a fejleményeket.
Szerelmem felegyenesedett, becsukta a hűtő ajtaját, majd a kólát az asztalra tette. Kérdő tekintettel meredt rám.
- Most mi van? – nevettem fel, mikor már nem bírtam, hogy ennyire meredten figyel. – Nem én voltam – védekeztem azonnal.
- Látom, téged se kell többet megkérnem, hogy fedezz – nevetett fel Uccio is, mire Valentino karjával elkapta a nyakát és öklével kezdte dörzsölgetni barátja fejét. Kiskoromban neki is sokszor csinált ilyet édesapja, ez amolyan vicces ércelődésnek számított mifelénk. – Oké, most már befejezheted – nevetett barátja.
- Remélem, tanultál a tettedből – mosolygott Valentino, majd közelebb hajolt, hogy egy puszit nyomjon ajkaimra. – Te is kérsz? – mosolygott rám.
- Nem – ráztam a fejem. – De megkérdezem a srácokat – a nappalihoz sétáltam, ahol a két kissrác próbálgatta a készletet, melyet én vettem Danielnek. Stefania természetesen szemmel tartotta őket. – Kértek kólát? – mosolyogtam rájuk.
- Igen – bólintott Luca. Stef egy nemet intett fejével.
- Én is – állt fel Daniel, majd felém szaladt. – És anya… - a mondat végére elhalkult, így tudtam, hogy valamit csak nekem akar mondani. Lehajoltam hozzá. – Kaphatok valami finomat? – felnevettem.
- Persze, Kicsim – visszaindultam a konyhába. – Van még két jelentkező – mosolyogtam.
- Oké – elővett két újabb poharat.
- És.. Daniel azt kérdezte, hogy kaphatna-e valami finomat – kisfiam utánam jött és megállt mellettem.
- Milyen finomat szeretnél? – nézett rá Vale, miközben átnyújtotta a kólát.
- Pizza? – kérdezte.
- Végül is, rendelhetünk – elmélkedett párom, miközben megnyalta száját.
- Nagyon fognak örülni nektek, így az ünnepek alatt – kuncogtam.
- Jobb ötlet? – húzta fel kérdően szemöldökét.
- Akkor ehetünk valami mást is.. – szólalt meg Dan kissé elszontyolodva.
- Nem szükséges – mosolyogtam. – Majd én csinálok pizzát – ajánlottam.
- Tényleg? – ragyogtak fel szemei.
- Igen – bólintottam. – Ha megengeded – fordultam szerelmemhez.
- Ezer örömmel megengedem, de nem kell fáradoznod… - húzott magához.
- Nem fáradtság – vontam meg a vállam – Szívesen csinálom – csókoltam meg lágyan. – Csak megnézem megvan-e hozzá minden – nyitottam ki a hűtő ajtaját.
- Köszi, anyu – ölelt meg boldogan Daniel, majd megfogta Luca poharát is és visszaszaladt a nappaliba.
- Szívesen – kiabáltam utána nevetve.
Körbenéztem a hűtőben, majd a szekrényben is. Hatalmas szerencsém volt, hogy Valentino alig pár napja vásárolt be és nem is egyedül, így szinte minden van itthon, ami csak lehet egy háztartásban.
- Szuper – mosolyogtam boldogan, majd elővettem egy tálat a hozzávalóknak.
- Szerintem is – helyeselt Uccio. – Szeretem a pizzát!
- Hát még, ha megtudod, Lia milyen finomat csinál – nyalta meg szerelmem a száját ismételten.
- Lia csak akkor csinál, ha ti nem zavarogtok itt – biccentettem az ajtó irányába.
- Értsem úgy, hogy kizavarsz a saját konyhámból? – tette csípőre kezét felháborodottan. De elég jól ismertem már ahhoz, hogy tudjam, színlel.
- Értsd úgy, hogy vagy kimész, vagy kénytelen leszek megvonni tőled néhány dolgot – húztam végig ujjamat mellkasán.
- Rossz vagy – öltötte rám nyelvét.
- De így szeretsz – kacsintottam rá, majd közelebb húztam egy csókra.
- Jól van, gyerekek! Ezt tartogassátok a hálószobán belülre – kért minket Uccio, mire megjelent Stef is.
- Hallottam, pizzát sütsz – mosolygott.
- Igen – szakadtam el szerelmem ölelésétől.
- Segítek – mosolygott lelkesen, majd felkötött egy kötényt. – Fiúk, vigyázzatok a gyerekekre! – utasította Valentinoékat a nappaliba.
- Nők – forgatta szemét párom, majd cimborájával együtt elhagyták a konyhát.

„