2012. július 28., szombat

9. fejezet

„Szerintem a szégyen a léleknek olyan fájdalom, mint ha egy vörösen izzó vasdarabot belenyomnának a húsomba. (...) Az a fájdalom, amit ez a vörösen izzó vas kelt a testemben, hasonló ahhoz a fájdalomhoz, amit a megszégyenítés kelt a lelkemben.”

- Anya? – nyeltem nagyot. – Mit keresel itt?
- Szerinted? – lökte be az ajtót, majd engedély nélkül besétált. - Az unokámat jöttem megnézni – dobta le kabátját.
- Daniel már alszik – intettem az előszobában felszerelt falióra felé.
- Akkor megvárom, míg felkel – vont vállat, majd a nappaliba sétált. – Te meg ki vagy? – támadta le Valentinot.
- Jó estét! – pattant fel Vale a kanapéról. – Valentino Rossi – nyújtott kezet.
- Úgy érted az Urbinoi Rossi? – kerekedtek el szemei.
- Igen – bólintott Valentino magabiztosan.
- Pont olyan lecsúszott lettél, mint az apád – mérte végig.
- Hogy mondta? – akadt ki Valentino.
- Mit keresel itt egyáltalán? Nem véletlenül költöztettem távol tőled a lányomat! Erre még van képed idejönni? – kérdezte szinte kiabálva.
- Állítsd le magad – ripakodtam anyámra.
- Te ebbe ne szólj bele! Mindig az ilyen semmirekellőkkel bújtál ágyba, nem véletlenül nincs apja a fiadnak – blamált le. Hogy képzeli, hogy idejön és ilyeneket állít rólam? Persze a pumpa azonnal felment bennem, készültem nekiugrani, de Valentino lefogott.
- Maga semmit sem tud – szűrte Valentino a fogai között.
- Éppenséggel tudom, hogy te egy lecsúszott, rossz, bajkeverő vagy, semmi több és azt akarom, hogy azonnal tűnj el a családom és az unokám közeléből – vetette oda anyám, miközben lehuppant a kanapéra. Drága cimborám szólásra nyitotta a száját, de inkább megragadtam a kezét és kihúztam magammal az előszobába.
- Igazad volt – bólintott. – Ez a nő nem az, aki gyermekkorunkban volt – csóválta a fejét idegesen.
- Tudom – suttogtam a könnyeimmel küzdve. – Azt hiszem, jobb lenne, ha most elmennél - motyogtam.
- Ne maradjak inkább itt veled? – pillantott a nappali felé.
- Megoldom – biztattam. – Holnap felhívlak – nyomtam puszit az arcára.
- Várom – mosolygott. – Kitartást – ölelt meg.
- Az rám fér – sóhajtottam, miután kilépett az ajtón. Visszasétáltam a nappaliba és lerogytam anyám mellé. – Miért jöttél?
- Mondtam már nem? Látni akarom Danielt! – vont vállat.
- Tizenegy órakor? – néztem a DVD lejátszóra, mely mutatta az időt.
- Te se szoktál ilyenkor aludni… - motyogta.
- De én harminc éves vagyok, ő meg hét – emlékeztettem. – Egyébként is, honnan tudod, hol lakunk? – Nem emlékszem, hogy elárultam volna neki.
- A régi munkahelyeden mondták – vont vállat. Nem tudom, az emberek miért nem használják az eszüket. Ha ennyi idő alatt nem tudja az anyám, hogy hova költöztem, akkor gyanítom, nem akarom, hogy tudja. Vagy tévednék?
- Szuper – forgattam szemeimet.
- Megyek, ledőlök – indult el a szobám felé.
- Anya, az az én szobám! – szóltam rá.
- Na és? Most az egyszer igazán lehetnél kicsit tisztelettudóbb az anyáddal – vette uralma alá szerény kis hálószobámat.
- Remek – sóhajtottam. Elnyúltam a kanapén és a tévét kezdtem nézni, miközben elmerengtem. Vajon mi a célja? Milyen hátsószándéka van megint? Anya nem az a fajta, akinek csak úgy eszébe jut a családja. Mindig van valami ok, amiért felkeres minket. 
Képtelen voltam aludni, míg bennem volt a tudat, hogy az a nő, most önelégülten fekszik, az én kényelmes ágyamban én pedig nyomorgok a kanapén.
Megigazítottam a párnát a fejem alatt, mikor rezegni kezdett a telefonom. SMS, állapítottam meg, miután a kijelzőjére pillantottam. Méghozzá Valentinotól.
„Minden rendben?”
„Elfoglalta a szobámat, így a kanapén nyomorgok. Ráadásul nem derült ki, miért jött, de… igen, rendben vagyunk… ” – pötyögtem a választ.
„Hihetetlen egy nő… Komolyan elvette az ágyad?”
„Nem csak azt… az egész szobámat”
– küldtem a következő választ.
„Vedd fel!” – jött a válasz. Értetlenül bámultam magam elé. Mit vegyek fel? Ekkor telefonom csörögni kezdett.
- Szia – mosolyogtam a telefonba.
- Szia, remélem nem baj – kuncogott.
- Nem, dehogy – kuncogtam halkan, nehogy felébredjen Daniel. Na és persze anyám…
- Hogy viseled? – kérdezte.
- Egész jól, csak tényleg nem értem…. Mit akar? Minek jött ide? – morfondíroztam.
- Szerintem hamarosan ki fog derülni – felelte. Valószínűleg igaza van.
- Egyébként, ne haragudj, hogy hazaküldtelek – váltottam témát.
- Semmi baj – bár nem láttam, tudtam, hogy mosolyog. Igazából nem tudnám megmagyarázni honnan, de az embereknek van egy ilyen képességük, igenis érezzük, ha valaki a telefon túloldalán mosolyog. – Sőt, talán jól is tetted – gondolkodott el. – Olasz vagyok, tehát elég vehemens. Főleg, ha valaki a szeretteimre tesz megjegyzéseket – magyarázta.
- Mint szintén olasz születésű, tudom, miről beszélsz – nevettem.
- Tényleg? Kegyed is olasz? – színlelt meglepődést.
- Dilinyós – grimaszoltam, majd belenevettem az apró készülékbe.
- Ezt bóknak veszem – jelentette ki büszkén.
- Veheted is! – mosolyogtam.
- Legalább egy kicsit nő az önbizalmam – rötyögött.
- Mert amúgy olyan kis elveszett vagy – nevettem fel újból. Meg is lett az eredménye. Daniel pillanatokon belül kinyitotta az ajtót, és már ott is volt mellettem.
- Kivel beszélsz? – ásított. – És miért fekszel a nappaliban?
- Valentinoval – mosolyogtam rá. – És mindjárt elmesélem – simítottam meg a haját.
- Ez gondolom nem nekem szólt – állapította meg cimborám a vonal túloldalán.
- Nem, Dan felébredt. Ne haragudj, de most leteszem – motyogtam.
- Nyugodtan – egyezett bele. – Holnap beszélünk -.
- Igen, majd hívlak – fogtam rövidre. – Jó éjszakát!
- Nektek is, puszi – búcsúzott, majd bontottuk a vonalat.
- Miért vagy itt? – tette fel újra a kérdést Dan.
- Mert a nagyi alszik a szobámban – húztam el a számat.
- A nagyi? – fintorgott. – Miért jött?
- Ha én azt tudnám – sóhajtottam fel. Daniel alapvetően nem utálta a nagyanyját, de különösebb szeretet sem fűzte hozzá. Nem sokat látta és, ha igen, előbb-utóbb vita kerekedett köztem és anyám között, amit persze egy gyerek sem szeret. Nem igényelte különösebben a szeretetét és a találkozásaikat, de azért jól elvoltak. Már amikor anyám is úgy akarta…

2 megjegyzés:

  1. Szia :)
    Valeval kezdenek alakulni a dolgok úgyérzem *-* :D az anyja meg de egy állat.. :D szegény Rossi.. bár minden ember olyan lecsúszott lenne mint ő :P
    Várom a folytatást..nagyon :)

    VálaszTörlés
  2. Hola!
    Nagyon tetszett a rész :)) *.*
    Az anyuka felbukkanása, hát az, hogy is mondjam, váratlan volt na. ahogy viselkedett... Nem csodálom, ha nem kedvelik igazából...
    Viszont a dolgok kezdenek alakulni ahogy veszem észre, és ez jó. Vale *.*
    Várom a folytatást!
    puszi
    D.

    VálaszTörlés