6. fejezet

„Az őszinteség a legnagyobb és legbiztosabb híd, két ember között.”

Éjszaka nem sokat sikerült aludnom. Bevallom, bűntudatom volt, amiért elhallgattam Valentino elől az igazat, mégis így éreztem helyesnek. Ezt egymás között kell lejátszaniuk, és akármit is mond Arianna, én nem szeretnék belekeveredni.
A rossz érzésem azonban csak nőtt, mikor másnap semmilyen hírt nem hallottam Valentinóról. Általában mindennap beszélünk, így hangjának hiánya számos gondolatot keltett bennem. Talán haragszik, amiért nem mondtam el, hogy igazából mi nyomja a lelkemet? Vagy Arianna beállított a szemében egy hárpiának? Végül is, nem lepne meg…
Folytonos morfondírozásom nem hogy Danielnek, de még Anne-nek is feltűnt, mikor hétfőn bementem dolgozni.
- Azzal a motoros fiúval volt valami? – kíváncsiskodott.
- Valentinora gondolsz? – húztam fel a szemöldököm.
- Igen, arra – bólintott. – Szóval ő csinált valamit?
- Nem, nem ő – húztam el a számat. – Én voltam!
- Lesmároltad? – kaján vigyor jelent meg az arcán, miközben megnyalta ajkait.
- Nem! Mi? Csak barátok vagyunk – magyaráztam.
- Most – kuncogott.
- Ajj, olyan vagy – bosszankodtam.
- Milyen? – nevetett. – Perverz? Talán egy kicsit – jól láthatóan elszórakozott a saját bolondságán. Megcsóváltam a fejem és inkább a monitorra szegeztem a tekintetem. Átfutottam a tegnap érkezett vendégeket és maradási idejüket.
- Na, de azt nem mondtad el mi történt - nyomta ki a monitoromat Anne, a pangás közepén.
- Hát, igazából nem lényeges – motyogtam.
- Dehogynem – szögezte le. – Mesélj!
Már éppen szólásra nyitottam a számat, mikor az ajtó kinyílt. Egy vendég! Köszönöm Istenem, hogy megmentettél a beszélgetéstől! – hálálkodtam. Semmi kedvem nem volt most elmondani a történteket, hiába mondják, hogy a beszélgetés megkönnyebbülést okoz.
- Elnézést, egy recepcióst szeretnék – kuncogott egy ismerős hang.
- Vale? – kaptam fel a fejem.
- Szia – mosolygott a pult túloldaláról.
- Mit keresel itt? – talán kicsit ingerült voltam, de még nem sikerült teljesen felfognom, hogy itt áll a munkahelyem kellős közepén.
- Csak megnéztem hol dolgozol – motyogta. – Szép szálloda – mérte végig elismerően.
- Nem a mi érdemünk – emlékeztettem. – De most komolyan! Miért jöttél?
- Szeretnék beszélni veled – intett a fejével, hogy menjünk kicsit arrébb. Felálltam és a teázó asztalok egyikéhez húztam.
- Mondd, csak légy szíves gyorsan, mert a főnököm bármikor megláthat és akkor nekem annyi – magyaráztam. A főnökünk igazából jó ember, de ami a munkát illeti, nem ismer kegyelmet.
- Beszéltem Ariannaval – jelentette ki határozottan.
- Ööö.. végtére is a barátnőd, nem? Ebbe mi olyan meglepő? – tényleg baj lehet az agyammal, hogy mostanában ennyi mindent nem értek…
- Elmondta, hogy mi volt szombaton – folytatta. Ajaj, vajon mennyire lettem lehordva? – Miért nem mondtad el, hogy miket mondott? Miért hazudtál? – kérdezte értetlenül.
- Nem hazudtam – vágtam rá határozottan. – Csak eltitkoltam az igazságot – suttogtam.
- Azt hittem őszinték vagyunk egymással – fonta karba a kezeit.
- Azok vagyunk – sütöttem le a pillantásomat. – Ne haragudj, csak attól féltem, hogy szakítotok! Nem akartam belefolyni a dolgaitokba… - szabadkoztam.
- Nem folytál volna bele – kisimított egy hajszálat az arcomból.
- Sajnálom, nem tudtam – ráztam a fejem.
- Ígérjük meg, hogy ezen túl teljesen őszinték leszünk és mindent elmondunk egymásnak! – vetette fel az ötletet. Bevallom nem volt ellenemre. Nála jobb bizalmast keresve sem találhatnék.
-  Rendben – bólintottam. - Kisujj eskü? – nevetettünk fel, mikor előhozakodtam múltunk egy apró jellemzőjével.
- Legyen – nevetett. Összekulcsoltuk kisujjainkat és rántottunk egy aprót. – Egyébként - váltott újra komoly hangnemre. – azért is jöttem, hogy bocsánatot kérjek Arianna nevében és a sajátoméban egyaránt. Nem lett volna szabad elvinnem hozzátok, egyetlen szó nélkül – rázta a fejét.
- Nem azzal volt problémám – mosolyogtam rá.
- Jó, de akkor is bunkóság volt – húzta el a száját. – Ne haragudj!
- Nem haragszom – mosolyogtam rá. – De azért légy szíves kérd meg, hogy többet ne mondjon olyanokat Danielre, hogy ’’zabigyerek’’, mert erre nagyon allergiás vagyok – figyelmeztettem. – Ja, és örülnék, ha az étkészleteimet is épségben hagyná, ha legközelebb eszébe jut meglátogatni – próbáltam mosolyogni, de belül még mindig nem tudtam megbocsájtani Ariannának a hétvégi hisztériázását.
- Természetesen – bólintott. – És tényleg ne haragudj! – kérlelt.
- Nem haragszom, de azt hiszem, tényleg jobb lenne, ha mennél. Lassan várható a főnököm – pillantottam a faliórára.
- Megyek én, nem akarlak bajba keverni – mosolygott. – Köszönöm, hogy megbeszélhettük – mosolygott.
- Én köszönöm – öleltem magamhoz.
- Na, szia – indult a kijárat felé.
- Szia – intettem neki, majd visszaültem kolléganőm mellé.
- Megbeszéltétek? – pillantott rám.
- Igen – bólintottam.
- Akkor most már engem is beavathatnál – nézett kicsit szemrehányóan, bár nem értem miért. Végtére is ez az én életem nem? És oké, jóban vagyunk, hiszen együtt töltjük minden napunkat, de azért mégsem merném rábízni az életemet. Ellentétben Valentinora, akivel bár huszonöt évig semmiféle kapcsolat nem volt közöttünk, mégis olyan, mintha soha nem váltunk volna el. Ezt persze nem tudom, miért van így. Lehet, hogy csak a gyermekkori emlékek hagytak bennem mély nyomot. De az is lehet, hogy ez valami egészen más…