5. fejezet 1/2.

„A világon semmi nem olyan nehéz, mint az őszinteség…”

Szombat, négy óra. Valentino lassan egy órája késik, de nem tudom felmerjem-e hívni. Mi van, ha valami fontos ügy jött közbe és nem volt ideje még szólni sem?
- Nem jön el? – szomorkodott Dan.
- Nem tudom, kicsim – néztem rá tehetetlenül. Úgy gondolom maximum fél óráig szabad nyugtatni valakit azzal, hogy ne aggódjon, az illető el fog jönni. De ez közel egy órás késés után, már koránt sem olyan helytálló, hiszen, ha mégsem jön el, Daniel szemében én is rossz leszek.
Elhatároztam, hogy még tíz percet várunk, ha addig nem jön, elpakolok. A ebéd már így is teljesen kihűlt.
- Hívjuk fel! – kérlelt.
- Nem akarom zavarni – ráztam a fejem.
- Akkor majd én – nyújtotta kezét a mobiltelefonomért. Hosszasan morfondíroztam magamban, hogy odaadjam-e vagy sem, végül átnyújtottam neki az apró készüléket. Alighogy kikereste a számot, megszólalt a csengő. Mint a szélvész száguldott az ajtóhoz, miközben hagyta telefonomat a földre zuhanni.
- Azért, legközelebb letehetnéd az asztalra – morogtam. Visszaszereltem az akkumulátort és a hátlapot, miközben én is az ajtóhoz sétáltam.
- Bocsi… - motyogta kisfiam. Felnéztem, de a várt pillantások mellett találkoztam egy újjal is. – Ööö.. hello – nyögtem.
- Lia, ő itt Arianna – mutatott Valentino a mellette álló hölgyre. – Arianna, ő itt Lia, gyerekkori jó barátom és Daniel édesanyja – kezet nyújtottam a lánynak, aki megrázta.
- Szia – mosolyogtam.
- Szia – bólintott, anélkül, hogy akár egyetlen mosolyt is elejtett volna.
- Ne haragudjatok, hogy késtünk, csak közbe jött egy-két dolog – magyarázta a bajnok.
- De azért elviszel motorozni? – csak úgy ragyogtak kisfiam szemei már a puszta gondolattól is.
- Persze – bólintott Vale. – De szigorúan csak két körre – bólintott felém.
- Annyira bizony – helyeseltem.
- Mikor megyünk? – lelkendezett Dan.
- Amint felöltöztél – nevetett Rossi.
Daniel, mint a szélvész rohant el felöltözni. Vastagon felöltözött, hiszen a hideg a motoron megsokszorozódik. Az egyetlen szerencséjük, amiért hajlandó voltam belemenni, hogy télen motorozzanak, hogy a héten kicsit megborult az időjárás. Egy apró felmelegedésnek lehettünk szemtanúi, melynek következtében már nem csúsztak az utak és az eső is kevesebbet esett. Bár Valentino hóban-fagyban képes lenne motorozni, anélkül, hogy megcsúszna – tekintve a sok éves tapasztalatát és rendkívüli érzékét a motorokhoz – de azért még őt is féltem, nemhogy az én kisfiamat.
- Kész vagyok! – állt meg előttünk Daniel vigyázzállásban.
- Itt a bukósisak – nyújtotta át Arianna a sajátját.
- Köszi – mosolygott rá kisfiam. Felvette a fejére, majd beállította a megfelelő méretre. - Mehetünk – bólintott.
- Oké, akkor jövünk nem soká! – indultak el Valentinóval karöltve.
- Vigyázzatok magatokra! – kértem.
- Ez csak természetes – bólintott. – Nyugi, lányok! – kacsintott.
Kiléptek az ajtón, engem pedig elfogott az idegesség. Alig vártam, hogy már visszafele jöjjenek, épen és egészségesen.
- Nos… - fordultam tétován a lány felé. – Nem vagy éhes?
- Nem, kösz. Mi már ettünk – kicsit flegma volt, de ezt betudtam annak, hogy itt maradt egy vadidegennel.
- Értem – bólintottam. – És inni kérsz valamit? – bementünk a konyhába. Én töltöttem magamnak egy nagy pohár gyümölcslét, ő pedig leült az egyik székre.
- Miért vagy ilyen rendes? – kérdezte ugyanolyan flegmán, mint az imént.
- Miért lennék bunkó? – csak én vagyok hülye, hogy nem értem? Miért kellene szemétnek lennem vele? Végtére is, nem is ismerjük egymást. Csak annyit tudok, hogy Valentino barátnője. És ismerem már annyira, hogy ne jöjjön össze akárkivel.
- Talán mert azzal járok, akivel – mondta gúnyosan.
- Igen, Valentinoval. Na és? Nekem ő nem több mint egy jó barát – még mindig nem értem, mire akar kilyukadni.
- Ugyan már! Komolyan ilyen hülyének néztek? Nem veszem be, ezt a ’’régen is barátok voltunk, most is azok leszünk’’ dumát! Tudom, hogy akarsz tőle valamit! – támadt nekem.