2. fejezet

„Az idő sok mindent átalakít; az ember sosem tudhatja, hová jutnak a barátai, vagy, hogy hosszú idő múltán hol találkozik velük...”

- Még mindig nem hiszem el, hogy te vagy az! – Valentino a fejét csóválta. Beültünk az iskolával szemben álló kávézóba beszélgetni.
- Én se fogtam még fel teljesen – mosolyogtam.
- Honnan ismeritek egymást? – láttam, hogy régóta foglalkoztatja a kérdés Danielt, de még csak most bökte ki.
- Emlékszel, hogy meséltem, öt éves koromig Olaszországban éltem? – pillantottam kisfiamra.
- Igen – bólintott.
- Nos, Valentino volt ott a legjobb barátom – pirultam el.
- De jó! – mosolygott.
- És a bajtársad – nevetett fel az említett.
- Ne is emlékeztess! – nevettem én is. – Öt évesen rosszabb voltam, mint tizenöt évesen – mosolyogtam
- Ez másképp lett volna, ha ott maradtál volna velünk – mosolygott. – Nagy betyárok voltunk ám a srácokkal – mesélte.
- Valahogy sejtettem – mosolyogtam, tiszta szívemből. Alig tudtam felfogni, hogy újra látom. Eltekintve attól, hogy huszonöt évvel öregebbek lettünk, semmit nem változott. Ugyanaz a motoros suhanc volt, aki hét évesen.   
Dan látta, hogy egy nosztalgiás beszélgetés veszi kezdetét, így inkább leült az egyik számítógép mellé, és internetezni kezdett.
- Hihetetlen, hogy van egy fiad – méregette Valentino.
- Miért olyan hihetetlen? – néztem rá én is. – Talán nem képzelted volna rólam? – színleltem felháborodást.
- Nem erről van szó – ellenkezett azonnal. – Egyszerűen csak.. az én emlékeimben úgy élsz, mint egy öt éves kislány – mosolygott. – Aki utálta a copfot, és addig könyörgött a szüleinek, míg meg nem kapta a kis motort a játékboltból – kuncogott.
- Az régen volt – suttogtam. – Megváltoztam -.
- Felnőttél – állapította meg mosolyogva.
- Talán túlságosan is – sóhajtottam.ü
- Ezt, hogy érted? – értetlenül pillantott rám, majd kortyolt egyet a kávéjából.
- Hosszú történet – legyintettem. – Nem fontos – húztam mosolyra ajkaimat, hogy eltereljem figyelmét.
- Engem érdekel – mélyen nézett a szemembe. Tökéletes meggyőzés! Még mindig emlékszik a gyenge pontomra, ez valami hihetetlen.
- Hát… én csak… - kezdtem el hebegni. – Nem éppen úgy alakult az életem, ahogy terveztem – suttogtam. – Az, az ominózus nap mindent és mindenkit megváltoztatott. Tudod, anyám úgy próbálta meg kompenzálni apám elvesztését, hogy mindenkivel összefeküdt. Én pedig ezt nem bírtam elviselni. Érted, ő az anyám és… minden nap más férfi mászkált a lakásunkban. Megelégeltem, és tizenhat évesen egy hatalmas vita után elköltöztem otthonról – meséltem.
- Hova? – meglepetten kapta rám a fejét, kávéja fölül.
- Kollégiumba – húztam el a számat. Nem volt egy leányálom, de akkoriban még ez is jobb megoldásnak bizonyult annál, hogy anyámmal maradjak.
- És ő mit szólt hozzá? – még mindig értetlen tekintettel meredt rám. Nem is csodálom, hiszen annak idején az én édesanyám volt az anyák egyik legjobbja. Az, hogy megváltozott, talán még apám halálánál is nagyobb veszteség volt az öt éves énem számára.
- Semmit – vontam meg a vállam. – Két évig fizette, aztán követelte, hogy dolgozzak, ha meg akarok élni, ő nem tart el tovább – elszörnyülködött a szavak hallatán.
- Nem hiszem el, hogy így megváltozott – csóválta a fejét. – Támogatnia kellett volna! Ez az anyák feladata – hevesen magyarázott. Mindenkit meg akart győzni a meglátásáról, nem törődve azzal, hogy csak én hallom.
- Ez lenne… - suttogtam az orrom alatt.
- És Daniel? – jutott eszébe egy újabb kérdés. Egy apró reményfoszlány, ami megmentheti az emlékeiben élő gyönyörű, kedves nőt attól, hogy egy rút boszorkánnyá változzon. – Vele törődik?
- Néha felbukkan, hogy meglátogassa, de nem nevezném törődésnek – rántottam meg félszegen a vállamat. Nem szerettem anyámról beszélni. Féltem, hogy ez alapján ítélnek meg, és azt hiszik én is olyan vagyok, mint ő, ez pedig még véletlen sem igaz!
- Hihetetlen – csóválta tovább a fejét.
- Előfordul. Manapság több helyen is, mint gondolnánk - mosolyogtam rá biztatóan. – Felnőttem. Rendes, épeszű, felelősségteljes ember lett belőlem és az életemet a fiamnak szentelem. Nekem csak ez számít, semmi más – ő is elmosolyodott.
- Legalább a párod támogat? – kérdezte mosolyogva.
- Milyen párom? – ráztam meg értetlenül a fejem..
- Hát, Daniel apja – tekintete ismét értetlenséget sugallt.
- Danielnek nincs apja – jelentettem ki határozottan.
- De hát, valahogy csak megfogant... – egyre értetlenebb volt. Agyában számtalan gondolat cikázott, hogy megoldást találjon az előbb hallottakra.
- Elhagyott – feleltem. – Mikor megtudta, hogy terhes vagyok – hátrapillantottam fiamra, aki boldogan játszott, az egyik online játékkal.
Visszapillantottam Valentinora. Mondani akart valamit, de inkább magába fojtotta. Felállt, hogy átülhessen mellém.
- Sajnálom – suttogta. - Azt is, hogy nem voltam melletted, mikor ezeken a szörnyűségeken keresztül mentél – ölelt meg.
- Nem kell sajnálnod – mosolyogtam rá. – Nem a te hibád volt -.
- De megkereshettelek volna… - motyogta.
- Ahogy én is téged – feleltem. – De nem tettem – tökéletesen tisztába voltam az okokkal, hiszen évekig magamnak is ezt magyaráztam, most hirtelenjében mégis bűntudat fogott el.

- Most mesélj te! – kérleltem. Rendeltünk magunknak egy-egy szelet süteményt, hogy kicsit felocsúdjunk az elmesélt életem után.
- Mit meséljek? – mosolygott szerényen.
- Mondjuk, hogy hogyan kaparintottad meg azt a kilenc világbajnoki címet – kuncogtam.
- Szóval tudod? – dőlt hátra vigyorogva. A pincér, kezében a három tányérral érkezett meg az asztalunkhoz. Letette elénk a süteményeket, majd visszasétált a pulthoz.
Persze az édességekre Daniel is azonnal felfigyelt. Fénysebességgel száguldott vissza az asztalhoz, hogy leülhessen a nagy szelet erdei gyümölcsös finomság mellé.
- Mit tudok? – kuncogtam, miközben azt figyeltem, ahogy az én édes kisfiam tömi magába az édességet. – Hogy gyorsasági motorversenyző vagy? – pillantottam Valentinora. – Mintha már olvastam volna valahol -.
- Tényleg? – kapta fel a fejét Dan. – Te motorozol?
- Igen – bólintott Valentino.
- Hú, ez tök jó – csillogtak fel fiam szemei. Csak reménykedni tudtam, hogy eszébe se jut motorra ülni!
- És a családod? – váltottam gyorsan témát. – Róluk például nem tudok semmit, amióta eljöttem -.
- Megvannak, köszönöm – bólintott. – Nincs velük túl sok minden – gondolkodott. - Elváltak, még kisebb koromban – magyarázta.
- Komolyan? – lepődtem meg. – Stefania és Graziano elváltak? Sose gondoltam volna – hitetlenül ráztam a fejem. Számomra, apám halála után, mindig Grazianoék voltak a példaképek. Olyan házasságra vágytam, amilyen az övéjük volt.
- Igen, de szerencsére jóban vannak – mosolygott megkönnyebbülten.
- Akkor jó – mosolyogtam. Pár perc néma csend telepedett közénk, míg lenyeltünk néhány falat süteményt. – Na és feleség, gyerekek, valami? – Felkapta a fejét kérdésem hallatán.
- Úgy érted nekem? – mutató ujjával a mellkasára mutatott.
- Hát nem is Danielnek – nevettem fel.
- Nekem még nincs saját családom – pillantott süteményére. Bár érzékeim néha csalnak, most mégis úgy éreztem, boldog hang, ide vagy oda, ő szeretne már családot. – Nem sietem el a dolgokat – nevetett.
- És az anyajelölt megvan már? – érdeklődtem.
- Hát… van most egy barátnőm – vállrándítással jelezte, hogy nem nagyon szeretne erről többet beszélni.
- Értem – mosolyogtam. Mindketten elfogyasztottuk a süteményeket, majd jobbnak láttuk lassan hazaindulni, hiszen Danielnek még meg kell írnia a házi feladatát.
A pincér kihozta a számlát, melynek kifizetése kisebb hadakozásba ment át közöttünk. Valentino ragaszkodott hozzá, hogy ő fizessen, először én is a teljes összeget akartam fizetni, majd lejjebb adtam, a fele-fele fizetésre, ám ő továbbra sem hagyta magát. Végül Daniel kérésére, beadtam a derekamat.
- Ezért még számolunk! – figyelmeztettem Valentinot.
- Miért? Én vagyok a férfi, nekem illik fizetni – mosolygott.
- Ez pedig a huszonegyedik század, én egy független, egyedülálló nő vagyok, akinek pont ma mentetted meg a kisfiát! – emlékeztettem.
- Más is megtette volna – legyintett.
- De nem más volt, hanem te – hálálkodtam. – De komolyan, Valentino! Szeretném valahogy meghálálni -.
- Rendben – egyezett bele. – Engedd, hogy hazavigyelek titeket – állt meg kocsija mellett.
- Csak, ha holnap este átjössz hozzánk vacsorára – fontam karba a kezeimet. Valójában féltem. Ha tényleg annyira csúsznak az utak, hogy az egyik autó majdnem elcsapta a kisfiamat, lehet, hogy nekünk se kellene autóba ülni. Ugyanakkor, gyalog sem biztonságos.
- A holnap este nem jó – húzta el a száját. – De, holnapután ráérek – mosolygott.
- Juhú! – kiáltott fel kisfiam. Mindketten jót mosolyogtunk Daniel kitörő örömén. Úgy látszik, már is megkedvelte Valentinot.
Miután Vale kioldotta a kocsi zárát, Daniel bepattant hátulra, én pedig az anyósülésen foglaltam helyet.