1. fejezet 2/2.

Visszasétáltam az előbbi útvonalon, felszálltam a soron következő metróra, és újabb két állomást utaztam. A szálloda közvetlenül az aluljáró bejárata mellett volt. Praktikus és egyszerű, így jellemezte főnököm, mikor először mutatta be a helyet.
Amint beléptem a pulthoz siettem. Levettem a kabátomat és a fogasra akasztottam, majd vártam, hogy megérkezzen, Anne, a kolléganőm.

- Itt vagyok – futott be végül, tíz perces késéssel. Megszokott volt tőle, általában én segítettem neki elsimítani a dolgot, a főnök előtt. Őt is nemrég vették fel, ahogy engem, ám neki ez volt az első munkahelye, így én a több éves Birminghami munkámmal, igazán tapasztaltnak számítottam mellette.
- Már azt hittem kezdhetek kifogásokat gyártani – nevettem.
- Köszi, én is szeretlek – vágott gúnyos grimaszt. – Egyébként, hoztam kávét – nyújtott felém egy pohárral.
- Istennő vagy – a forró italra vetettem magam.
- Mindjárt gondoltam – nevetett fel. – Téged aztán könnyű megvásárolni – mosolygott.
- Tévedsz! – csóváltam a fejem. – Engem nem lehet megvásárolni – jelentettem ki határozottan.
- Ugyan már, mindenkit meglehet – legyintett.
- Hát, akkor én kivétel vagyok – kortyoltam újabbat a kávémból. Mindketten tudtuk, hogy eltérő véleményen vagyunk, így Anne jobbnak látta, ha inkább témát váltunk.
- Na és, hogy van az én kis hercegem? – utalt imádott kisfiamra.
- Jól. Bizonyára már elkezdődött az első órája – mosolyodtam el.
- Szegény – húzta el a száját.
- Tudod, irigylem őt. Minden nap, olyan lelkesen megy iskolába – magyaráztam. – Én emlékszem, néha azon gondolkoztam, hogy inkább megölöm magam, minthogy betegyem oda a lábam -.
- Mások vagyunk – felelte kolléganőm. – Ráadásul még csak első osztályos. Rengeteg ideje van még megutálni -.
- Ezt előtte lehetőleg ne hangoztasd – kértem.
- Ez csak természetes – bólintott aprót, mire megérkezett a nap első vendége.
Az órák csak úgy teltek. Délhez közeledve, az emberek sokasodtak, Anne-el alig bírtuk kapkodni a kezünket, míg később teljesen megfogyatkoztak.
- Ideje mennem – kaptam fel táskámat, amint négyet ütött az óra.
- Mázlista.. – dörmögte az orra alatt.
- Ne aggódj! A váltás elszívja az utolsó szál cigiét is, majd belép az ajtón – kacsintottam rá.
- Szólj neki, hogy szívja gyorsabban! – kért. Intettem neki egyet, mielőtt kiléptem az ajtón.
- Anne már vár titeket – vetettem oda a fiúknak. Bólintottak egy aprót, majd elnyomták a csikkeket.
Lesiettem az aluljáróba, felmutattam a bérletem az őrnek és vártam a metrószerelvényt. Mindent úgy tettem, ahogy szoktam. Ám, amint elértem Daniel iskoláját, egy tanárnő rohant ki elém.
- Jaj, Istenem! Ms. Conti – lihegett, az alig félpercnyi futástól.
- Mi történt? – megrémültem. Mrs. Morris sosem rohanna ki egyetlen szülő elé se, csak, ha valami nagy baj történt.
- Ma elmaradt az utolsó óra, Mr. Stevens betegsége miatt – kezdett bele. – Daniel úgy döntött, beül abba a kávézóba – mutatott az utca túloldalára – internetezni, míg maga megérkezik. Ám amikor át akart haladni a zebrán, az egyik autó megcsúszott – szívem őrült tempóban kezdett verni. Ugye nem mondja komolyan, hogy elütötték? Könyörgöm Istenem! – Egy nagyon kedves fiatalember szerencsére megmentette. Mindannyian sérülés nélkül megúszták az esetet – bólogatott a hölgy.
- Remek, és akkor most hol van? – néztem körbe, hátha meglelem fiamat.
- Tudja, beszédbe elegyedett a férfival, aki megmentette, aztán elfordultam egy pillanatra és mire visszanéztem, eltűntek – mesélte a nemrég történteket.
- Hogy érti azt, hogy eltűnt a fiam? – fakadtam ki. Minden apró szempár rám szegeződött, de én nem zavartattam magam. Képtelen voltam bármire is figyelni. Csak Daniel érdekelt, és az, hogy velem legyen.
- Nyugodjon meg, kérem! – csitítgatott a tanárnő.
- Nyugodjak meg, mikor nem találják a fiamat? Mi van, ha az a férfi elrabolta? Lehet, hogy valami pedofil disznó! – gyártottam le, megannyi borzalmas gondolatot fejben.
Mrs. Morris képtelen volt megszólalni, tisztában volt azzal, hogy nekem van igazam. A telefonomért nyúltam, azon morfondíroztam, hogy felhívom a rendőrséget, mikor meghallottam a hangját.
- Anyu! – kiáltotta boldogan. Felém szaladt, azonnal leguggoltam, hogy megöleljem.
- Jesszusom, Daniel! Hol voltál? A szívroham kerülgetett – sóhajtottam megkönnyebbülten.
- Juj, anyu el sem tudod képzelni, hogy mi volt! – mesélte lelkesen. – Majd nem elütöttek… - kezdte.
- Igen, ezt hallottam – mutattam Mrs. Morris felé.
- Jó, de képzeld! – újságolta. – Aki megmentett, szintén olasz, mint te – önfeledt boldogság ragyogott apró arcán.
- Tényleg? – mosolyogtam én is.
- Igen – bólogatott. – És képzeld, meghívott egy forró csokira – intett a kávézó felé. Azonnal megértettem, hol bujkált az imént. – Nagyon rendes bácsi. Gyere, bemutatom! – megragadta a kezem és magával húzott, alig pár méteren keresztül. – Anya, ő itt Valentino – mondta. Felpillantottam fiam megmentőjére. Lábaim egyszeriben gyökeret vertek a betonba. A szeme, az orra, a szája… semmit sem változott!
- Lia? – hallottam meg nevemet a szájából.
- Megismersz? – mosolyodtam el.
- Hát persze – derült fel az arca. – Lia Conti – mosolygott.
- Te pedig Valentino Rossi - elvesztem gyönyörű, mély tekintetében.
- Istenem! Nem láttalak, már vagy… - elgondolkodott.
- Huszonöt éve – fejeztem be helyette a mondatot.