1. fejezet 1/2.

„Az egész gyermek olyan, mint egyetlen érzékszerv, minden hatásra reagál, amit emberek váltanak ki belőle. Hogy egész élete egészséges lesz-e vagy sem, attól függ, hogyan viselkednek a közelében.”

Azt hiszem sosem bocsájtottam meg édesanyámnak, hogy évekkel ezelőtt nem engedte, hogy ott legyek édesapám temetésén. Persze sokan egyetértettek vele, hiszen alig töltöttem be az ötödik életévemet, ám tudom, nekem sokat jelentett volna.
Apám és Valentino… ők ketten jelentették számomra annak idején a legtöbbet, anyám pedig elérte, hogy egy nap alatt veszítsem el mindkettőjüket. Mai napig emlékszem barátom könnyes szemeire, mikor nagybátyám beültetett a bérelt kocsijába és elindult velem a reptérre. Akkor láttam őt utoljára.
Persze a sajtóban számtalan hírt láttam róla, miután teljesítette élete legnagyobb vágyát és bekerült a gyorsasági- motorverseny bajnokságba. Mára kilenc világbajnoki címmel rendelkezik, és nyugodtan mondhatjuk, mindenidők egyik legmeghatározóbb alakja lett a motorsportban.
Tudtam róla, hogy boldog, és ez a tudat volt az egyetlen, ami kárpótolt azért, hogy mára már bizonyára a nevemre sem emlékszik.
Én persze még mindig emlékszek minden butaságra, amit együtt csináltunk. Mindig ezekre gondolok, még így sok-sok év elteltével is, egy gyönyörű kisfiú anyukájaként. Részben ez adta az alapját a gyermeknevelési stílusomnak is, mivel megfogadtam, megadom a lehetőséget, hogy fiam is megannyi gyönyörű élményt szerezhessen barátaival, mint én.

Alig öt hónapja költöztünk át Birminghamből Londonba, Daniel már el is kezdte az első osztályt. Tegnap kaptam meg az értesítőt a harmadik hónapról. Bár még nagyrészt csak ismerkednek a gyerekek, ezzel az egész iskolarendszerrel, Dan mégis minden reggel örömmel kel fel.
Ez rólam már kevésbé mondható el. Évekig tanultam Anglia egyik leghíresebb egyetemén, majd találkoztam egy helyes fiúval, akiről azt hittem, ő számomra az igazi. Csak akkor jöttem rá, hogy a valóságban nem létezik olyan, hogy ’igazi’, mikor már a gyermekét hordtam a szívem alatt. Persze ő amint megtudta, hogy hamarosan hárman leszünk, azonnal lelépett, hogy visszakorrigálja a számot kettőre.
Így hát, szülés után se volt lehetőségem visszatérni az egyetemre. Megragadtam az első pénzkeresési lehetőséget és recepciósnak álltam egy hotelben. Mára egészen beletanultam a dologba, bár van egy olyan érzésem, hogy megszeretni, sosem fogom. Még is éltem a lehetőséggel, mikor felajánlották, dolgozzak a hotellánc londoni épületében. Kialakítottunk magunknak egy kényelmes kis életet, ám a napok többnyire elég monotonan telnek. Legalábbis teltek..

- Mindent elraktál? – kérdeztem aznap reggel is, a lakásunkban.
- Igen – bólintott.
- Sapka, sál is megvan? – néztem rá, míg felvette kis csizmáját.
- Meg – húzta fejére, az említett ruhadarabot.
- Kesztyű? – pillantottam kezeire. – Sejtettem – mosolyodtam el. Belenyúltam Dan tavalyi kabátjának zsebébe, és kivettem belőle az összetekert kesztyűt.
- Anyu, minek ez? – nyűgösködött, mikor megkértem, húzza fel. – Még nincs is tél -.
- Naptár szerint! – emeltem fel az ujjam. – Viszont az utak már csúszósak, és leszállt a köd. Nem szeretném, ha megfázna a kezed – magyaráztam. Belebújtam a csizmámba, míg ő végre felhúzta a két apró kis anyagot kezére.
- Mehetünk – mosolygott.
- Remek – mosolyodtam el én is. Felkaptam a táskámat, bezártuk az ajtót, majd elindultunk a metróhoz. Nem szeretek ilyen időben vezetni, kész életveszély. Ezért egyeztünk meg Daniellel abban, hogy húsz perccel korábban indulunk, és metróval közlekedünk.
- Siessünk, siessünk! – szaporáztuk meg lépteinket. A metró lejárónál előreengedtem, majd felmutattam az őröknek bérletünket.
- Mit szeretnél reggelire? – kérdeztem kisfiamat, míg a metrószerelvényre vártunk.
- Valami kakaósat – vonta meg a vállát.
- Rendben – mosolyogtam. Hátrább álltunk, mikor meghallottuk a metró jellegzetes hangját. Amint lefékezett előttünk, az ajtók szétnyíltak, az emberek pedig felözönlöttek a járatra. Többségük iskolás volt, minden féle korosztályból. De sok idősödő ember is csatlakozott hozzájuk, hogy elfoglalják az ülések többségét.
- Ülj le! – intettem az egyetlen szabadhely felé.
- Biztos? – nézett fel rám.
- Igen – bólintottam. – Csak előbb kérdezd meg, hogy foglalt-e – utasítottam. A tizenéves lányokhoz sétált, teljesen zavarban volt, de sikerült kiböknie azt az apró mondatot.
- Elnézést, foglalt ez a hely? – kérdezte.
- Nem – mosolyogtak rá a lányok, mire Dan leült melléjük. Egész úton a földet pásztázta szemeivel, míg a hangosbemondóban meg nem hallottuk a következő állomás nevét. Az ablakokon át lassan elkezdett beszűrődni a megálló fénye, Daniel felpattant a helyéről és megfogta a kezem. A tömeg egy részével próbáltunk kijutni a szerelvényből, miközben a felszállók megpróbáltak felfurakodni mellettünk.
- Megvagy? – pillantottam Danielre.
- Igen – bólintott.
- Akkor jó – mosolyogtam. Elengedte a kezem, majd fellépett előttem a mozgólépcsőre. Igazi gyerek volt, imádta a mozgólépcsőket. Nem egyszer hallottam már tőle, hogy legszívesebben lecsúszna a mellette felszerelt korláton, persze ilyenkor be kellett vetnem anyai szigoromat, és figyelmeztetni, hogy még csak eszébe se jusson megpróbálni, mert életveszélyes.
Az aluljáróból kiérve boltok ezrei sorakoznak. Nagy üzletet csinálnak vele, hiszen az itt kiérkező emberek többsége mindig vesz valamit munka, vagy iskola előtt. A mi megszokott helyünk a pékség. Isteni péksüteményeket sütnek, és nagyon jó áron adják őket.
- Na, milyet szeretnél? – kérdeztem kisfiamat.
- Olyat! – mutatott az apró, kakaós csavartakra.
- Rendben. Kérnék 15 deka kakaós csavartat, és két sajtos pogácsát – a nő bólintott, majd két külön tasakba pakolta a finomságokat. Fizettünk, és indultunk is tovább. – Berakjam a táskádba?
- Nem kell – majszolgatta az első darabot. – Mire berakod, elfogy – mosolygott.
- Azt látom – nevettem fel. Balra fordultunk az iskola utcájához. Végig sétáltunk az utcán, majd megálltunk az iskolaépület előtt. Hatalmas volt, ám messziről sokkal inkább tűnt bérháznak, mint tanintézménynek. Ettől függetlenül a tanításukra eddig még nem hallottam panaszt.
Daniel lenyelte az utolsó falatot is, mielőtt a zacskót a közeli szemetesbe hajította.
- Köszi, hogy elkísértél – nézett újra rám.
- Vettem a célzást – kuncogtam. – Már megyek is – igazítottam meg a sapkáját. – Délután jövök – mosolyogtam rá.
- Oké – mosolygott ő is, mielőtt hátat fordított.
- Vigyázz magadra! – szóltam utána.
- Vigyázok.. – legyintett, majd eltűnt a hatalmas ajtó mögött.