15. fejezet 1/2.

„A kötelék, mely igaz családot összefűzi, nem a vér, hanem egymás élete iránti tisztelet és benne lelt öröm.”

Miután Valentinoval megvettük az ajándékok többségét hazamentünk Danielhez. Most először láthattam drága barátom házát és azt kell mondjam, nem csalódtam. Tökéletesen tükrözte a belső énjét. Egyszerűen imádom! Ráadásul kisfiam is nagyon jól érezte magát. Rég láttam ilyen kivirultnak.

A napok gyorsan teltek. Reggelente Valentino vitt dolgozni. Tudtam, hogy ez macera neki, de nem tűrt tiltakozást. Napközben is ő vigyázott Danra. Nem bántam, hiszen a saját életemet is rábíznám, így a fiamat is nyugodt szívvel hagyom ott vele. Vale olyan volt, mintha csak az apja lenne. Mindennap kitalált valami programot. Elmentek fenyőfát venni, elmentek megnézni egy-egy általunk még fel nem fedezett részt Londonból, sőt azt is kitalálták, hogy ha megérkezik Valentino öccse, a két ünnep között a Silverstone-i versenypályát is megnézik. Örülök neki, hogy így megtalálják a közös hangot, de azért remélem nem fognak egyetlen versenyautót vagy motort se kipróbálni látogatásuk alkalmával.

Stefania és Luca hétfő délelőtt érkeztek. A srácok kimentek eléjük a reptérre, míg én szokásos munkaidőmet töltöttem.
Ahogy tudtam, ők bizonyára éppen kipakolnak, egyre lassabban vánszorgott az idő. Kicsit ideges voltam, remélhetőleg Dan nincs útba egyiküknek sem.
Végül Anne-el beszélgettem el a hátralévő órákat. Elmesélte melyik rokonának mit vett és, hogy ő mire is vágyik igazán. Én is elmeséltem kit mivel lepek meg, de még hátra volt egyetlen ajándék, Valentinoé. Tanácstalan voltam, nem tudtam minek örülne igazán. Egy motornak? Hisz’ több is van neki. Egy autónak? Az is van. Egy bukósisaknak? Megtudtam, hogy nemrégiben az egyik futamon életét vesztette egyik legjobb barátja, Marco Simoncelli, így készítetett az emlékére egy új sisakfestést. Tehát, ez is van neki! De még se adhatok neki egy tusfürdőt, vagy egy borotválkozó felszerelést (főleg, hogy az utóbbit mostanában eléggé elhanyagolja). Az túl sablonos és egyszerű. Persze a karácsony nem a pénzről szól és nem is az ajándékok méretéről, de szeretném valami igazán különlegessel meghálálni neki azt, hogy az utóbbi időkben ennyire mellettem állt és, hogy bármikor számíthatok rá.
Anne azt tanácsolta, kérjem ki Stef véleményét. Talán igaza van. Végtére is ki ismerné jobban Valentinot, mint az édesanyja?

Délután értem jött drága barátom, hiába tiltakoztam. Neki most a családjával kellene lennie!
- Ne aggódj, pár percet kibírnak nélkülem – mosolygott.
- De akkor is… - puffogtam.
- Luca éppen Daniellel játszik. Úgy tűnt jól megértik egymást – mesélte. – Anya meg rájuk figyel, miközben kipakolja a cuccaikat.
- Jó, de… - kezdtem bele ő azonban félbe szakított.
- Nincs de! Ne aggódj már annyit! – dorgált le.
- Bocsi – motyogtam. – Megszokás.
- Tudom – mosolygott halványan. – Nem leszidni akartalak.
- Gondoltam – mosolyogtam rá.
Hamar a lakásához értünk. Izgatottan és kissé idegesen léptem át a küszöböt, miközben Valentinot követtem. A konyha felől nevetés szűrődött ki, így minket is arra vezetett utunk.
- Megjöttünk – mosolygott Rossi a kis csapatra. Mind a három szempár felénk irányult.
- Sziasztok – mosolyodtam el.
- Szia, anyu! – állt fel Daniel, majd hozzám szaladt egy pusziért.
- Szia, Kicsim – öleltem meg. – Hogy vagy?
- Jól – mosolygott boldogan. – Stef néni éppen most adott nekünk süteményt.
- És finom? – tereltem vissza az asztal felé. Közben Valentino is leült és kihúzta maga mellett a széket, hogy én is leüljek.
- Nagyon – nyalta meg a száját.
- Örülök – mosolyogtam, majd a másik fiú mellé fordultam. Ő már tizenéves volt, a kora legalább a duplája volt kisfiaménak. Az ő arcán is jelen volt a rosszfiúság, mint féltestvéréjén, bár jóval kisebb mértékben. – Szia – fordultam felé. – Lia Conti vagyok – mutatkoztam be.
- Luca – bólintott tele szájjal. – Te vagy Valentino barátnője?
- Milyen értelemben nézzük a barátnő szót? – néztem cimborámra.
- Baráti – felelte.
- Igen, én vagyok – fordultam ismét testvére felé. – Még kiskorunkból.
- Sokat változtál – mosolygott Stefania.
- Eltelt huszonöt év – mosolyogtam rá, majd közelebb léptem és megöleltem. – Örülök, hogy újra látlak – töröltem le az első kicsorduló könnycseppemet. Hihetetlenül jó érzés volt újra látni őt. Mintha a második édesanyám lenne.
- Én is nagyon örülök – mosolygott továbbra is. – Valentino rengeteget mesélt rólad az utóbbi hetekben.
- Remélem, a felét se hitted el – nevettem.
- Nem mondtam semmi rosszat – motyogta az említett tele szájjal.
- Tényleg nem – nyugtatott meg Stef. – De abban teljesen igaza volt, hogy gyönyörű vagy! És a fiad is fantasztikus!
- Köszönöm. Daniel tényleg remek gyerek, ő számomra a legfontosabb, de gondolom te is ismered ezt az érzést – mosolyogtam.
- Igen – bólintott.
- A szépséges dolgot azonban cáfolnám… - kuncogtam.
- Nem látod magad tisztán – forgatta meg szemeit Vale.
- Ebbe ne menjünk bele… - kértem, mire ő együttértően bólintott. Leültem mellé, Stefania pedig elém is letett egy nagy tányér sütemény. Már a kinézetétől is összefutott a nyál a számba, hát még mikor megkóstoltam. Sose ettem még ilyen finom süteményt!