14. fejezet

„A barátság az, mi megmutatja nekünk, hogy sem örömünkben, sem bánatunkban nem vagyunk egyedül.”

Egy fél órát még legalább beszélgettünk, míg végre Danielnek sikerült elaludnia. Valentino segített visszavinni őt a szobájába, majd mindketten lefeküdtünk aludni. Különösen nekem volt fontos, hogy kialudjam magam, hiszen pár óra múlva dolgozni kell mennem.
Ezt meg is éreztem, mikor szólt az ébresztőm. Rég voltam ilyen fáradt reggelente. Ha tehetném, be se mennék a munkahelyemre. De ezzel bizonyára nagyon sokan vannak így.
Lábujjhegyen osontam ki a konyhába, Valentino még aludt és nekem nem állt szándékomban felébreszteni.
Melegítettem egy kávét, majd a nappali irányába sétáltam. Szegény elég kényelmetlenül feküdhetett, remélem, a háta nem fogja megérezni. Rosszul érintene, ha miattam lennének problémái még a hátával is.
Csak néztem őt, miközben a kávémat kortyolgattam. Olyan aranyos látványt nyújtott, hogy akár egész nap képes lettem volna őt nézegetni. Sajnos az ágy kicsinységét tekintve, miközben meg akart fordulni a párna kicsúszott a feje alól és egyenesen a padlóra zuhant. Valentino összerázkódott, majd kinyitotta szemeit.
- Jó reggelt! – motyogta még félálomban.
- Neked is – mosolyogtam. Felé nyújtottam a párnát. – Aludj nyugodtan, úgyis megyek zuhanyozni – magyaráztam neki. Bólintott és visszahajtotta fejét a párnára, míg én folytattam reggeli teendőimet.

Kellőképpen felfrissítettem magam a zuhannyal, majd kerestem egy elfogadható ruházatot. Egyszerűt akartam, mégis kényelmeset és csínosat. Végül egy egyszerű farmernadrág és egy fehér pulóver mellett döntöttem. Kötött volt ugyan, de nagyon nőies és még a kinti hidegektől is megvédett.
Miután kifésültem és felkötöttem a hajamat, visszasétáltam a nappaliba. Valentino a kanapén ült és alig hallható hangerőn nézte a televíziót.
- Miért nem alszol? – ültem le mellé.
- Elég nehéz ezen az ágyon – kuncogott.
- Én mondtam – emlékeztettem.
- Nem baj, legalább te kényelmesen aludtál – mosolygott.
- Foglald el az ágyam, ha gondolod – biccentettem a szobám felé. – Nekem úgyis mennem kell – sóhajtottam.
- Kérj betegszabadságot! – vetette fel az ötletet.
- Ezt a másfél hetet már kibírom – motyogtam. – Csak Danielnek lesz rossz..
- Miért? – kérdezte Valentino.
- Mert amíg én dolgozom, ő a szomszédba megy – magyaráztam.
- A szomszédba? – kérdezte meglepetten, majd neki is leesett. Nincs más ember, akire bízhatnám. – Én ráérek – ajánlotta.
- Tényleg? – kérdeztem döbbenten. – Vigyáznál rá?
- Persze, szívesen – mosolygott. – Jól megértjük egymást..
- Igen, ez igaz – bólogattam. – De nem fog zavarni?
- Dehogyis. Egyébként is, jövő hét elején jönnek anyáék is. Szerintem Daniel jól ellesz az öcsémmel – mosolygott.
- Köszönöm – öleltem meg. – Tudom, hogy ezért nagyon sokkal jövök neked -.
- Nem kerül semmibe – mosolygott rám. – Szívesen teszem -.
- Majd valahogy akkor is meghálálom – biztosítottam. – Viszont van egy feltételem – emeltem fel mutatóujjam.
- Micsoda? – kérdezte kíváncsian.
- Nincs semmi motor és semmi száguldozás! – kötöttem ki az egyetlen feltételt.
- És PS? – kérdezte mosolyogva.
- Az lehet – egyeztem bele.
- Szuper – mosolygott. – Amúgy, ne vigyelek el? – ajánlotta.
- És Dan? – kérdeztem.
- Húsz perc alatt megjárom. Addig hagyunk neki egy üzenetet, ha felébredne – vetette fel az ötletet.
- Biztos, hogy jó ötlet? – kérdeztem kicsit félve. Nem szeretem egyedül hagyni a fiamat.
- Nyugi, nem lesz semmi baj – mosolygott.
- Rendben – sóhajtottam fel.
- Összekapom magam és indulhatunk. Két perc – állt fel, majd a fürdőszobába indult. Tényleg nagyon gyorsan összekapta magát, addig én megírtam a levelet Danielnek, és kiraktam a kanapéra, amin összehajtottam az ágyneműt, amivel Valentino aludt.
- Mehetünk – mosolygott.
- Oké – bólintottam. Felhúztuk a cipőinket, majd a kabátot is magunkra öltöttük és elindultunk otthonról. Bezártam a lakásajtót, majd a pótkulcsot Valentinora bíztam.

Lényegesen hamarabb odaértünk, mintha metróval utaztam volna. Persze a metró gyorsabb, ez tény. De így legalább nem kellett egy percet se gyalogolnom.
- Itt vagyunk – parkolt le a szálloda előtt.
- Köszönöm – mosolyogtam rá.
- Igazán nincs mit – mosolyodott el ő is. Pár pillanatig csak néztük egymást, végül úgy döntöttem, ideje kiszállnom.
- Hát, akkor… szia – nyitottam a kocsi ajtaját.
- Lia, várj! – nyúlt a kezem után.
- Igen? – kérdeztem meglepetten. Elfelejtett volna valamit?
- Mikor végzel? – kérdezte.
- Négykor – mosolyogtam rá. – Miért?
- Csak kérdeztem – vont vállat mosolyogva.
- Értem – közelebb hajoltam és nyomtam egy puszit az arcára. – Aztán jó fiúk legyetek! – kacsintottam rá.
- Mindig azok vagyunk – nevetett. – Szia – intett, miután kiszálltam a kocsiból.
- Szia – mosolyogtam rá még utoljára, majd besétáltam munkahelyem ajtaján.
Anne persze azonnal letámadott, meg akarta tudakolni, miért is jöttem ezúttal Valentinoval. Persze, hiába meséltem, hogy csak úgy elhozott, nem hitte el. Ezek után már nem éreztem késztetést arra, hogy beavassam abba, nálunk aludt a kanapén, sőt, előtte még meg is csókoltam. Még mindig szégyelltem magam amiatt, amit tettem. Nem vagyok az a letámadós típus, ezzel valószínűleg ő is tisztában van, tegnap azonban mégsem tudtam parancsolni magamnak. De az talán még rosszabb, hogy ráadásul, élveztem. Megrémített, hogy esetleg máskor is képes lennék ilyen tettre, egy apró élvezetért. Márpedig nem veszíthetem el a legjobb barátomat.

A nap hosszú volt, de nem olyan unalmas. Az ünnepek közeledtével egyre több ember látogatja meg szállodánkat, hogy itt tölthessen egy kis időt. Kolléganőmmel állandó mozgásban voltunk. Hol új vendég jött, hol egy régi távozott vagy éppen a jelenlegi vendégeknek segítettünk néhány információval. Nem volt megállás, így aztán megkönnyebbülésként ért, mikor négyet ütött az óra. Végre mehetek haza, hogy megnézzem, hogy vannak a fiúk.
- Szia – köszöntem el kolléganőmtől, majd kiléptem a fotocellás ajtón. Nagy meglepetésemre egy ismerős autó parkolt az épület előtt. Vetettem egy gyors pillantást a rendszámára. Igen, ez Valentinóé.
Kinyitottam az anyósülés felőli ajtót, majd behuppantam.
- Kérem, vigyen haza! – vettem el a kesztyűtartóról napszemüvegét, és felvettem, hogy még hatásosabbnak tűnjön a dolog.
- Én egy kis kitérőre gondoltam – mosolygott.
- Milyen kitérő? – fordultam felé. – És egyáltalán, hogy kerülsz ide? Sőt! – fordultam hátra. – Hol van Daniel? – kérdeztem rémülten. Jesszusom! A kitérő alatt ugye nem a kórházat értette?
- Nálam van. A bejárónőmet szórakoztatja, miközben videó játékot játszik – magyarázta.
- Bejárónő? Van bejárónőd? – néztem rá értetlenül.
- Szerinted mitől van mindig tiszta ruhám? – nevetett.
- Gondoltam anyudnak sikerült beléd nevelnie egy kis háziasságot – nevettem én is.
- Próbálta, de sajnos menthetetleneset vagyok – beindította az autót.
- Áh. Nem hiszem én azt – vigyorogtam.
- Naiv vagy – húzta fel szemöldökét.
- Kösz, de erre már én is rájöttem az elmúlt harminc évben – meséltem. – Egyébként, lennél oly’ szíves és elárulnád hova viszel? – kérdeztem.
- Arra gondoltam bevásárolhatnánk. Végtére is, mindjárt karácsony – mosolygott.
- Jó ötlet! – áldom az eszét ilyenkor. Hiába eszméltem fel tegnap, hogy jövő héten már karácsony, teljesen kiment a fejemből, hogy valamelyik nap vásárolni menjek. – És van már valamilyen elképzelésed?
- Nincs – vont vállat. – Arra gondoltam, majd amit látok és megtetszik, azt megveszem – mosolygott.  – És neked?
- Semmi – ráztam a fejem.

Hamar az áruházhoz értünk. Bár sokan voltak, ez sem tántorított el minket célunktól. Kerestünk egy parkolóhelyet, majd fogtunk egy bevásárló kocsit és elindultunk az áruház sorai között.
- Mit szeret anyukád? – kérdeztem cimborámat, miközben az étkészletek között nézelődtem.
- Van étkészlete – mosolygott.
- Akkor ez kilőve – nézelődtem a további polcok között. – Valami elektronikai eszköz?
- Van – felelte, miközben ő is nézelődött. Elgondolkodtam. Mit vegyen az ember a legjobb barátja édesanyjának, úgy, hogy mellesleg huszonöt éve nem is látta?
Sétálgattunk a sorok között, mikor Valentino megtorpant mellettem.
- Ó-ó – kerekedtek ki szemei.
- Mi a baj? – kaptam fel pillantásom a termékekről. Velünk szembe, a szomszédos polchoz mutatott.
- Arianna anyja – motyogta.
- Pff. Gondolod, hogy neked fog esni? – kérdeztem.
- Nem tudom, de nem is igazán szeretném megtudni – besorolt a másik oldalra és elbújt a gyerekjátékok közötti polcnál.
- Nem gondolod, hogy ez azért túlzás? Végtére is a lánya dobott, nem te őt! – emlékeztettem.
- Ki tudja, hogy ő mit tud belőle – kukucskált ki a biciklik közül. Hátrálni kezdett, de rosszul sült el. Nekiütközött a polcnak és egy doboz legó a földre zuhant. Persze hatalmas zaj kíséretében teljesen kiborult. – Francba – szitkozódott. A legközelebbi eladók és vevők, köztük Arianna anyja is oda rohant, hogy megnézze mi történt. – Ne haragudjon, véltetlen volt! – nézett Vale az áruházi kisegítőre, majd gyorsan elkezdte visszapakolni a kiszóródott játékokat a dobozba. Leguggoltam mellé és azonnal segíteni kezdtem, miközben majd kitört belőlem a nevetés.
- Valentino? – kérdezte egy női hang. Rossi majdnem anyósa volt az.
- Szia – egyenesedett fel cimborám. – Ho-hogy vagy?
- Én jól – húzta fel szemöldökét. – És ti?
- Jól – nyögte. – Csak eljöttünk vásárolni pár ajándékot… - magyarázta.
- Értem – bólintott a hölgy. – És… mi újság veled?
- Semmi különös – motyogta. Még sose láttam ilyennek. Mintha félne ettől a nőtől.
- És veletek? –kérdezte automatikusan.
- Csak vásárolgatok – mondta a hölgy. – Nem is zavarok tovább. Vigyázz magadra, a végén még megsérülsz!
- Rendben – bólintott Valentino, majd elbúcsúztak egymástól és cimborám visszaguggolt mellém, hogy segítsen. Már teljesen felesleges volt, addigra összepakoltam az egészet. – Sajnálom – pillantott rám.
- Nem kell – kuncogtam, majd felpillantottam. Ekkor láttam meg a tökéletes ajándékot fiamnak. Majd Stefanianak is.