12. fejezet

„Szívvel látni nem azt jelenti, hogy nem látod a hibáimat, az esendőségeimet, vagy néha a legvisszataszítóbb tulajdonságaimat. Nem azt jelenti, hogy nem látod meg a gonoszságomat, amitől (mint a legtöbb ember) én sem tudtam megszabadulni. Szívvel látni azt jelenti, hogy mindezek mögé nézel bennem, és tudod, hogy több vagyok, mint a démonaim!”

- Lia – szűrődött be egy ismerős hang a teljes sötétségbe, melyet idáig némaság övezett. – Hallasz? – kérdezte. Nem tudtam válaszolni. Azt se tudom, hol lehetek… egyáltalán mi történt? – Lia, kérlek – könyörgött a hang, miközben megéreztem a bőrömön egy simítást. Elhúzta a kezét, a bőröm pedig kellemesen bizseregni kezdett a helyén. Mi ez? Mitől van ez? És miért van még mindig sötétség?
Beletelt pár percbe, míg rájöttem, ki kellene nyitnom a szememet.
Valentino és Daniel aggódó arcával találtam szembe magam. Felültem, és körbenéztem, miközben lassan eszembe jutott mi is történt. Elájultam. De még az előszobában, a földön, most pedig a kanapén vagyok.
- Hogy kerültem ide? – túrtam a hajamba.
- Idehoztalak – magyarázta Valentino. A szemében még mindig az aggódás csillogott.
- Hol van az… az a nő? – álltam fel.
- A szobádban – szűrte a szavakat Valentino. – Pakol – tette hozzá.
- Valentino azt mondta, hogy menjen el – nézett rám Daniel aggódva. Nem a nagyanyját féltette, jó persze egy kicsit őt is, de leginkább attól félt, helyesen cselekszünk-e.
- Igen – vágtam rá határozottan. – Menjen! – végtére is utál.
Nem akartam bemenni hozzá, inkább a konyhába sétáltam egy nagy pohár vízért. Mire visszaértem, anyám már az előszobában topogott bőröndje mellett.
- Lia, ezt te sem gondolod komolyan… - nézett rám könyörgően. Már nem hatott. Bűntudat nélkül ejtettem ki a számon a szavakat:
- De! Azt akarom, hogy elmenj! – szűrtem a szavakat fogaim között.
- Lia, nem úgy gondoltam, ezt te is tudod! – kezdett azonnal magyarázkodásba.
- Szerintem mindketten pontosan tudjuk, hogy gondoltad – levettem a kabátját a fogasról, majd felé nyújtottam. – Daniel, búcsúzz el a nagyanyádtól – szóltam fiamnak. Kisétált hozzánk, az előszobába, Valentino pedig hűséges kísérő módjára követte.
- Szia – ölelte meg.
- Szia – gyűltek könnyek anyám szemébe. Hogy igaziak voltak-e vagy sem, azt döntse el az, akit még érdekel.
Adott egy utolsó puszit fiam arcára, majd felegyenesedett.
- Most örülsz? – nézett Valentinora.
- Én nem tettem semmit – rázta fejét drága cimborám. – Mindezt csakis önmagának köszönheti – motyogta.
Anyám rám nézett, az várta, hogy meggondoljam magam, ám nem tettem. Kinyitottam az ajtót, majd megvártam, míg kipakolt, fogott egy taxit és elment.
Felsóhajtottam, majd a nappaliba sétáltam.
- Daniel, menj fürdeni, holnap iskola – kértem kisfiamat. Megértően bólintott, és a fürdőszobába sietett. - Biztos, hogy helyesen cselekedtem? – néztem meredten magam elé, miközben Valentino leült mellém.
- Igen – simogatta a hátam, nyugtatásképpen.
- Akkor miért érzem magam egy kegyetlen hárpiának? – Végtére is, lehet, hogy anyám utál, valamiért, amiről én nem tehetek, de mégiscsak az édesanyám…
- Mert jószívű vagy, és úgy próbálod alakítani az életedet, hogy körülötted élő embereknek jó legyen. Gondolj kicsit magadra! Most csak neked és Danielnek legyen jó, más nem számít – magyarázta.
- Mi van, ha pont ezzel tettem rosszat Danielnek? – morfondíroztam.
- Elárulok valamit – hajolt közelebb. – Azt ígértem a fiadnak, hogy tartom a számat, úgyhogy remélem, látod, mennyire fontos vagy! – mosolyogott.
- A lényeg? – húztam fel a szemöldököm.
- Azt mondta, jó volt a vidámparkban, de a nagyi olyan furán viselkedett, mert fel akart hívni téged, és ő nem engedte – mesélte. – Aztán, mikor elájultál… Lia, ha eddig azt hitted Daniel nem szeret, akkor fel kell, hogy világosítsalak, hogy mindennél fontosabb vagy neki – a szemei csak úgy ragyogtak, miközben mesélt.
- Azt mondod? – mosolyogtam rá halványan.
- Igen – bólintott. Arca még közelebb került az enyémhez, szinte már vészesen közel. Megnyalta a száját, miközben én is felé hajoltam. Összeért a homlokunk, majd orraink, már csak ajkainkon volt a sor, mikor…
- Anya! – kiabált Daniel a fürdőszobából. – Gyere!! – Egy percig még tétován néztem Valentinora, de kisfiam újra megszólalt.
- Menj! – unszolt cimborám. A fürdőszobába siettem, ahol Dan kuporgott nagy habáradat alatt.
- Mi a baj? – kérdeztem rémülten.
- Kimostad a törölközőmet – mutatott a törölközőtartóra, ahonnan hiányzott a kék színű.
- Ne haragudj – ráztam a fejem. – Azonnal hozom – kiszaladtam a szobámba, ahol a ruhaszárító állt. Levettem kisfiam törölközőjét és visszaszaladtam vele a fürdőszobába.
- Köszi – mosolygott, majd magára hagytam, hogy kiszállhasson a kádból.
- Csak törölköző probléma volt – mosolyogtam Valentinora és lehuppantam mellé.
- Értem – mosolygott. Pillantásom ajkaira tévedt. Vajon, ha Dan nem szól, akkor megtörténik? Akkor elcsattan köztünk egy csók? És, ha igen? Vajon milyen lett volna?
Jézusom, miket fantáziálok!
- Mi a baj? – nézett rám értetlenül.
- Semmi… - motyogtam, majd újra ajkaira pillantottam. Életemben először gondolkodás nélkül, ösztönből cselekedtem és közelebb hajoltam hozzá egy csókra. Sikerült hamar észbe kapnom, így még azelőtt elszakadtam tőle, hogy viszonozhatta volna. – Jesszusom! Ne haragudj rám! Én… fogalmam sincs mi ütött belém – ráztam a fejem.
- Lia… - nyúlt a karom után, de én inkább felpattantam. Hogy lehettem ennyire buta? Lehet, hogy tönkretettem a barátságunkat…
- Sajnálom. Tényleg nem akartam – ráztam a fejem. – Csak azt se tudom hol áll a fejem – túrtam idegesen a hajamba, mire Daniel kijött a fürdőszobából, ezzel megmentve engem.
- Te még itt? – mosolygott Valentinora.
- Igen – bólintott. – Várom, hogy felszívódjon az alkohol – magyarázta kisfiamnak.
- Tényleg – jutott eszembe. – Nem vezethetsz!
- Még egy kicsit várok, addig felszívódik – mosolygott.
- Dehogy szívódik – dorgáltam le. – Nem engedem, hogy vezess!
- Hazajutok, nyugi – nyugtatgatott.
- Ezt mond a rendőröknek – puffogtam. – Nem mész! – ráztam a fejem.
- Aludj itt! – könyörgött Daniel szemeivel.
- Itt? – nézett rám. Végül is… ez a legésszerűbb ötlet.
- Igen – helyeseltem én is. – Ha gondolod, megágyazok a szobámban, én meg alszok Dannel – ajánlottam.
- Nem. Nekem a kanapé kell! – mosolygott.
- Ezt te sem gondolhatod komolyan – hitetlenkedtem.