11. fejezet 2/2.

Tárcsáztam anyám számát, de hiába csörgött legalább nyolcszor, nem vette fel. Újra próbáltam, de még mindig semmi.
- A fenébe már! – káromkodtam. Még pár percig toporogtam az iskola előtt, majd rájöttem, teljesen értelmetlen, így elindultam a metró felé, miközben újra tárcsáztam anyám.
Még mindig semmi.
Megvártam, míg a metrószerelvény kitett a házunk közelében, majd tárcsázni kezdtem.
- Igen? – szólt bele egy kissé álmos hang.
- Valentino – szóltam bele hisztérikus hangon.
- Lia, mi baj? – ébredt fel azonnal.
- Daniel eltűnt – zokogtam.
- Hogy mi? – csúszott hangja magasabb hangszínre. – De mégis hogy? És és... honnan?
- Anyám elvitte az iskolából – szaladtam a házunk felé. – Azt mondta én kértem meg rá, pedig nem!
- Istenem, ez a nő! Ez már bűncselekmény, ezért fel kellene jelenteni! – dühöngött.
- Most értem haza – nyitottam kulccsal a zárat. – Körbenézek, egy perc – helyeztem a készüléket a szekrényre, majd elindultam körbe a lakásban. Minden apró zugot bejártam, de sehol nem láttam nyomukat.
Visszaszaladtam a telefonhoz.
- Nincsenek itt – zokogtam.
- Indulok! – bontotta a vonalat.
Ledobtam a táskámat, és a kabátomtól is megszabadultam, majd leroskadtam a kanapéra. Percenként tárcsáztam anyám számát újra és újra, de mindhiába.
Teljesen megsemmisülve meredtem a semmibe. Hogy képes valaki ilyesmit cselekedni? A tulajdon lánya vagyok, legalább szólhatott volna, hogy mik a tervei!
- Lia! – robogott be Valentino az ajtón.
- A nappaliban vagyok – szipogtam. Megtöröltem az orrom, majd szemeimet is, de a könnycseppek újra és újra utat törtek maguknak.
Szó nélkül ült mellém, majd közelebb húzott magához és megölelt.
- Minden rendben lesz – lehelt puszit a hajamba.
- Hogy tehette ezt? – fúrtam arcomat a mellkasába. – Tudom, hogy utál, de a lánya vagyok – zokogtam. – ő pedig az unokája. Hogy szakíthatja el tőlem?
- Ő nem képes gondolkodni – rázta a fejét. – És érzései sincsenek – bosszankodott. – Egy velejéig romlott nő – szorított magához nyugtatásképpen.
Lassan ringatózni kezdett velem, hogy megnyugodjak. Némán ültem a karjai között, miközben az órát bűvöltem. Az idő rohamosan telt, de még mindig nincs semmi hír.
- Megpróbálom – sóhajtottam, majd a kezembe vettem a készüléket. Tárcsáztam a számot, csörgött egy párat, majd átvette helyét a fülsiketítő sípolás. – Semmi – bújtam vissza Valentinohoz.
- Még várjunk egy kicsit – tanácsolta. Kiment a konyhába és kiszolgálta magát. Kivett két üveg sört a hűtőből, ezúttal alkoholosat, majd behozta őket a nappaliba.
- Azokat hétvégén akartam átvinni – eresztettem el egy halvány mosolyt.
- Majd veszünk másikat – rántotta meg a vállát, és felém nyújtotta az egyik üveget.
- Köszi – hajtottam fejem a vállára, majd nagyot kortyoltam az italból.
- Nyugi – szorította meg a kezem. Próbáltam megfogadni a tanácsát és lenyugodni, de nem ment. Azt hittem ismerem anyámat, de tévedtem. Ilyenkor nem is sajnálom, amiért magamra voltam szorulva egészen fiatal korom óta. Jobban jártam, mintha egy ilyen nő nevelt volna fel.

Bűvöltem a DVD lejátszón a számokat. A percek peregtek, házunkban pedig néma csönd honolt, csak nagy nyeléseinket hallani olykor. Ismételten a telefonhoz nyúltam, és kikerestem a telefonszámot. Ekkor kivágódott a lakás ajtaja.
Felpattantunk a kanapéról és az előszobába rohantunk. Kisfiam ott állt, oldalán anyámmal. 
- Dan – bújtak elő szememből újra könnycseppek.
- Anyu – mosolygott rám, majd közelebb jött, hogy megölelhessen.
- Úgy örülök, hogy jól vagy – suttogtam. Értetlenül húzódott el tőlem, majd úgy döntött, nem próbál megfejteni. Adott egy puszit, és elindult nagy cimborája felé.
- Hogy kerülsz ide? – mosolygott rá, majd lepacsiztak.
- Édesanyádhoz jöttem – magyarázta Valentino, miközben összeborzolta Daniel haját.
- Az útszéliek nem voltak elérhetők? – vetette oda anyám bunkón.
- Állítsd le magad! – ripakodtam rá. – A mai nap után nincs jogod megszólalni ebben a házban! – förmedtem rá. – Mégis, hogy képzelted, hogy csak úgy elviszed a fiam az iskolából?
- Mondtam. Az iskolának semmi értelme! – magyarázta, miközben belibbent a konyhába.
- Ezt majd én eldöntöm! - ripakodtam rá. – Remélem, tudod, hogy ez gyermekrablásnak minősül!
- Mi? – kérdezte Daniel döbbenten. – De, mi csak a vidámparkba voltunk. A mama azt mondta, hogy te elengedted velem – nézett értetlenül kisfiam.
- Kicsim, én erről az egészről nem is tudtam! – világosítottam fel. Megdöbbenve meredt nagyanyjára.
- Úgy sem engedted volna – vette vissza a szót anyám.
- Valóban – bólintottam. – De ez még nem jogosít fel arra, hogy elrabold – szűrtem a szavakat fogaim között.
- Nem raboltam el, csak néhány órára megszabadítottam az anyja hülye elvei elől – benne is megtörhetett valami, mert hirtelen rám támadt. Valentinóra pillantottam, mielőtt kiabálni kezdenék. Bólintott egy aprót, majd elkezdte Dant a szobája felé terelni. Megvártam a záródó ajtó hangját, majd ontani kezdtem magamból a szavakat.
- A lányod vagyok, és fogalmam sincs, hogy ezt a viselkedést, mivel érdemeltem ki! Azért, mert én nem piáztam és pasiztam veled? Mert én tartottam magam, apa halála után és, ahhoz képest, hogy öt éves voltam, most sokkal jobb ember vagyok, mint te valaha?
Soha, nem kértem, hogy legyél itt velem, vagy segíts anyaként, de ha már nem voltál képes törődni a tulajdon lányoddal, legalább hagyd, hogy én jó anyja lehessek a fiamnak! – emeltem meg a hangszínem. Próbáltam diplomatikus lenni, de ebben a helyzetben nem sok hasznát vettem.
- Tudni akarod, miért utáltalak? – kiabált. – Hm? Hát ezt akarod? Jól van! Utállak, mióta csak meghalt az apád, mert pont olyan vagy, mint ő! Én próbáltam túllépni, de te mindennap jöttél és tönkretetted, amit felépítettem! – ordította. – Gyűlöllek, gyűlöllek, mert miattad tart ott az életem, ahol - vágta a fejemhez.
Éreztem, hogy remegni kezd a térdem, arcomat pedig elöntik a könnyek. Majd elválaszthatatlan közelségbe kerültem a padlóval.