11. fejezet 1/2.

„Néha úgy érzem, hogy démonná nőtt bennem az anyám, Laplace démonjává, amely minden pillanatban kész beavatkozni az események menetébe. Démon vagy fantom, akinek hatalma van felettem.”

A gyomrom egész nap görcsben volt, még, a munkahelyemen is. Beleborzongtam a gondolatba, hogy anyám egyedül van a lakásomba. Ráadásul még itt létének az okát és időtartamát sem sikerült kiderítenem, amit viszont egyre jobb lenne tudni. Már most elegem van belőle és a rengeteg vitatkozásból. Féltem a fiamat. Félek attól, hogy ennek az egésznek, ő issza majd meg a levét, azzal, hogy végig kell néznie.
Magamat emésztettem, mert Anne nem a legjobb társaság. Kedvelem, de nem vagyok biztos abban, hogy száz százalékig megbízhatok benne. Így végül, úgy döntöttem felkeresem az egyetlen embert, akiben tényleg megbízok feltétel nélkül.
A mobilomhoz kaptam és tárcsázni kezdtem legjobb barátom számát.
- Szia – szóltam bele, mikor jelezte, hogy a túloldalon felvették.
- Szia – mosolygott a készülékbe.
- Rosszkor? – néztem a fali órára. Nem rég múlt dél.
- Nem – ellenkezett. – Örülök, hogy hívtál! Hogy vagy? Mi újság nálatok? – érdeklődött.
- Hú, hát… anyámról még mindig nem tudom, mit keres itt, de nem úgy néz ki, mint aki a hazaútját tervezné… - húztam el a számat.
- Kiborított? – kérdezte.
- Az nem kifejezés… Hallanod kellett volna, miket mondott reggel – fintorogtam a készüléknél.
- Na, miket? – változott hirtelen komollyá a hangja.
- Biztos, hogy tudni akarod? – nem szeretném, ha felidegesítené magát. Tudom, hogy nem tetszik neki, hogy anyám ennyire megváltozott, ő még a régi énjére emlékszik.
- Igen – jelentette ki határozottan.
- Nos, először jött azzal, hogy semmire se vittem az életben és Daniel se fogja, minek jár iskolába… - kezdtem mesélésbe. – Aztán a korai terhességemmel és az idióta exemmel hozakodott elő… Ja és megjegyzést tett arra is, hogy, mert neked mennyi pénzed van. Egyébként, még mindig azt hiszi, hogy a pasim vagy – forgattam szemeimet.
- Értem – válaszolt tömören. – Szerintem elé kellene állnod és kerek-perec rákérdezned, hogy mégis mit keres itt, és meddig óhajt maradni. Ha másképp nem megy, muszáj lépned – emlékeztetett.
- Igen, igazad lehet – gondolkodtam.
- Néha előfordul – kuncogott.
- Néha… - kuncogtam én is.
- Egyébként, még áll a hétvége? – váltott témát.
- Persze, ott leszünk – mosolyogtam. – Ne aggódj, anyám nem viszem!
- Most hatalmas kő esett le a szívemről – színészkedett.
- Jól van te mókamester – nevetgéltem tovább. Hihetetlen, hogy mindig képes jókedvre deríteni. – Vissza kell mennem, dolgozni – motyogtam.
- Igen – helyeselt. – Vigyázz magadra!
- Te is! – kértem. – Hamarosan beszélünk, szia – motyogtam a készülékbe.
- Szia – válaszolt, majd mindketten bontottuk a vonalat.
Visszaültem Anne mellé, és vártam, hogy teljen az idő és mehessek a kisfiamért. Bár volt, sőt van is, jó pár vendégünk, sajnos ne bővelkedhettünk túl nagy forgalomban, így az agyam egész nap zakatolt.
Végül a kismutató elérte a négyest, a nagy pedig a tizenkettest. Mint akit ágyúból lőttek ki, úgy pattantam fel és indultam az aluljáróba. Minél előbb Daniellel akartam lenni.
Bár majd megfagytam, olyan hideg volt, siettem amennyire csak tudtam. Ahogy kiértem a másik aluljáróból, futólépésben lépkedtem az iskola felé.
Megálltam a kapu előtt, ahogy azt tenni szoktam, de hiába jött ki az ajtón egy több száz fős gyermeksereglet, Daniel nem volt közöttük. Nagyokat nyelve léptem be az iskolába, és Daniel osztályterme felé vettem az irányt.
- Mrs. Morris? – szólítottam meg tanárnőjét.
- Áh, Ms. Conti! Miben segíthetek? Itt felejtettek valamit? – kérdezte.
- A fiamat keresem – néztem rá értetlenül.
- Ezt meg, hogy érti? – rázta a fejét. Ő se igazán értette, én miről beszélek.
- Nem jött ki a többi gyerekkel, úgy, ahogy szokott – szólaltam meg.
- De Ms. Conti! Az édesanyja itt járt úgy egy órával ezelőtt, és elvitte. Azt mondta maga kérte meg rá – avatott be a tanárnő a történtekbe.
- Hogy micsoda? – nyeltem nagyot. Ezt nem hiszem el! Ezt anyám se gondolhatta komolyan!
- Ahogy mondom – bólogatott.
- Tegyen meg egy szívességet, és soha többet ne engedje el Danielt az anyámmal! – adtam ki neki az utasítást, majd hátat fordítottam és kirobogtam a tanintézményből. Hatalmas szerencse, hogy kint fúj a szél, így sikerült annyira lehiggadnom, hogy ne tegyek kárt semmiben. Egyelőre…