25. fejezet

„Minden ember okkal lép be az életünkbe. Egyes emberek úgy adnak, hogy örömet okoznak, mások úgy, hogy fájdalmat. Mindkét esetben olyasmit kapunk tőlük, amelyet késleltethetünk ugyan, de elkerülnünk nem érdemes. Légy türelmes és kitartó, járj nyitott szemmel, hisz olyan kincsre is bukkanhatsz embertársadban, amely értékesebb bármely földi jónál.”

Április első hetében kezdődött a gyorsasági motor világbajnokság 2012-es szezonja. Valentino már másodikán elutazott, mi azonban csak negyedikén tudtuk követni. Nikivel kora reggel egészültünk ki a reptéren és útnak indultunk Katarba.
Pár órával később végül leszállhattunk a meleg, fényűző városban, Dohában. Köztudott, hogy az errefelé élő emberek bővelkednek a pénzben, de a szám így is tátva maradt a meglepődöttségtől, mikor a leszálláshoz készülődve megláttam a város látképét. Egyszerűen gyönyörű!
- Azt a mindenit – Niki és Daniel is csak pislogtak. Niki egyébként remek tanár, Daniel imádja. Kicsit ugyan még engedékeny, de már adtam neki pár tanácsot, amivel ráveheti Danielt a teljes figyelemre. Nem bántuk meg, hogy őt választottuk.
Amint hozzáférhettünk csomagjainkhoz elővettem a mobiltelefonomat. Vale azt írta, Uccio kijön elénk. Szétnéztem a reptér várakozói között, de hatalmas tömeg volt. Nem tudom, hogy ez itt normális-e vagy csak a motorverseny miatt van, mindenesetre kezdett tömegundorom lenni.
- Te sem látod Ucciot? – pillantottam Nikire. – Múltkorában, mikor nálunk járt, pont ott volt Uccio is, így már számára se volt ismeretlen a srác.
- Nem – rázta fejét.
- Ott van! – mutatott Daniel a kijárathoz. Kedvesem legjobb barátja az ajtó mellett támasztotta a falat, miközben minket keresett tekintetével. Intettem felé egyet, mire megindult felénk. Meglepő, hogy a legkisebb vette észre, de betudtam annak, hogy kisfiam elég szemfüles.
Köszöntött egy-egy puszival, majd elvette táskáinkat.
- Minden megvan? – kérdezte.
- Igen – bólintottunk határozottan.
- Akkor irány a szállás! – mosolygott.
A motoGP-ben a versenyzők, kiváltképp a királykategóriában motorozók, lakókocsikban szállnak meg. Ide azonban magukkal vihetik a családjukat is. Valentino is így tett, így itt vártunk rá, míg meg nem érkezett. Egyedül Niki fog szállodában aludni, aki ragaszkodott hozzá, hogy éjszakára elszakadjon tőlünk.

Valentino délelőtt részvett a sajtótájékoztatón, ahol beszélt arról, reméli, idén jobban alakulnak dolgai az olasz motor gyártóknál. Már persze boncolgatják mi lesz vele jövőre, hiszen év végén lejár a Ducatival kötött szerződése, ám ő még nem akart ezzel foglalkozni. Előbb versenyeket akart, hogy lehessen mihez viszonyítani.
Délután aztán visszatért az átmeneti szobájába, ahol mi vártuk. Dan éppen Nikivel tanult az asztalnál, én pedig egy tábla csokoládét majszolgattam.
- Szia – ragyogtak fel szemeim, amint belépett az ajtón.
- Sziasztok – mosolygott. A nyakába borultam, majd hosszas csókot váltottunk.
- Hiányoztál! – mosolyogtam boldogan.
- Ti is nekem! – Dan is odaszaladt egy puszira, majd visszaült az asztalhoz, hogy folytassa a tanulást. Valentinoval leültünk az ágyra és az ölelésébe bújva hallgattam, ahogy elmeséli a napját. Én is meséltem neki pár dolgot, amit megállapítottam a városról.

Vacsorára egy közeli étterembe mentünk, majd gyorsan vissza a szobánkba. Nem bujkáltunk a fotósok elől, de igazából mutogatni se akartuk magunkat. Jó volt minden úgy, ahogy volt.
Este szorosan az ölelésébe bújtam, így aludtunk el. Nehéz nap lesz a holnap. Szembe kell néznem egyik legnagyobb félelmemmel, a motorokkal, egy olyan helyen, ahol semmi más nincs, csak ezek a járművek.
Reggel az ébresztőm pittyegő hangja keltett. Vale mint egy kis mormota durmolt mellettem.
- Ébresztő, álomszuszék! – suttogtam fülébe. Nem különösebben hatotta meg próbálkozásom. – Hahó! – leheltem apró csókot ajkára. Semmi életjel. – Valentino Rossi, ha nem kelsz fel azonnal, elnáspángollak! – szóltam rá erélyesen, mire felnevetett és magához rántott. - Azt a piszkos mindenedet! – ütögettem finoman egy párnával.
- Pedig olyan jól színészkedtem, nem? – kuncogott.
- Szakmát kéne váltanod – dünnyögtem az orrom alatt.
- Jó nekem a mostani – lehelt vállamra apró puszit. – Felkészültél a mai napra?
- Fel lehet? – húztam el a számat.
- Minden rendben lesz – simogatta combomat, majd újabb csókot nyomott ajkaimra.
Kikászálódtunk az ágyból, s míg ő készülődött felébresztettem kisfiamat is. Velünk ellentétben, nyoma nem volt fáradtságának. Mint egy frissen beszerzett Duracell elem, lemeríthetetlen volt.
Én is rendbe szedtem magam, majd Danielt, ezt követően pedig elindultunk reggelizni. Nikinek is írtam, aki hamar odaért a szállodából.
Nem sokat ettem, a görccsé összehúzódó gyomrom nem engedte. Egyre azon kattogott az agyam, hogy amiért annyi éven küzdtem, hogy eltemessem magamban, ma hivatalosan is felborul. Mindenhol motorok fognak körbevenni. És ha még nem lenne elég, egy seregnyi fotóst is kapunk a nyakunkba.
Kedvesem a nyakunkba akasztotta a belépőket, amit Niki már tegnap óta visel, majd Dannek még egy 46-os jelzésű baseball sapkát is adott. Így lépkedtünk be a Ducati bokszába.
- Jó reggelt! – köszönt a csapatnak, mi pedig szinkronban követtük. Minden szempár ránk meredt. – Srácok, ő itt a kedvesem, Lia, a fia, Daniel és Niki pedig Daniel magántanára… - mutatott be minket.
- Sziasztok – intettek. Egy idősödő férfi indult meg felénk.
- Lányok, és persze Dan… ő itt Jeremy Burgess, a főmérnököm – intett a férfi felé. – Már tizenkét éve együtt dolgozunk! – büszkélkedett a ténnyel.
- Örülök, hogy megismerhetem – nyújtottam a kezem.
- Ugyan, tegeződjünk! – kért.
- Rendben – bólintottam. – Akkor, szia – ő is elmosolyodott. – Lia Conti. Ő pedig a kisfiam, Daniel Conti.
- Örülök, hogy megismerhetlek titeket – bólintott. Szimpatikusnak találtam és úgy éreztem, ő is minket.
Valentinot kötötték a programok és a teendők, így úgy döntöttem nem tartjuk fel. Karon ragadtam Dant és elindultunk felfedezni a bokszutcát. Niki közben leragadt Uccionál. Elég jól elbeszélgettek.
- Hű – ámuldozott kisfiam a hatalmas motorokat látva. – Egy nap, majd én is ilyenen fogok ülni! – jelentette ki. Mosolyogva megsimítottam a sapkát fején, majd tovább sétáltunk. A Honda jelenleg az egyik legerősebb motor a mezőnyben, így Dan előttük kicsit tovább szemlélődött, hátha majd ő megfejti a titkukat… Aranyos gondolat volt tőle, még ha nincs is rá esély.
- Elnézést! – érintette meg egy férfi a vállamat.
- Igen? – fordultam felé meglepetten.
- Itt nem lehetnek nézők, csak az arra kijelölt időpontokban, a kordonon kívül… - magyarázta.
- Nem nézők vagyunk – bólintottam. – De azért köszönöm. – Tekintete fiam sapkájára vándorolt.
- Rossi? – húzta fel kérdően szemöldökét.
- Mi van vele? – fontam karba kezeimet.
- Te vagy az új szerzeménye? – A beszélgetés kezdett egyre érdekesebbé válni. Pontosan tudtam kivel állok szemben. Casey Stoner, személyesen. A tavalyi világbajnok, aki imádott hobbijának érzi, hogy belekössön Valentinoba minden lehetséges alkalommal.
- Bocs. Mi van? – kérdeztem vissza.
- Nos, mind tudjuk, hogy nem képes mást szeretni, önmagán kívül. Ezért váltogatja olyan sűrűn a barátnőit is. Gondolom te vagy az új! De hogy gyereked is van… Ejj. Két hónapot adok! – maró gúnnyal a hangjában beszélt, mire kedvem támadt arcon csapni.
- Először is: Semmit nem tudsz Valentinoról, mint magánemberről, szóval inkább hallgass! Másodszor: Van egy gyermekem. Na és? Egy nő nem veszít önmagából azért, mert anya lesz! Sőt, inkább kiteljesedik! – vetettem arcába. – És harmadszor: Nekünk te ne adj esélyeket, időpontokat! Szeretem azt az embert, akit te hobbiból szapulsz! – Jobbnak láttam magára hagyni, mielőtt válaszolna. Nem akarok neki esélyt adni, hogy még jobban felidegesítsen. Megfogtam Dan kezét és visszaindultunk a Ducati home-ja felé. Annyira figyelmetlen voltam, hogy sikerült beleütköznöm egy szembejövőbe.
- Hé-hé! – kapott utánam, mikor kicsit megtántorodtam. – Jól vagy?
- Igen, köszönöm – bólintottam. – Bocsánat – motyogtam.
- Semmi baj – mosolygott. Olyan szemei voltak, mint egy tigrisnek. Sőt, az egész arca egy vadmacskás vonalat sugallt. Ha negyed ennyire vad a valóságban, szerencsés lehet a barátnője.
De miket is gondolok én itt? Fiatalabb nálam, nem is igazán az esetem, ráadásul egy szuperférfi vár rám, alig pár méternyire.
- Lia Conti – nyújtottam felé kezemet. Ő volt Nicky, párom jelenlegi csapattársa. Még csak képeken láttam, leginkább nemrégiben, mikor a Wroom programon voltak Olaszországban. Jól szórakozhattak, azok alapján, amiket hallottam.
- Valentino kedvese, ha nem tévedek – széles mosolya kedveskedő volt. Felemelő látvány egy ilyen Stoner után…
- Igen – bólintottam.
- Nicky Hayden, a csapattársa – mutatkozott be az amerikai is. – Örülök, hogy végre megismerhetlek. Vale sokat mesélt rólad.
- Ezt jó hallani… - motyogtam. Elengedtem ugyan egy mosolyt, de még mindig mérges voltam. – Ő a kisfiam, Daniel – intettem az említett felé. – Aki már el is tűnt – Valentino felénk indult, Dan pedig hozzá szaladt.
- Aranyos kissrác – bólintott. – Minden rendben? Kicsit idegesnek tűnsz..
- Köszönöm. Öhm.. igen, rendben… - hazudtam. Semmi sem volt rendben. Egy nagyszájú, öntelt srác az előbb tett megjegyzést kedvesemre, aki már motoros overállban van, tehát lassan bekövetkezik, amitől úgy féltem, és motorra ül. Előttem.