16. fejezet 3./3.

Kisfiam teljesen belemerült új járművébe és arra is rájött, hogy ehhez kapta a bukósisakot Stefaniatól.
Valentino büszke mosollyal az arcán ült le mellém. Pár percig meredten bámultam a motort, majd barátomra pillantottam. Felpattantam az ágyról és inkább kimentem a házból, mielőtt Daniel előtt tör ki belőlem a méreg.
Leültem a ház előtti lépcsőre és hagytam, hogy a hideg szellő csiklandozza arcomat. Nem bírtam felfogni, hogy árulhatta el nevelési elveimet az az ember, aki a legjobban ismer. Mire volt jó neki, hogy felborította a fiammal szemben tett szabályaimat? Hiszen nem is az apja!

Próbáltam oldani a feszültséget, így apró köveket dobáltam le a lépcsőn, számolva, melyik pattan a legtöbbet.
- Meg fogsz fázni – Valentino leült mellém és felém nyújtotta kabátomat. Belebújtam, de nem voltam hajlandó ránézni. – Lia – szólított meg. Felnéztem arcára, szemei könyörögtek, hogy végre mondjak, akár egyetlen szót is.
- Miért tetted? – kérdeztem visszanyelve könnyeimet. – Tudtad, hogy nem engedem neki, hogy motorozzon, de te mégis vinni akarod a te utadra!
- Nem, Lia! Ez nem az én utam, hanem az övé – mesélte. – Hát nem látod, hogy ez minden vágya?
- Majd elmúlik – suttogtam. – Nekem is elmúlt.
- Nem múlt el, csak elfojtottad! – szólt rám. – Lia, magadat talán ostorozhatod, bár ezt sem értem minek, hiszen az, ami apukáddal történt, bármikor előfordulhat, de nem foszthatod meg a fiadtól az álmát! Nem kényszerítheted olyan pályára, amit nem szeret, mert az lesz a vége, hogy fellázad és megromlik a kapcsolatotok – magyarázta nézeteit. Nem tudtam megszólalni. Csak öleltem térdeimet és meredtem a semmibe. – Lia, az a kissrác odabent, az egyik legjobb motoros lehet. Csak egy embert tudok, aki többre vihette volna nála, de ő feladta az álmait – nem értettem kire céloz. Először.
- Többre vinni nála? Valentino én nem te vagyok! – emlékeztettem.
- Nem, te sokkal jobb vagy! Lia, neked egészen különleges érzéked van a motorokhoz, és ha apukád halála után nem adtad volna fel, ma te lehetnél a világ legjobb női motorosa - dicsérte még mindig a tehetségemet, melyről én magam, nem vagyok megbizonyosodva. – Kérlek – könyörgött – engedd, hogy a fiad követhesse az álmait!
- És, ha baja esik? – kérdeztem félve, holott szívem már engedett győzködésének.
- Az első esések után előtte lesz a lehetőség, hogy eldöntse vállalja-e, vagy sem – mosolygott halványan.
- Nem fogom kibírni – suttogtam.
- Dehogynem – ölelt szorosan magához. – Én mindig itt leszek veled – puszilt meg, majd a szemembe nézett. Furcsa csillogást láttam meg benne, de egyszerűen a megkönnyebbülés számlájára írtam.
- Annyira köszönöm, hogy itt vagy velem – suttogtam. – Ne haragudj, amiért így viselkedek, én csak.. nekem Daniel a mindenem – magyarázkodtam.
- Tudom – továbbra sem engedett el. Megnyugvást jelentett ölelő karjai közé bújni és hagyni, hogy könnyeim utat törjenek maguknak, lecsorogjanak arcomon és végül Valentino pólóján landoljanak.
Nem mondhatnám, hogy csak ezért sírtam. A tény, hogy rá kellett jönnöm, kisfiam, apám és legjobb barátom nyomdokaiba kíván lépni mindig is előttem volt, csak féltem beismerni. Most azonban megadta a végső lökést, hogy a több év alatt összegyűlt feszültséget kiadjam magamból.

- Sportolnom kellene – mosolyogtam rá, mikor utolsó könnyeim is leperegtek. – Az jó stressz oldó – kuncogtam.
- Ez nem rossz ötlet – simogatta arcomat. – Talán még Danielt is belevonhatnád – kuncogott.
- Majd rákérdezek – vontam vállat.
- Rendben – puszilta meg ismét a fejem búbját. – Jobb?
- Igen – bólintottam. – Köszönöm – pusziltam meg én is.
- Mire valók a barátok? – mosolyodott el ismét. Újra előtört bennem a vágy, ami jó pár nappal ezelőtt. Meg akartam csókolni! Újra érezni, amit akkor. Kívántam őt, mindennél jobban. Nem úgy, mint egy egyszerű barátot egy férfihiányban szenvedő nő, hanem, mint álmaim férfiját. Lehet ugyan, hogy nem egy elképesztően szexi férfi, de én sem vagyok egy tipikus szépség. És ha igazán megismerik az emberek, megtudják mennyire nagyszerű ember.
- Valentino – sóhajtottam. Kezdtem feladni egy újabb elvem, mikor kinyílt az ajtó.
- Bocsánat, én csak kíváncsi voltam, hogy minden rendben van-e – kezdett azonnal magyarázkodásba Stefania.
- Igen – fordultunk felé egy emberként. Felálltam és Valentinót is magammal húztam. Ideje visszamennünk, hiszen én még nem is osztottam ki az ajándékaimat.
- Lia, kérlek, ne haragudj rám, a bukósisak miatt! – kért elnézést Stef.
- Nem haragszom – öleltem meg. – Sőt, köszönöm, hogy ráébresztettetek, nem hagyhatom, hogy fiam miattam adja fel az álmait – elmosolyodott, majd a nappali felé terelt minket.
- Anyu! – pattant fel Daniel, amint meglátott. Azonnal megöleltük egymást. – Visszaadom a motort, ha nem szeretnéd, hogy megtartsam – lesütötte a szemét. Tudtam, hogy nagyon fájna neki, ha meg kellene tennie.
- Nem kell, Kicsim – mosolyogtam. – Csak vigyázz magadra, rendben?
- Igen – puszilt meg, majd csillogó szemekkel, kissé elpirulva újra megszólalt. – És tőled is kapok ajándékot?
- Nem – ráztam a fejem, majd elindultam a fához. Dan elhitte és a szája tátva maradt a meglepődöttségtől. – Persze, hogy kapsz – nevettem. – Na, gyere ide! – kinyújtottam kezemet. Megfogta, majd leült mellém. – Ez a tied – mosolyogtam rá, miközben átadtam a dobozt. Szétszakította a csomagolását, majd elámult, mikor megpillantotta a barkácskészletet. Természetesen gyerekeknek való volt, de így is megörült. Lehet, hogy nem egy motor, de olyan, ami örömet okoz neki és csak ez számít.
- Köszönöm, anyu – ölelt meg boldogan. – Végre van egy saját készletem – nevetett.
- Van ám egy kikötésem is! – emeltem fel mutatóujjamat. Kíváncsian fordult felém. – Csak akkor használhatod, ha én, Valentino vagy Stefania melletted vagyunk!
- Oké – ez se törte le lelkesedését. Én pedig tudtam, hogy be fogja tartani, hiszen ő sem akarja, hogy megsérüljön, vagy elvegyük tőle a szórakozását. Míg élvezettel tanulmányozta ajándékát, felálltam és Lucának is adtam a kezébe egy csomagot. Egy új, Wii típusú játékcsomagot kapott, mert Valentino elárulta, hogy ez a nagy vágya mostanság. Stefania egy igazi bőrdzsekit kapott a motorja mellé, amivel Valentino lepte meg még szülinapja alkalmából. Tökéletesen passzolt a motor színéhez és persze a 46-os szám is ott díszelgett rajta azzal a felirattal, hogy ’’ Vigyázat! Egy világbajnok anyja vagyok!’’. Nagyot nevetett, mikor meglátta.
Valentino maradt a legvégére. Még én se kaptam meg tőle az ajándékomat, hiszen elszaladtam, mikor következtem volna.
- Gyere! – húzott maga mellé a kanapéra. A fiúk játszottak az újonnan kapott ajándékaikkal, Stefania pedig fél szemmel őket követte, fél szemmel minket, miközben telefonált. Valentino felém nyújtotta a gondosan becsomagolt ajándékot, én pedig neki az övét. Egyszerre bontottuk ki őket, de míg én lassan és gondosan, ő csak gyorsan végig szakította a ragasztó mentén. Amint kibontotta felkuncogott. Először nem értettem miért, majd előttem is szétnyílt a papír és megláttam. Ugyanolyan ajándékkal leptük meg egymást! Mindketten gyönyörű keretbe foglalt fényképpel ajándékoztuk meg egymást. De míg az övébe egy képet raktam Marco Simoncelliről, nemrégiben elhunyt barátjáról és róla, addig ő az enyémbe egy képet rakott kettőnkről, mikor még kisgyerekek voltunk.
Sikerült könnyeket csalnunk egymás szemébe.
- Ennél jobban nem is ismerhetnétek egymást – mosolyodott el Stef, mikor meglátta az ölünkbe fektetett ajándékokat. Összemosolyogtunk, majd bebújtam a karjai közé. Megpuszilta az arcomat, majd simogatni kezdte a karom. Végre tényleg úgy éreztem magam, mint egy boldog családban élő nő. Ha nincsenek is velem az igazi szüleim és a fiam nem is ismeri az apját, mellettem állnak olyan emberek, akik mindennél többet jelentenek, és Daniel is igazán boldog.