7. fejezet

„A barátságnak az a lényege, hogy mindig ugyanolyan legyél a barátoddal.. Az én barátom úgy fogadjon egy év múltán, egy év távollét után is, ahogy régen. A baráttal mindig ugyanúgy veszed föl a fonalat. A barát, akármi történt közben, a barátod marad.”

Este Daniel palacsintát csináltatott velem. Vagy legalábbis megkért a könyörgő szemeivel, hogy csináljam meg neki. Egy anya pedig, hogy mondhatna erre nemet?
Éppen a harmadik darabot sütöttem, mikor megszólalt a csengő. Kicsire állítottam a gázt, és gyorsan az ajtóhoz szaladtam.
- Szia – köszönt Valentino, mikor kinyitottam.
- Szia – suttogtam meglepetten. 
- Bejöhetek? – kérdezte kissé félénken.
- Persze – tártam ki előtte az ajtót. – Minden rendben?
- Attól függ, hogy nézzük… - motyogta.
- Na, mesélj! – kértem.
- Daniel? – nézett körbe a lakásban.
- A szobájában, befejezi a matekháziját – magyaráztam. – Én meg éppen palacsintát sütök – sétáltam vissza a tűzhelyhez. – Szóval, mi történt?
- Arianna dobott – felült a tűzhely melletti pultra. Ledermedve pillantottam rá és bár boldog nem volt, szomorúnak se tűnt úgy Isten igazából.
- Hogy-hogy? – nyögtem.
- Nem tetszett neki, hogy bocsánatot kértem a nevében – ismét bevetette a már jól ismert szemforgatást. – Azt mondta ezzel csak azt mutattam ki, hogy te fontosabb vagy nála – összenéztünk. A szeméből ugyanazt a ’’Ez hülye?’’ kérdést láttam megcsillanni. – Egyáltalán honnan szedte, hogy mi együtt vagyunk?
- Fogalmam sincs – ráztam a fejem. – Nekem valami olyasmit vágott a fejemhez, hogy folyton telefonálunk és találkozgatunk – motyogtam. Az elkészült palacsintát a többi tetejére csúsztattam, és a következőt kezdtem sütni.
- Áhh, mindegy. Nem is érdekel – legyintett. 
- Hogy-hogy? – meglepetten kaptam rá a fejem. Mi ez a lazaság?
- Mostanában nem mentek túl jól köztünk a dolgok – rántotta meg a vállát, majd ellopta a legalsó palacsintát és beleharapott.
- Hé! – csaptam vállon a konyharuhával.
- Bocsi – nevetett.
- Egyébként, hogy érted azt, hogy nem mentek köztetek túl jól a dolgok? – kérdeztem.
- Nem is tudom – húzta el a száját. – Alig beszélgettünk, meg ilyenek. A kapcsolatunk szinte már csak szexből állt – fintorgott. Erre nem igazán tudtam válaszolni, tekintve, hogy nyolc éve nem voltam senkivel. - Mindegy, nem akarlak terhelni vele – legyintett.
- Nem teher – mosolyogtam rá. – Szívesen meghallgatlak, csak… ebben a témában nem igazán vagyok otthon, tekintve, hogy nyolc éve volt párom utoljára – magyaráztam.
- És nem hiányzik? Mármint, hogy legyen melletted valaki – kérdezte. 
- Nem is tudom – gondolkodtam el. – Sokszor nem, hiszen itt van nekem Daniel, napközbe meg dolgozom, szóval nem tudom, mennyi időm lenne rá. Ugyanakkor… néha olyan jól esne, ha valakitől érezném, hogy szeret és számíthatnék rá, akármi történjen – magyaráztam. – Persze, tudom, hogy Daniel is szeret, de azért egy ’’Szeretlek, anyu’’ nem igazán hasonlítható egy ’’Szeretlek, édesemhez’’.
- Igen, ebben teljesen igazad van – bólintott. – Anya is így van vele – húzta el a száját. Valentino édesanyja, miután elvált Grazianótól, összejött egy másik férfival, akitől van egy tizennégy éves fia. Sajnos a férfi pár éve öngyilkos lett, így Stefania egyedül neveli a kissrácot.
- Elhiszem – húztam el a számat.
- Óh, egyébként ünnepekkor jönnek majd hozzám és akkor tudtok találkozni – mosolygott.
- Tényleg, közeleg a karácsony – csaptam a homlokomra.
- Bizony – ült az asztal mellé, mikor odatettem a palacsintával teli tányért.
- Mindegy, nekünk úgy is csak egy napból áll – fintorogtam, majd elordítottam magam. – Daniel, kész a vacsora! – Pillanatokon belül, kirobogott a szobájából.
- Valentino? – kérdezte meglepetten, majd egy pacsival köszöntötte. - Mikor jöttél?
- Nem olyan régen – vont vállat Rossi.
- Miért nem szóltál? – nézett rám szemrehányóan kisfiam.
- Mert matekházit írtál és, mert Valentino most leginkább hozzám jött – magyaráztam, majd én is elvettem pár darab palacsintát.
- Tényleg? – nézett ránk meglepetten. – Mit akarsz az anyámtól? – húzta fel szemöldökét Daniel. Valentinoból persze kitört a nevetés.
- Semmit nem akar – ráztam a fejem mosolyogva. – Csak barátok vagyunk és eljött, hogy egy kicsit beszélgessünk. Tudod, amolyan felnőtt dolgokról…- magyaráztam.
- Mint a szex? – nézett rám kisfiam. Mondanom se kell, padlóra küldött a kérdése. Most erre mit mondjon egy anya? Nem kisfiam, azt se tudom mi az...? Dan sem buta, tisztában van vele, hogy nem a gólya hozta.
- Igen, például arról is – bólintott Valentino helyettem is. Látszólag nagyon viccesnek tartotta a dolgot.
- De anya már nem is szokott olyat – felelte Daniel. Remélem, azért ilyen dolgokkal nem járat le az iskolában.
- Te azt honnan tudod? – fonta össze karjait maga előtt Rossi.
- Hát anyánál sosem alszanak bácsik – rántotta meg a vállát.
- Semmit nem jelent – mosolygott rá pimaszul Valentino.
- De akkor… - kezdett újabb kérdésbe Daniel. Úgy döntöttem megszakítom ezt a kis csevejt, mielőtt még furcsább dolgokat hallunk a hét éves kisfiam szájából.
- Nincs, de akkor! – szóltam rá. – Egyél, aztán irány a fürdőszoba! – vetettem be anyai szigoromat. Kicsit vonakodott tőle, de azért bevált.